Néhány lelkes vasúttörténész, akik a győri állomás múltjával is foglalkoztak, kiderítették, hogy a különböző becenevekkel ellátott mellékvágányok honnan kapták ezt a "becenevet"? Győrben még nincs is belőlük nagyon sok, de jártam egy-két nagy állomáson, ahol nagyon különleges nevekkel illették egyik másik vágányt. Nem veszem fel a versenyt ezekkel a vasúttörténészekkel, mert én nem vettem a fáradtságot hogy nyomozásba kezdjek, megelégedtem azzal, amit az öregektől hallottam.

Például a „Temető vágány”  helyén valamikor biztosan temető volt, különben miért ragadt volna rá ez az elnevezés.  Ráadásul , mivel nemcsak egy vágányról van szó, volt  (ill. van is) az  „Öreg-temető”,  valószínű ez a legrégebbi, van az „Új-temető”, ami a legfiatalabb lehet. A kettő közötti vágányt  már nem variálták,  az lett a ’Középső temető” vágány.

A Raktár vágány elnevezése nem okoz gondot nekem sem, mert ott van a raktár épület mellett.  Viszont a velük párhuzamos csonka vágányokból hogyan lett „Csárda vágány”, azt hivatalosan senki nem tudta megerősíteni.  Mondják egyszerűen, hogy ott csárda volt.
Még az is lehetett.  Csak az gondolkoztat el, hogy a Temető és Csárda vágányok vége egy helyen fut össze.  Most akkor Temető vagy Csárda?  Persze mindkettő lehetett. 

Az Iparvágányok elnevezése egyszerű elgondolásból fakad:   Gráb vágány, Richards vágány, Duna vontatóvágány (ami a Vagongyárba vezetett),  a Mosó Tüzép-ben csak a „mosó” szorul magyarázatra..  De nagyon egyszerű eredete van.  Valamikor mosó vágány volt, ahol a személyszállító kocsikat mosták (kívülről).
Érdekes, hogy Győrben az Iparvágányok, amelyeket ma már nem használnak,  behálózzák az egész várost.  A sínek még mindenhol megvannak (amíg a fémgyűjtők nem jönnek rá!!), de használatlanok. Az autók a síneken parkolnak.  Valamikor ezért nagy büntetés járt.
A város vezetői nem egyszer felvetették, hogy ezeken a síneken enyhíteni lehetne a  közutak zsúfoltságát.  De úgy látszik senki nem meri vállalni az ennek megoldásával járó problémákat.

A Flóra iparvágány az Olajgyárba vezetett  (nagyon meredek lejtőn lehetett lejutni az Olajgyárba, és ugyanilyen meredek emelkedőn lehetett visszajutni az állomásra)
Valamikor, amikor a vasutat  kezdtem vonatfékezőként, még segíteni kellett a mozdonyvezetőnek a fékezésben, úgy, hogy a teherkocsikon húzogattuk a kéziféket, mert akkor még nem légfékkel közlekedtünk.

A „Gyorsáru-kihúzó” vágány a Rendező pályaudvar Személypályaudvar felőli végén volt.
Az elnevezése nem okoz nagy rejtvényt.  A Gyorsáru raktár mellett húzódott.

A „Hangya vágány”  már némi magyarázatra szorul. Maga a Hangya, olyan kis vegyesboltot jelentett, ahol általában majdnem mindent lehetett vásárolni.  Főleg faluhelyen voltak ezek az üzletek, de nagyon sokat lehetett találni városokban is.

A Baross-hídtól keletre a mostani Bartók Béla út  és a vasút mellett húzódó Eszperantó út sarkán  van egy épület. Hogy most milyen üzletek vannak az épületben azt hitelesen nem tudnám leírni, mert tegnapelőtt még Fürdőszoba üzlet volt, aztán Zálogház, Egyenruházati bolt, Kínai ruházati bolt,  nem régen láttam, hogy gyümölcsöket raktak ki az egyik üzlet elé.
Ez az épület lehetett valamikor a Hangya.
Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az épület alatt hatalmas borospince van,  vagy volt?
Ebbe a borospincébe nagyon sok bor érkezett vasúti  boros-tartálykocsiban. Régebben fahordók voltak, később áttértek fémvázas hordókra.  Nem véletlenül  -  gondolom én!

