1968 augusztus 20-án az 5000.- forintos autónyeremény betétkönyvemmel nyertem egy Moszkvics 408-as ikerlámpás személygépkocsit.
Akkoriban ennek a Merkúr telepi ára 76 ezer forint volt.
Nem nagy összeg, egyeseknek.  Nekem pontosan féléves keresetem volt.
Nem állítom, hogy a kocsi az életemet gyökeresen megváltoztatta, néhány dolog mégis megváltozott.
Például.  Miután megszereztem a jogosítványt  (Az év szeptember 29-én), félretettem a kerékpárt és autóbusszal jártam be Győrbe, dolgozni.
Ez persze így nem teljesen igaz, mert amikor csak szert tehettem rá, találtam kifogást, hogy miért menjek autóval dolgozni. Például az autóbusszal éjszakai szolgálatra túl korán kellett elindulni.  Fél hatra mentem, a busz pedig már négy óra tíz perckor ment.  Időpocsékolás.

Különben is szerettem éjszakára kocsival menni, mert az éjszakai vonatoknál még pénzkereseti lehetőség is adódott.
Akkor még nem állt annyi taxi az állomás előtt, mint most.  Sőt 22 óra után egy sem.
Pedig vonatok érkeztek még éjjel fél kettőkor is.  Ilyenkor buszok már nem közlekednek.
Autója sem volt mindenkinek.
A vonat érkezése után kiálltam az állomás elé és figyeltem az utasokat.
Aki mérgelődött, hogy sehol nincs egy taxi sem, attól megkérdeztem, hogy hova szeretne eljutni?  Felajánlottam a szolgálatomat.  Megkértem a társamat, hogy vigyázzon a "boltra" és taxiztam egyet, néha kettőt is.
Sőt még az is előfordult, hogy a város valamelyik pontjáról szólt telefonon egyik rendőr, aki vasúti rendőr volt, de éppen járőrségbe volt beosztva, ráadásul tudott róla, hogy
"taxizom",  és kért meg, hogy ugorjak el ide vagy oda, mert utasokat kell kivinni az állomásra.
Egyszer egy zenekarral is kapcsolatba kerültem.
Vasárnap hajnalban szólt a telefon egyik Győr környéki község állomásáról, hogy van ott egy zenekar, keressek nekik egy taxit, hogy bejöhessenek Győrbe.
Megkérdeztem, hogy az én Moszkvicsom megfelelő lesz-e. Mivel nem volt kifogásuk ellene, már csak a kollégámnak kellett vállalni, hogy egy órácskát magára hagyom és már mentem is a zenekarért.  Nagyon szépen befértek a kocsiba, bár a nagydobbal ugyan volt egy kis probléma, de végül azt is ölbe tudták venni.
Összehaverkodtunk, és egy fél éven keresztül, míg nem tudtak maguknak venni egy autót, én hordoztam őket bálokra, mulatságokra, búcsúra.

Lehet, most azt mondjátok, hogy stréber voltam, de elárulom, hogy a győri vasúti vezérkart,  beleértve a főnököt, helyettesét,  a vezénylőt, az oktatót, légóparancsnokot
néhányszor elvittem DAC meccsekre Kaposvárra, Zalaegerszegre, Szekszárdra, ahova vonattal egy kicsit körülményes lett volna elutazni.  Ilyenkor nem vártam el semmi fizetséget a fejesektől, csak azt hogy vegyék meg a szükséges benzint. 
Mivel egyikük a DAC elnöke volt, az ilyen meccsekre persze én is bemehettem "szabadjeggyel".
Meg aztán, sosem árt jóban lenni a főnökeimmel.  Ezzel nem is volt probléma.
Igaz, hogy lett volna rá okom, hogy orroljak rájuk, mert azon az őszön, amikor a Moszkvicsot megnyertem, elvesztettem a jogot egy klassz szolgálati lakásra.
Ehhez pedig valamelyiküknek biztosan volt valami köze, de mindegyik a másikra kente a felelősséget, hogy ki húzta ki a nevemet a szolgálati lakásra jogosultak listájából.

Nagyon sokszor Szegedre, a Főiskolára is kocsival mentem, mert talán már említettem, hogy a normál benzin, amivel a Moszkvics üzemelt, három forintba került literenként.
Annyi pénzt pedig mindig találtam a bukszámban, hogy megtankoljak és "leszaladjak" Szegedre meg vissza.
Az első útnál egy kis izgalom volt bennem, mert emlékeztem rá, hogy a sógoraim csak kettesben voltak hajlandóak a kocsit Pestről hazahozni, mert féltek a pesti forgalomtól.
De nekivágtam.   Előtte megnéztem a térképen merre kell menni és zsuppsz, bele.
Nem esküszöm meg rá, hogy meg tudnám mondani merre is jártam, de a lényeg, hogy átmentem egyik hídon utána lekanyarodtam Kecskemét felé és már nem is volt kérdés, hogy el fogok-e tévedni vagy nem.

