A cigaretta nálam is úgy jelent meg , mint bárki másnál.  Gondolom én.
Úgy 10-12 éves lehettem. A hasonlókorú unokatestvéreimmel rengeteget játszottunk együtt Pápán.  Nem messze a lakásunktól volt egy tó.  Jó piszkos volt, de lehetett benne fürödni és horgászni is (akinek volt hozzá türelme).
Egyik délután az egyik unokabátyám, aki egy évvel volt idősebb nálam (öccse pedig egy évvel fiatalabb, a húga , aki mindig velünk tartott, annyi idős volt, mint én) valahonnan szerzett cigarettát.  Valószínű az apjától lopta, de nem árulta el.
Rábeszélt bennünket, hogy cigarettázzunk. Akkor még nem tudtuk, hogy milyen az, csak láttuk a felnőtteket, mennyire szívják.
Hagytuk magunkat elcsábítani és bevonultunk az udvar hátuljában lévő disznóólba, ami akkor üres volt.  Meggyújtottuk a cigarettát és az első slukk után olyan köhögés jött ránk, hogy majdnem megfulladtunk. Amikor a köhögés csillapodott, tovább szívtuk a cigit.
Egyikünknek sem okozott nagy élvezetet, de végig elszívtuk a cigiket és szaladtunk a tóra, hogy a büdös cigaretta szagot kimossuk magunkból.
A felnőttek nem vettek észre semmit, úgy, hogy az egészből nem is lett nagy élmény.

Utána sokáig nem törődtem a cigarettával.
Már Szegeden a Vasútforgalmiban tanultam, amikor a  "Bakter"-ban, így hívták a kint lakók a Nevelőintézetet (később mi magunk is), ahol akkor tiltották a dohányzást a diákoknak.
A tiltás azt eredményezte, hogy néhány "bagós", aki rendszeresen cigarettázott, lejárt az épület pincéjébe dohányozni. Sokáig nem jött rá senki. Egyszer aztán valamelyik meggondolatlan eldobott egy égő csikket a pincében, ahol rengeteg papírt tároltak.
Szó mi szó kigyulladt a pince. Lett nagy felhajtás. Jöttek a tűzoltók, gyorsan végeztek az oltással.
Az igazgató kinyomozta ki volt a "bűnös", és megbüntette valahogy (nem volt nagy büntetés), de ettől kezdve, megengedték az épületben, egy kijelölt helyen a dohányzást.
Néhány haver egyszer-kétszer hívott engem is egy cigire.  Először ritkábban, később egyre sűrűbben jártam a cigiző helyre.
Annak, hogy nem lettem nagy dohányos, egyetlen oka volt. Nem volt pénzem.
Anyám nem küldött. Minek küldött volna. Úgy tudta megkapok mindent.  Úgy is volt.
De cigarettát azt nem kaptam.
Néha, úgy szereztünk pár forintot, (négyen voltunk jó barátok. Tevékenységünkkel egy könyv megtelne. Egyszer sort kerítek rá), hogy éjszakánként kijártunk az állomásra "kényszerkirakást "  végezni. Legtöbbször szenet lapátoltunk ki a vagonból.  Megdolgoztunk a pénzünkért, aminek egy része cigarettára ment el.
Volt olyan eset, hogy nem volt pénzünk, nem volt cigarettánk. Egyikünk talált a zsebében 10 fillért.  Felcsillant a szemünk.  Lesz cigarettánk.  A legkisebbet  Johnit, beküldtük a trafikba, kérjen egy szál Sellő cigarettát, aminek az ára  8 fillér volt. A maradék 2 fillérért kérje meg a trafikost, hogy gyújtsa meg a cigit. 
A Sellő cigaretta úgy nézett ki, hogy több, mint a fele hüzni volt, amit szépen benyomogattunk és adtuk egymás szájába. Csodálatos élvezet volt ez a 3 centiméteres cigaretta.  Arra kellett vigyázni, nehogy a hamu leessen, mert akinél leesett, legközelebb az volt a felelős azért, hogy legyen cigarettánk.