Megmutatták nekem egyszer a régebbi fahordó belsejét. Elszörnyedtem. Olyan volt a belseje, mint a tüskésdisznó kívülről. Elmesélte a Pincemester, hogy mitől lett ilyen a hordó belseje.

A vasutasok szeretik a bort.  Ezt én is tapasztaltam.  Azt mondták az öreg vasutasok, hogy olyan rossz bor nincs, amit a vasutas meg ne inna. Lehetett az „cserók” guggolós  (guggolva mentek el az ablak alatt, nehogy behívják bort inni), vagy az abdai háromemberest,  (kettőnek le kellett fogni, a harmadik öntötte bele). Arról nem is beszélve, hogy a találékonyság  magas fokát érték el, ha bort kellett szerezni.
Minden bakterházban ott volt az „amerikáner” meg  a szükséges méretű fadugó. Egyszerűen megfúrták a hordót.  Kiengedték a szükséges mennyiséget, utána beleverték a lyukba a faéket. A hordó belseje mutatta, hogy nagyon sok helyen meg lett fúrva a hordó. 

A pince mellett, azzal párhuzamosan volt egy vágány, ami nagyon egyszerű okból a „Hangyavágány” elnevezést kapta. Amikor megérkezett egy „szállítmány” bor, beállították a Hangyavágányra, ahonnan lefejtették.
Ez persze nem volt ennyire egyszerű. A Hangyavágány ugyanis Felső vezeték alatt volt.  A felső vezetékben pedig ,  kezdetben 16,  később (jelenleg is)  25 kV feszültség volt. (illetve van!)

Ennek a veszélyét nem kell külön ecsetelnem. Az Utasítás a megközelítési távolságát a felső vezetéknek  kettő méterben határozza meg. Ha ennél közelebb kerül valaki az áram alatt levő felső vezetékhez, hát arról még beszélni is borzasztó.
A vicc szerint az áram alatt levő  és a feszültségmentesített vezeték teljesen egyforma, csak, amelyik nincs kikapcsolva, annak más a fogása.
Sajnos láttam egy-két gőzmozdony-fűtőt, aki a szénkaparóval olyan közel került a vezetékhez, hogy  szénné égett.

Sőt, ha a levegő párás, néhány érzékenyebb embert megcsiklandoz az áram, amikor elmegy a felsővezeték alatt. Csak megjegyzem, hogy a mozdonyvezetők pedig huzamos ideig teljesítenek szolgálatot a felsővezeték közelében.

A tanulóimat figyelmeztetni szoktam, ha kisgyermekük lesz, nehogy a vasút mellett engedjék neki, hogy sárkányt eregessn.  Főleg, ha párás az idő. Ha a madzag hozzáérne a vezetékhez….
Nem is mondom tovább.
A fiúkat arra szoktam figyelmeztetni, hogy sörözésből hazafelé  nehogy a Baross-hídon jusson eszükbe, hogy  „üríteni” kellene, mert az az utolsó élvezet lenne, ha eltalálná a vezetéket.
Mondják, hogy de hát a galambok  ?

A galamboknak nem ér a lába a földre.  De ha olyan helyzetben próbálnának csókolózni, hogy egyikük egyik, a másikuk a másik vezetéken ül,  akkor egyikből biztosan sültgalamb lesz.

Egyszer, amikor még megvolt a fűtőház mellett a gyalogos „repülőhíd”, beszóltak az I.-es szolgálat helyről, hogy valaki mászik le a hídról a vezetékek fölött. Rohantam ki, hogy legalább lássam mi történik, ha segíteni nem is tudok. Mire kiértem, az illető már a sínek között feküdt és nyöszörgött. A mentők gyorsan kiértek.  Az orvos megfordította az illetőt és kérdezte, hogy van-e valami sérülése. Az illető csak annyit mondott, hogy „Nem sikerült megdögleni!”  Ezek szerint azt akarta.

