Munkavédelmi ügyintézős koromban volt egy olyan esetem, ami miatt sokan nagyon butának tartottak.
Magam is sokat gondolkoztam azon, hogy mi lett volna, ha...?

Hogy is történt?
A pesti főnökömet, az igazgatóság munkavédelmi csoportjának vezetőjét bízta meg a Vasútigazgató, hogy jöjjön le Győrbe egy szerződéssel, melynek tartalma körülbelül az volt, hogy a MÁV Igazgatóság ad 300 000.- forintot  Győr városának (akkoriban nem volt ez kevés pénz!),  Óvoda- és Bölcsőde  fejlesztésre.

Ennek fejében a Győri Tanács vállalja, hogy 20 vasutas gyermeket elhelyez Győrben óvodában illetve bölcsődében.
K. Sanyi, aki a szerződést hozta, valamikor itt volt velem forgalmista. (Már említettem volt, hogy együtt majdnem leszoktunk a dohányzásról).
Megkért, hogy menjek át vele a Városi Tanács elnökéhez, aki akkor Csernitzki (valószínű Gyula) nevezetű volt. (a keresztneve, sajnos nem jut eszembe).
Átmentünk a Tanácsházára, ahol az elnök nagyon szívélyesen fogadott bennünket, főleg amikor megtudta, hogy mi járatban vagyunk.
Egy darabig elbeszélgettünk a világ dolgairól.  Hogy megy a vasút, hogy fejlődik a város.
Azt mondta,  ilyen még nem történt, hogy a MÁV pénzt adott volna bármire a városi Tanácsnak.
Olyan gáláns cselekedetnek tartotta, hogy nem hagyhatta viszonzás nélkül.
Belenyúlt a fiókjába és azt mondta:  Itt van két tanácsi lakás, ezt neki adja két vasutas dolgozónak. Függetlenül a beosztástól, szociális körülménytől, azé legyen a két lakás, akit mi gondolunk.  Ha úgy gondoljuk, legyen a miénk.

Az én hülyeségem itt kezdődött.
Sanyi azt mondta, hogy neki nincs rá szüksége, mert nemrégen kapott Újpalotán vasúti szolgálati lakást.  Győrben is szolgálati lakásban lakott, ott, ahol én is majdnem kaptam egy lakást.  Amikor felköltözött, akkor is felkínálták nekem az ő elhagyott lakását, de nem tartottam rá igényt, mert már készen állt a győrújbaráti házam.
Most is azt mondtam, hogy nem kell, mert van nekem házam Barátin.
Ahányszor az esetet elmeséltem valakinek, mindig azt kaptam, hogy de hülye voltál.
Írattad volna a lakást a gyermeked nevére (igaz, hogy akkor még csak 10 éves volt) és az ő későbbi lakása meg lett volna oldva.

Visszamentünk az állomásra és Sanyi a főnökre bízta a két lakás sorsát.
Ha feladnám találós  kérdésnek, hogy mit gondoltok kié lett a két lakás?, száz közül kilencvenen eltalálnátok.
Az egyik a győri sétáló utcában, a Baross úton, a Hungária fölötti lett a Pártbizottság titkárának  leányáé.  A másik, a József Attila lakótelepi pedig az állomásfőnök leányáé.
Hát így jártam egy lehetőséggel, amit elszórtam (elszúrtam)  magamtól.

Az eset után néhány héttel, meséltem a M. Zoli barátomnak, akinek akkor volt a kislánya 4-5 éves, hogy mi állt a Szerződésben, amit a Tanácselnökhöz vittünk.
Hú, de jó lenne, mondja a Zoli, ha a leányomat én tudnám elhelyeztetni, a vasút által óvodába, nem pedig a feleségem helyezné el mindig a Rendőrségen keresztül, ahol dolgozott.
Megoldjuk Zolikám!  Ígértem könnyelműen.
Felmentem a Pártbizottság titkárához és előadtam, hogy a szerződés alapján javaslom, hogy a Zoli kislányát helyezzék el egyik óvodában.
A P.B. titkár először nem is akart hallani ilyesmiről.  Ő erről a szerződésről nem tud semmit és nem is akar ilyen ügyeket intézni.
A pumpa ment bennem felfelé, olyannyira, hogy meg mertem kérdezni, hogy a leánya hol is lakik?  Persze, hogy:  semmi közöm hozzá  -  mondta.
Nem úgy van az.  És elmeséltem, hogy a lánya (illetve ő), annak köszönheti a lakást, hogy én lemondtam róla, amikor a Cserniczkitől átvettük.
Egy percre megállt a szeme (szokták mondani, mint a sült halé), de hamar visszatért bele a felsőbb rangúság és azt mondta, hogy nem tud semmit a 20 gyermek óvodában történő elhelyezéséről.
Nem hagytam annyiban és erőltettem, hogy nézzen utána, mert a Zoli kislányának bele kell férnie abba a 20 főbe, amit a Tanács ígért.
Ezek után elég viharos beszélgetésünk volt, aminek során elmondtam a véleményemet a  beosztásával járó hatalmáról is.
Végezetül annyit mondott:
Vedd tudomásul, hogy a Zoli gyereke  a huszonegyedik!
Lehet, hogy számoltam magamban tízig, hogy ne essek neki, de némiképp türtőztettem magam.
Mielőtt becsaptam az ajtaját úgy, hogy a titkárnője bepisilt ijedtében, még annyit mondtam neki, hogy ide sem teszem be többet a lábam.

A sors iróniája, hogy egy év múlva ez az ember lett a főnököm.
Ráadásul olyan tiszteletben álltam nála, mintha a fia lennék.

Az esetet nem említettem neki soha, de biztosan nem felejtette el a kitörésemet.
A Zoli kislánya persze el lett helyezve óvodába, csak már megint nem a Zoli, hanem a felesége által.