Nem telt el egy év, hogy diplomát szereztem.
Közlekedési üzemmérnöki képesítést kaptam.
A főiskolai végzettség a vasúton elterjedt szóbeszéd szerint nemcsak a  „reszortos” beosztásokra, hanem a rendelkező forgalmi szolgálattevői beosztáshoz is  követelmény lesz rövid időn belül.
Jelenleg még 8 általánost végzett rendelkező is dolgozik a „Torony”-ban, de akik ezután kerülnek oda, már feltétel lesz a  főiskolai végzettség.

Nem csodálkoztam tehát, amikor a diplomaszerzés után rövidesen felkerültem a  rendelkező toronyba.
Akik nem hallottak még ezekről a vasúti munkakörökről, elmondom, hogy a rendelkező forgalmi szolgálattevő az „atyaúristen” az állomáson.
 Mindenkinek ő parancsol  a  vonatközlekedés szabályozásával és a tolatásokkal kapcsolatos tevékenységek végzéséről.
Ebbéli tevékenységébe még a főnök sem szólhat bele, mert a rendelkezőnek egyszemélyi felelőssége van mindenért, ami az állomásán történik.
Mondok példát.  Ha a főnök ellenőrzést tart a forgalmi irodában és a forgalmista éppen valami vonatközlekedéssel kapcsolatos tevékenységet végez,  az okos főnök csendben megvárja míg a forgalmista végez és csak utána kezdi el az ellenőrzést. Illetve csak utána várhatja el a beosztottjától az úgynevezett  „jelentkezési kötelezettséget”.

Vagy, ha a főnök azt akarja, hogy valamelyik vonat az első vágányra járjon, mert jön vele az anyósa és nem szeretné, ha aluljárózni kellene,  „megkérheti” a forgalmistáját, hogy a vonatot ne a hatodikra, hanem az elsőre járassa be.
A forgalmista előzékenyen, eleget tehet a kérésnek. (különben megnézheti magát!)
De nem ez a rendelkező fő tevékenysége, hanem az állomási dolgozókon, beosztottjain keresztül biztosítani kell, hogy minden az előírások szerint történjen.

Mint minden eddigi munkakörömet, a rendelkező forgalmi szolgálattevői munkakört is  nagy lelkesedéssel végeztem.
Bár mindenkinek én "parancsoltam", nem volt senki, akit netán megbántottam volna a parancsolgatással.  Úgy adtam ki a rendelkezéseket, hogy azok senkit ne bántsanak, de mindenki érezze, hogy a kötelességét kell végezni.
Mondhatnám azt is, hogy nem volt ellenségem, legalábbis nem tudtam róla.
És ezt nem úgy értem el, mint Joe bácsi Texasban, aki azzal dicsekedett, hogy neki nincs ellensége.  Hogyhogy?  Hát mert mindet kinyírta!

 Nem voltam azonban sokáig a Toronyban, mert egyszer csak a főnököm magához szólított és feltette a kérdést:  Nem unod még az éjszakázást?  És mielőtt elgondolkoztam volna a kérdésen, már folytatta is:  Hétfőtől nappalos beosztásba helyezlek.  Munkavédelmi ügyintéző leszel.
A kerekek a fejemben hatalmas forgásba kezdtek.
Ha azt találom mondani, hogy nem vállalom, lehet, hogy megnézhetem magam, mikor kínálnak fel  még egyszer olyan beosztást, ami előrelépést jelent a hierarchiában.

A főnökömtől még az is kitelhetett volna, hogy jól van gyerek, akkor ott fogsz megdögleni a Toronyban.
Nem az éjszakázás miatt mondtam igent, hanem mert úgy láttam,  ez már egy lépés afelé, hogy valamikor még főnök is lehetek.
Elfogadtam a munkakört, anélkül, hogy tudtam volna, mi is lesz a teendőm.
A munkakör változásoknál volt egy szokásom. Arra voltam kíváncsi, hogy előttem ki látta el ezt a munkakört.  
Igen?  Ő?  Nahát olyannak én is tartom magamat.
(Szerénytelenség nélkül mondhatom,  még nem fordult elő, hogy azt mondtam volna:
na én ilyen okos, meg rátermett nem vagyok).