Az orvos megnézegette a sérüléseit.  A két tenyerében volt körülbelül 5 centiméter széles vörös csík, amit az okozott, hogy  útközben a híd és a föld között egy pillanatra visszatért az életösztön és megpróbált megkapaszkodni a felsővezetékben. De életben maradt, mert nem volt olyan hosszú lába, hogy a vezetéktől leért volna a földig. 

Visszatérve a Hangya-vágányhoz, a bort lefejteni csak akkor lehetett, ha a hordó fölötti felsővezetéket feszültség mentesítették, sőt utána le is „földelték”  két oldalról.
A  lefejtéshez a tömlőket ezután helyezték a tartály tetején levő nyíláson (dómfedélen) át  a hordóba.
A vezeték feszültségmentesítése a Rendelkező forgalmi szolgálattevő feladata volt. A Földelés a külső forgalmi szolgálattevőé.
Ez abból állt, hogy a már kikapcsolt (feszültségmentesített) vezetéket egy speciális földelőrúddal  a munkahely mindkét oldala felől leföldelte. Ez veszélyes művelet is lehetett volna, ha nem tartják be a szabályokat.
Ugyanis, ha a külsős még a kikapcsolás előtt próbált volna földelni (szükség esetén persze, például életveszély esetén,  lehet ilyet tenni,  ez a kényszerföldelés),  a földelőrúd vezetékhez történő közelítésekor hatalmas ív keletkezik (fényesebb mint fényképezéskor az ívfény vagy vaku)) ezenkívül hatalmas durranás és nem ritkán vezetékszakadás követi.  A külsős mehet haza fehérneműt váltani. Mit ne mondjak, előfordult ilyen is. Legtöbbször azonban figyelt mindenki. 

Ha azt mondom, hogy néhány külsős nagy érdeklődést tanúsított a Hangyán végzendő földelés iránt, talán nem is túlzok. Amikor a hordót beállították a „Hangyára”, már elkezdődött az osztozkodás, hogy ki menjen földelni?   Na nem azért mert munkamániások voltak.

Az szokott történni, hogy a földelés elvégzése után a pincemester  a földelést végző „tiszt urat”  meginvitálta a pincébe. Egyszer én is lementem.  Hatalmas pince volt, tele kisebb, nagyobb és még nagyobb boroshordóval. Egy parányi,  fürdőszoba ablak nagyságú résen lehetett a pincébe jutni egy meredek létrán. A pincemester nagyon barátságos, vendégszerető ember volt, mert ha már lement valaki, akkor nem úszta meg a kínálgatást.

Tiszt úr, ezt kóstolja meg.  De csak egy kis decis pohárral. Utána a másikat is.  Rengeteg hordó volt. Én ugyan a második pohár után megköszöntem a vendéglátást és menekültem vissza a forgalmiba. De volt olyan, aki szerint egy-két pohárért nem érdemes lemászni a meredek létrán. Mire hat-nyolc hordót végigkóstolt,  az annyi deci bor, annak bizony a végén nagyon nehéz volt a meredek létrán visszamászni a felszínre. 

Volt persze olyan gyakorlott ivó, akin meg sem látszott a kóstolás, de az ellenkezője is előfordult. Egyik este, ügyeletesként,  fél hatkor én tartottam az „eligazítást”. A szolgálatra jelentkezők mindegyike „szolgálatképes állapotban”  volt. 

Felültem a vonatomra, ami fél hétkor indult Nyúl felé. Fél hétkor jött is ki a vonathoz a külsős.  Nagyon ramaty állapotban.  Sapkája félreállt. Kapaszkodott a lépcsőkorlátba, de nagy nehezen elindította a vonatot. Jézus Máriám!  Mi történt a Zoli bácsival?

Nem sokáig voltam bizonytalanságban. A „Hangya-vágány” mellett elhaladva láttam, hogy fejtik a bort!