Az ismerőseim gyakran óvtak attól, hogy utasokat vegyek fel, pláne éjszaka.
Jobbnál jobb eseteket említettek ilyenkor, hogyan fizetett rá az autós a potyautasokra.
A feleségem pedig érthetően attól óvott, hogy nőket vegyek fel a kocsiba.
Eléggé szófogadó voltam.  Nem nagyon álltam meg olyan stopposoknak, akik nem tetszettek.  A katonákat viszont rendszeresen felvettem.
Nőket viszont nem.  Főleg, akik úgy voltak öltözve, mintha már vetkőznének. Isten ments.

Kivéve egy esetet. Szintén Szegedre mentem vizsgára. Akkor már Budapestet elkerülve, az azóta átépített  Dunaföldvár-Solti  (vasúti-közúti)  hídon mentem keresztül.
Kecskeméten bandukoltam át úgy fél tizenegy óra tájban, éjszaka.
Az egyik buszmegállóban egy fiatal nő integetett. Egyedül, árván. Megálltam és megkérdeztem, hogy hova szeretne eljutni.  Mondja, hogy Halasra.  Na én éppen arra megyek. Ha gondolja üljön be.
Beült mellém és azzal kezdte a beszélgetést, miután elmondta, hogy lekéste az autóbuszt, hogy reméli nem fogok vele szemtelenkedni.  Megígértem neki, hogy nincs ilyen szándékom.
Egy fél óra sem telt el,csendben lett mellettem.  Sőt azt is észrevettem, hogy elaludt. Ezt abból vettem észre, hogy a feje a vállamra hanyatlott.
Megemeltem a vállamat, hogy észrevegye, nem akarom, hogy a vállamon aludjon.
Ez még előfordult Halasig néhányszor.  Mindegyik esetben hamar felébresztettem.
Halasra érve nagyon hálálkodott.  Hálából talán, még egy puszit is adott és közölte, hogy nincs ám pénze.
Mondtam, neki, hogy csak nem képzeli, hogy pénzt kérek azért, mert elhoztam idáig?
Megnyugtatott:  azért mondja, hogy nincs pénze, mert azt akarja, hogy én adjak neki.
Ezen nagyon meglepődtem.   Mondom neki, hogy csak nem azt álmodta, hogy én csináltam vele valamit?  Ezt verje ki gyorsan a fejéből. 
Megérthette, hogy nem az az ürge vagyok, akitől pénzt tud kipréselni, és a további próbálkozást meg sem kísérelte.  Így rövidesen ott hagytam magára.
Az úton aztán azon gondolkoztam, hogy vajon most kihagytam valamit?
Vagy az őrangyalkám húzkodta a fülemet, hogy véletlenül se keveredjek valami olyanba, ami esetleg egy ideig emlékezetes maradna?

Meg kell mondanom  -  anélkül, hogy megesküdnék rá: én egy angyal vagyok  - hogy a kocsi mindvégig  "tiszta"  maradt.
Problémám persze volt vele rengeteg.
Mivel nagyon gyorsan levizsgáztam úgy, hogy mindent bemagoltam a műszaki leírásból,
ezeket hamar el is felejtettem.  Amit a műszaki dolgokról megtanultam az mind a saját káromon történt.
Például  szintén egy szegedi úton kellett rájönnöm, hogy a kocsiban kenőolaj is van.
Azt vettem észre, hogy a szembejövők integettek.  Mit tudtam én miért.  Rendőr van az út mellett?  Vagy azt hitték ismerős vagyok?  Mindegy visszaintegettem.
Az ötödik  "ismerős" után már félre álltam és megnéztem, hátha az én kocsimmal van valami probléma.  Azzal volt.  A kocsi eleje már tiszta olaj volt.  Hát még a motorház.
Megnéztem a kenőolajat, hát alig-alig érte el a mérőpálca.  Az első faluban aztán kerestem egy szerelőt, aki  a "kötelező kioktatás"  után segített a bajomon, vagy a kocsién.