 Az öreg Tibi bácsi, aki előttem eltapogatott ebben a munkakörben, nem látszott olyan  fenoménnek, akit nem lehet  helyettesíteni. illetve pótolni.  
Ő ugyan a nyugdíjazása előtt elköltözött az élők sorából, de nem a munka vitte a sírba.

Hétfőn már beköltöztem az Irodámba, ami nem is az én irodám volt, hanem az üzemgazdászé.
Vele kerültem társbérletbe. 
Az üzemgazdászt ismertem, mert nemrégen még térfelvigyázó volt, a  beosztottja pedig nemrégen még a személypályaudvaron volt külső forgalmi szolgálattevő.
Az üzemgazdászt hétköznapi nyelven  „normás”-nak hívták. 
Ők számolták ki naponta, hetente, havonta, félévente, évente az állomás teljesítményeit.

A főnök szerette a Laci bácsit, a főnormást, mert ő értett hozzá, hogy a teljesítményeket úgy formázza meg, hogy az állomás dolgozói kiérdemeljék a „prémiumot”.
Csak megemlítem, hogy az utasok a szívükhöz kapnának, ha megtudnák, hogy a személyszállító vonatok menetrend szerinti közlekedése 98,6 %-os, ami azt jelenti, hogy 100 vonatból kettő (még ennyi sem)  közlekedik késve!  Jó ugye?

Különben pedig jó kis csapat voltunk.
Mint minden munkahelyen itt is ment a munkatársak  szekálása, ugratása.
Az emeleti folyosón, ahol az irodánk volt, még számos iroda is előfordult.
Munkaügy, Bérszámfejtők, Anyagosok,  Szakszervezet,  Távgépíró,  Áruirányító.
A távgépíró csajok főzték a kávét az áruirányítónak.  Egyik alkalommal látom, hogy viszi a kislány a folyosón a kávét.  Kérdezem tőle:  kinek viszed?  A Jenő bácsinak, az áruirányítónak.  Na, én pont hozzá megyek, majd elviszem neki.

Átadta a kávét, amivel én beléptem Laci bácsihoz és kérdeztem tőle, nincs-e valami ötlete, amivel a Jenő bácsit megtréfálhatnánk.  Neki mindig volt.
Tele raktuk a kávét cukorral úgy, hogy a kanál megállt benne.
Viszem a Jenő bácsihoz mondván, hogy a lányoknak nem volt cukruk, ha gondolja tegyen bele.    Tett bele.  De a kanál már nem akart bele menni. 
A folyosóról minden irodából lesték erre már, hogy mi lesz a kávé következménye.
Nem volt veszélyes, mert könnyen lemostuk magunkról a ránk fröccsenő kávét, ami onnan származott, hogy Jenő bácsi utánunk hajította poharastól.

Magáról a munkakörről el kell mondanom, hogy ellentétben az eddigi munkáimmal, ezt nem szerettem meg.
Egyrészt azért, mert nem volt munkám. Ez egyrészt jó dolog, mert nem volt baleset.
Ácstól Rajkáig terjedt a birodalmam, ahol a munkavédelmi szabályok betartását kellett ellenőriznem.
Havi munkatervbe foglaltam, hogy melyik állomáson mikor tartok munkavédelmi ellenőrzést.
Ez egy hónapból kb. tíz napot foglalt le. A többi napokon  Jegyzőkönyveket írogattam,  jegyzeteket készítettem. Ügyeletes szolgálatot teljesítettem. Állomásbejárást tartottam.
Nem hivatalos minőségben segítettem Laci bácsinak egy állomási „HÍRMONDÓ”  szerkesztésében. 
Félévenként üzemszemlét kellett tartani, ahol a szakszolgálatok vezetői és az üzemorvos is részt vett.  A hiányosságokról jegyzőkönyvet vettem fel és értesítettem a felelősöket a helyreállítás sürgősségéről.
 Évenként, az Igazgatóság részéről tartott állomásvizsgálatokban szintén részt vettem.
Az itt megállapított hiányosságok megszüntetéséért a főnök általában engem tett felelőssé. 
Nem volt ez egy rossz munkakör. 
Voltak előnyei is.