Bár a Bakterban megengedték a dohányzást, de az iskolában továbbra sem volt szabad dohányozni. Még a városban sem.
Egyik osztálytársamat egyszer meglátta az igazgató,( aki Közlekedés földrajzot tanított nekünk), a városban, hogy szívja a cigit.
Másnap földrajz órán jól elszórakoztunk. Kivéve persze Zolit, a bagóst. Ő szegény végigizzadta az órát.  A diri kihívta felelni.  Utazzon el  Stockholmból  Athénbe (persze vonattal).
Mondja az elágazó, csatlakozó állomásokat is.  Ahány tévesztés, annyi egyes.
Ezen az órán 11 egyest szedett össze.  Pedig tudtuk a földrajzot, mert az igazgató minden vonalat bemagoltatott velünk.  A 11 tévesztés, beleszámítva, hogy Zoli kegyetlenül izgult is, nem is volt olyan sok.   Hozzátartozik az igazsághoz az is, hogy a 11 egyes ellenére év végén földrajból megkapta a 4-est.

Többször is előfordult, hogy nem volt cigarettánk. Ilyenkor összeült a csapat és addig okoskodtunk, amíg ki nem találtunk valamit.
Egyik alkalommal például azt, hogy fogadást ajánlottunk.  Egy doboz cigarettáért levágatjuk a hajunkat kopaszra.  Akkor még nem volt divat a kopasz fej, sőt mindenki hosszú hajat növesztett (amit némelyik tanárunk igencsak ellenzett).
Mindegyikőnknek szép, dús haja volt. Nem is akarták elhinni, hogy képesek vagyunk tőle megválni.  Alakult a fogadás. Ha mindhárman  (akkor még a negyedik haver nem volt)
lekopaszítjuk magunkat, nyerünk 12 doboz cigarettát. Ez nekünk egy fél évig elég.
A fogadásban érdekelt és a műtétre kíváncsi  fél osztály betódult a fodrászhoz, ahol elmondtuk miről van szó. Fiatal fodrász srác volt. Vette a lapot. Én ültem be elsőnek.
Végigtolta a gépet a fejem tetején egyik fülemtől a másikig, azután a homlokomtól a tarkómig és kijelentette, hogy kész vagyok. Egy szép fehér kereszt éktelenkedett a fejemen.
Mikor jól kiröhögtük magunkat, mindegyikünk tök kopasz volt. A cigarettát megkaptuk.
A kopaszság nem is zavart bennünket, de mindenki a mi fejünket simogatta. Azt meg már nem szerettük.  Sanyi édesanyja, ők Szegeden laktak, kötött nekünk "jumbó-sapkát",
közepén egy kiálló szállal, amire mindig húztunk egy lyukas kétfillérest. Ebben a sapkában jártunk éjjel-nappal, amíg ki nem nőtt a hajunk.

1956-ban, amikor a forradalom miatt egy-két dolog az iskolában is megváltozott, nem volt sem pénzünk, sem cigarettánk.  Iskolába nem jártunk, haza nem tudtunk menni (én akkor Kőszegen laktam és nem sikerült hazatalálnom), csak voltunk.
Az öreg portás, Büki bácsi tartott szóval bennünket. Rengeteget tudott mesélni.
Egyszer hozott nekünk cigarettát.  Mirjamot meg Leventét. Hogy honnan szerezhette ?
Ezeket már akkor sem lehetett kapni.
Ezeket a régi cigarettákat én nem szívtam el, hanem szépen elraktam. És ezzel elkezdődött egy hobbim.  Gyűjtöttem a cigarettafajtákat. Akkor még csak szálanként.
Otthon a nagymama varrógépével nylonból varrtam tartót, olyan volt, mint a tölténytár, és bele dugdoztam a cigarettákat szálanként, majd a felső szélét is bevarrtam.
Rengeteg cigarettát gyűjtöttem így össze.
Amikor elkezdtem házat építeni, sajnos a cigaretták felkerültek a padlásra és mire észbe kaptam, már mind tönkre ment. Átütött a nikotin a nylonon. El kellett dobnom.
De a gyűjtést nem hagytam abba. Elkezdtem egész dobozzal (megbontatlanul) gyűjteni.
Nem dohányoztam, de minden trafikban ismertek. Ha megjelent egy újfajta cigaretta, vagy alkalmi kiadvány (700 éves Győr, 125 éves a Pest-váci vasút stb) abból nekem vennem kellett. Ha valaki azt kérdezte, hogy mit hozzon külföldről, könnyű volt: cigarettát.