Egyszer úgy jártam, hogy a dudának a rollnii beszorultak.  Annyira, hogy ha a kormányt jobbra fordítottam, akár milyen kis ívben, a duda azonnal megszólalt.
Gondoltam, hogy hazáig csak kibírom és mentem tovább.  A régi pesti úton közeledtem Győr felé.  A nagyszentjánosi kanyarnál, ami jobbra ívelt,  megszólalt a dudám.
Ez még nem zavart volna, mert hozzászoktam, de az volt a baj, hogy a rendőrök éppen akkor ellenőriztek egy autót az út szélén.  Felkapták a fejüket.  Még szerencse, hogy eszembe jutott és elkezdtem nekik integetni.  Hála a jó Istennek, visszaintegettek. Még most is törhetik a fejüket, hogy ugyan ki lehettem?

Előfordult, hogy "ejtőtartályosra" kellett alakítanom a Moszkvicsot.
Azt vettem észre, hogy a motor nem kap benzint.
A lakás még kb 20 kilométerre volt. Az egész család, még az anyósom is a kocsiban ült.
A kocsi pedig nem volt hajlandó menni.  Valahol elakadt a benzin. 
A legközelebbi lakott helység is legalább 5 kilométerre volt. Az anyósom már javasolta is, hogy menjünk gyalog.  Sokszor mesélte, hogy valamikor gyalog hordták be Győrbe a gyümölcsöt meg a tejet, vajat a fejükön.  Mi is kibírunk néhány kilométert.
Nem fog ez ki rajtam.  Szétszedtem az ablakmosót.  A tartályát teleszívtam a tankból benzinnel.  Ez még sikerült, de égő gyufát nem volt ajánlatos a számba venni, de még lenyelni sem, mert még oda is jutott benzin.
Lehúztam a jobboldali ablakot és a feleségem kezébe adtam a benzinnel töltött ablakmosó tartályt, amiből a csövön keresztül ment a benzin a motorhoz.
Hát ilyen ejtőtartállyal mentünk a következő faluig, ahol már ismerősökkel is találkoztam, akik tudtak segíteni rajtam.  Amikor  meglátták a találmányomat,  néhány Jézus Mária!
elhagyta a szájukat és mondogatták, hogy ez az út, akár a  menyországban  is végződhetett volna.  De megint szerencsém volt.

Nem sokszor hagyott cserben a Moszkvics, de ha előfordult, akkor az nem volt egy sima ügy.  Történt, hogy  egyik alkalommal  -  mit tudom én miért  -  "beállt a motor".
(ezt a szerelő mondta).  Eléje állt a Trabantjával a Moszkvicsnak és tépett velem haza.
Ahol laktunk oda emelkedőn kellett felmenni, sőt a kapun úgy lehetett bejárni, hogy előtte egy kétméteres árkon átívelő hídra is fel kellett kapaszkodni.  Itt történt a baj.
A trabi  nem bírta már a Moszkvicsot.  Kiszálltam és segítettem tolni a járgányomat.
Már majdnem felértünk a hídra, amikor a vontatókötél elszakadt. A Moszkvics megindult lefelé.  Egy pillanat alatt elbúcsúztam tőle. Átvillant az agyamon, hogy eddig volt nekem autóm, mert ha ez legurul a hosszú lejtőn, egészen a falu közepéig, abból még nagyobb baj is lehet.  Ha meg elakad  - de ugyan miben tudna elakadni  - úgy összetörik, hogy elég lesz összeszedni.
Ez persze csak egy pillanat törtrésze alatt történt, mert szerencsémre a kocsi ablaka nyitva volt.  A kéziféket ugyan nem értem el, de a kormányt igen.  Addig tekertem  - hátrafelé futva a kocsi mellett, amíg az egész kocsi teljesen keresztbe nem állt az úton, az ároktól fél méterre. Szerencsére ott is emelkedő volt, mert ha beleesik, onnan csak daruval lehetett volna kiemelni.

Mindezeken túl szegény járgány tökéletesen ki lett használva.
Ha csak annyit mondok, hogy felépítettem vele egy emeletes házat.  Aki csinált már ilyet tudja, hogy mit jelent.  Mennyi utánajárás, cipekedés tartozik egy ilyen művelethez.
És a Moszkvics végig bírta a megpróbáltatásokat, amelyeket majd legközelebb mesélek el.

Most csak annyit, hogy négy év alatt jutott olyan sorsra, amit az anyósom nem egyszer megjósolt:  "Ebül szerzett jószág, ebül vész el!"
Amikor már fél éve állt a garázsban, mert nem maradt pénzem, hogy elvigyem Műszaki vizsgára, egy alkalommal a feleségem azzal fogadott, amint a munkából hazatértem, hogy nincs kocsi.
Eladta egy autószerelőnek, roncsként, 12 ezer forintért.
Sírni ugyan nem sírtam, de nagyon sajnáltam, hogy ilyen sorsra jutott az első autóm.