Mivel a házépítést még nem fejeztem be, nagyon sok szabadidőt tudtam magamnak teremteni.
Igaz, hogy az anyósom nagyon megrémült, amikor elmondtam, hogy ezentúl nappal nem leszek itthon, csak éjjel.
Mi volt a rémültség oka?  Hát az, hogy akkor mikor fogom a szőlőt, kukoricát  kapálni, és a többi velük kapcsolatos munkát elvégezni?
Mondtam neki Moldova javaslatát, hogy majd lámpát kötök a  t….mre és éjszaka is tudok dolgozni.

Ezt a rész azonban könnyen megoldottam.  Az állomások ellenőrzését Moszkviccsal egy nap alatt elvégeztem és máris teremtettem magamnak kilenc szabadnapot, amikor otthon lehettem.
Nem beszélve arról, hogy  „vén fejjel” rábeszéltek a fiatalok arra is, hogy  vegyek részt az általuk szervezett kispályás labdarúgó csapatban, mint kapus, amivel be is neveztek a városi bajnokságba.
Erről otthon nem is tudtak.  A szerelékemet, amit a MÁVDAC-tól kaptunk,  a húgom mosta rendszeresen.
A csapat tagjai voltak olyan focisták, akik  innen onnan kiöregedtek, de szerettek játszani.
Ez is jó kis csapat volt.  Általában mindenki megvert bennünket.
De, hát  "Nem a győzelem a fontos....!"
A főnököm azonban mindenről tudott.
Ő volt az egyetlen, aki mindig tudta, hogy hol lehet engem megtalálni.
Erre szükség is volt, mert abban az időben még nem voltak mobiltelefonok, hogy rám csöröghettek volna, ha szükség volt rám valamiért.
Akár otthon kevertem a maltert, vagy kapáltam a kukoricát, akár valamelyik pályán kergettem a labdát, ha szükség volt rám, a főnök küldte értem az értesítőt.

Ez, ha nem is nagyon sűrűn, de megtörtént.
Legalábbis én gyakorinak tartottam, hogy a négy év alatt, amíg munka-védelmis voltam, félévenként történt egy súlyos baleset, és évenként előfordult egy-egy halálos üzemi baleset is.
Ezeket nem szerettem.  Ki kellett mennem a helyszínre.  Hol a rendezőbe, hol valamelyik állomásra, ahol a baleset történt.
Részt kellett vennem a balesetvizsgálatban.  El kellett készítenem a Jegyzőkönyvet.
Ezt nagyon utáltam.  Mert ugye a halottról nem szokás rosszat mondani, pláne nem leírni.

Akkor most hogyan írjam le, hogy a váltókezelő azért került a két kocsi ütközője közé, mert a vágányok közül szedte össze zsákba a vagonból kifolyt árpát, és nem hallotta meg a vágányon guruló járművek zaját.

Háromszor visszadobták a jegyzőkönyvemet, mire összetudtam szedni úgy, hogy a balesetet szenvedett és a munkatársai becsülete is  viszonylag tiszta maradjon.
Ebben az esetben például a gőzmozdony vezetője is belekeverhető lett volna, mert nekem azért elmondták, hogy  az árpával tele zsákot bedobták a gőzmozdony kazánjába.

A másik, amit nagyon nem szerettem:
Az én kötelességem volt a hozzátartozókat értesíteni a halálos üzemi balesetről.
Ez aztán egy kényelmetlen érzés.  Hogyan lehet az ilyet elmondani?
A viccben persze könnyű:
- Jó napot!  Özvegy Kiss Józsefné?
- Nem!
- De!

 Szívszorongató érzés, amikor egy ember, akivel tegnap még vicceltem, ma  már  nem tud visszaszólni.
Nem írom le a baleseteket. Legalábbis  ezekben a sztorikban nem.
Egy külön könyvben viszont érdemes lesz átnézni, hogy mi miért történt.
Utólag mindenki okos, mindenki tudja, hogy mit, hogyan kellett volna tenni, hogy ne történjen meg a baleset. 

Négy évig űztem ezt a munkakört,  közben szereztem egy munkavédelmi üzemmérnöki diplomát is, de végül úgy döntöttem, hogy feladom.
Felkerestem a főnökömet és mondtam neki, hogy tudok ajánlani neki egy tapasztalt forgalmistát.   Kérdezi, hogy ugyan ki lenne az?

Mondtam neki, hogy :  Ajánlom magamat!
Megértette!

Egy hét múlva már ismét a Toronyban terelgettem a vonatokat.