Anyósom egyszer kitolt velem, no nem készakarva, mert vettem egy doboz Utasellátó cigarettát és amíg be nem tettem a végleges helyére, betettem a konyhaszekrénybe.
Nem voltam otthon, amikor jött az anyós bátyja, nagy dohányos, és kérdezte, hogy nincs-e otthon cigaretta.  A mama észrevette, hogy van egy doboz cigi, elővette, kibontotta és megkínálta az öreget. Nagyon fel volt háborodva, amikor látta milyen mérges vagyok emiatt:  egy szál cigit sajnálsz a nagybátyádtól?  Mondtam, hogy az egészet odaadhatta volna, mert nekem így nem ér semmit. Többet nem is lehetett kapni ezt a cigit.
Rengeteg cigarettám volt. 850-900 csomag. Kiállításra jártam vele.
Ennek is az lett a sorsa, hogy új lakásba költözéskor a gyűjtemény bekerült a közös tárolóba. Egyszer amikor megyek hazafelé, látom , hogy a tároló ablaka alatt rengeteg cigi van elszórva. Rosszat sejtettem. Be is teljesedett.  A házban lakó jó kis gyerekek megtalálták és szétszórták.  Elszívni már nem lehetett, mert volt amelyik már 30 éves volt.

Amikor forgalmista lettem, 1970 körül kezdtem el dohányozni. Kezdettől fogva Symphóniát szívtam.  Néhányszor próbáltam abbahagyni. Kevés sikerrel.
Egyik éjszakai szolgálatunk előtt, hárman voltunk akkor férfiak, elhatároztuk, hogy leszokunk a dohányzásról. Mindegyikőnk elővette a még meglévő cigarettáját, összegyűrtük és bedobtuk a salgótarjáni vaskályhába, ami az iroda sarkában állt (akkor még nem volt központi fűtés!). A tűz nem égett, mert nyár volt. Erős volt az elhatározás.
Nem is gyújtottunk rá.  Egy darabig.   Úgy este 11 óra után, amikor az utolsó munkásvonat is elment, megyünk be a társammal a forgalmiba. Látjuk ám, hogy a harmadik kollégánk vállig felgyürkőzve a kályhában matat. Hát te mit csinálsz? - kiáltottunk rá.
Nem volt finom hozzánk:  le vagytok szarva, rábeszéltetek a leszokásra, de én már nem bírom tovább, keresem a cigarettáimat. Meg is találta. Rá is gyújtott.  Mi is.

Egyszer majdnem leszoktam, amikor egy vasárnapi szolgálatban az értesítőt küldtem el cigarettáért és ő tévedésből nem füstszűrőset hozott. Azt mondtam, hogy azt azért nem.
Két-három hónapig tartott.
Amikor oktató lettem, 1979-ben, abbahagytam a cigit. Egyrészt azért, hogy ne mutassak rossz példát a hallgatóságnak, másrészt azért, mert az oktató és az orvosi rendelők egy folyosón voltak és a dohányosoknak ki kellett menni a peronra bagózni.
1992-ben visszamentem az irányító toronyba, ahol olyan kolléga mellé kerültem, aki a "lengyel-piacon" vett olcsó bolgár és román cigarettákat szívott.  Ezek ugyan olyan gyengék voltak, mint a szalma, de cigaretták voltak. Kínálgatott vele engem is . Először elszívtam egyet-kettőt.  Később már nem akartam potyázni, inkább vettem magamnak a hagyományos Symphóniát.
Már visszakerültem a Tanműhelybe, még mindig dohányoztam.  2003-ban egy évre abba hagytam. Az interneten írtak ki egy pályázatot, hogy aki fél évig nem szívja 25 ezer eurót nyerhet.  Nem szívtam egy évig, az eredményhirdetésig.  Nem nyertem.
Bánatomban rágyújtottam.
Jelenleg már 5 éve nem szívom a cigit. Semmi apropó, semmi alkalom. Rájöttem ,hogy mennyibe kerül nekem a cigi és egyik pillanatról a másikra abbahagytam. Ahogy lenni szokott, eleinte nem tudtam mit kezdjek magammal. Minden szünetben rá szoktam gyújtani. Olyat is elkövettem, hogy nem tartottam szünetet, ez meg a tanulóknak nem tetszett.
Ma már egyáltalán nem hiányzik.
Mondom is a diákjaimnak, akik cigiznek: 
Szokjanak le. Nagyon könnyű. Én már vagy 15-ször leszoktam.