Az OKJ-s képzés tananyagát főleg a vasúti szakvizsgákra való felkészülést elősegítő ismeretek oktatása tette ki.
Ezek közé tartozott a  Forgalmi ismeretek.
Nem valami udvarias dolog, hogy ezt említem először, hiszen ezt a tantárgyat, illetve  a hozzá tartozó gyakorlati foglalkozást  én  tartottam.
Az elméleti részt az iskola tanára tartotta, akit valamikor, amikor kijött a Főiskoláról, én készítettem fel a vasúti szakvizsgákra.
A hozzá tartozó gyakorlati téma  oktatása az én hatáskörömbe tartozott.
A forgalom gyakorlat  legnagyobb része Győr állomás területén volt megtartva.
Mivel  már ötven év óta ezen az állomáson dolgoztam és nem  volt egy  apró síndarab sem, amit ne ismertem volna,  sok mindent meg tudtam mutatni a tanulóknak.
Ennek volt ugyan egy kis elvi akadálya,  amit még ma sem hárítottak el az illetékesek.
Még pedig az, hogy a tanulókkal az állomás    -  utasok által nem járható   - területén, csak megfelelő igazolással lehetett volna tartózkodni.
Ilyen igazolás nem volt, és úgy tudom, hogy még most sincs.
Van ugyan a munkavédelmi szabályzatban a felügyelet alatti szolgálatra vonatkozó nyomtatvány, de az nem erre az oktatásra vonatkozik.
A főnökeim azt mondták, amikor  ilyen igazolást kértem, hogy :
minek neked igazolás?  Mindenki ismer!
Ebben volt ugyan igazság, mert bárhova mentünk, mindenhol ismerősökkel találkoztam.
Ez addig ment így, amíg egy fiatal rendésszel nem találkoztunk, aki   -  joggal   - megkérdezte tőlünk, hogy:   hova,  hova?
Nagy nehezen kimagyaráztam magam.
De, ha tetszett ha nem,  rá kellett jönnöm, hogy az az idő lassan lejárt, amikor, ha valahol megemlítettem a nevemet, a jelenlevők felkapták a fejüket.
Nagy problémát nem csináltam az esetből.
A felügyelet alatti szolgálatra vonatkozó nyomtatványt kitöltöttem olyan szöveggel, hogy a tanulók az én felügyeletem alatt vannak  (igaz, hogy a munkavédelmi szabályzat csak két tanulót engedélyezett ilyen formában felügyelni):
Ezzel már senki nem törődött.  Meglátták a bélyegzőt és az aláírásokat (egyik az enyém volt) és mehettünk tovább.

A forgalmi ismereteken kívül tanítottam a hozzá tarozó tantárgyakat is.
Ezek voltak a Biztosítóberendezési ismeretek,  Munkavédelmi ismeretek, Kocsigazdálkodási ismeretek,  Közlekedés földrajz és a SZIR.
Ezek később megszűntek önálló tantárgyak lenni.  Mindet beolvasztották a forgalmi ismeretekbe.

Nem panaszkodhattam, hogy nem vagyok foglalkoztatva.
Az első öt tanévben hetenként 18-20 órám is volt.
Sőt, egy éven az iskola igazgatója még azt is megengedte (egy kissé nagyképűen mondhatnám, hogy megkért rá),  hogy az egyik 13-ik osztály osztályfőnöke legyek.
Ez persze nem volt hivatalos. Annyira nem, hogy nem is fizettek érte.
Az igazsághoz tartozik, hogy volt olyan tanév, amikor a biztosítóberendezési ismereteket, illetve a SZIR-t   (Szállításirányítási Információs Rendszer) állomási szakoktató tanította.
Hamar megunták, mert nem érte meg hetenként két óráért felborítani a munkarendjüket.

A kereskedelmi témájú tantárgyakat állomási szakoktatók tanították.
Így Személyszállítást, Pénztárt és Árufuvarozást,  amikhez én egyáltalán nem értettem.
Valamikor ugyan nekem is vizsgáznom kellett ezekből az ismeretekből,  de - Uram bocsá’ -
a vizsgát követő napon már el is felejtettem. (mert nem szerettem).
Ezeknek a gyakorlati részét a második tanévtől egy régi kolléganőm   -  akivel már állomási oktatóként is együtt dolgoztunk   -  tanította.
Ő is a Tanműhely létszámába került, sőt,  jobban mint én, mert amíg én egyéni vállalkozóként tanítottam, ő  tényleges dolgozóként. 

A vasúti tárgyakon kívül a tanulók tanulhattak nyelvet  (németet, vagy angolt), jogi ismereteket,  számítógép kezelési ismereteket, amit az iskola tanárai tartottak.
Sőt még heti két tornaórára is be kellett járniuk az iskolába, amit a tanulók,  mondhatnám, hogy,  utáltak.
Egyrészt  az ötödik-hatodik óra után be kellett menni az iskolába. Ott át kellett öltözni.
Legtöbbször azonban az volt a baj, hogy nem volt tornatanár, mert éppen mással volt elfoglalva.
Nem csoda, hogy előbb-utóbb a tornaórák elmaradtak.
Megemlítettem ugyan az igazgatónőnek, hogy adjon két pingpongasztalt a nagytermünkbe és ott én megtartom a tornaórákat.
(Valamikor! voltak ott pingpong asztalok, de az átépítéskor elvitték őket).
Az igazgatónő – finoman szólva  - nem tartotta ezt jó ötletnek.

Az órabeosztásról még annyit elmesélek, hogy a Tanműhelyben az órák  7 óra 40 perckor kezdődtek,  45 percesek voltak, mint máshol, de 10 perces szünetekkel.
Nálunk nagyszünet nem volt.
A kezdést azért alakították így ki, mert az iskolai tanároknak ki kellett érni  az itteni órákra, illetve innen vissza kellett érni az iskolai óráikra.
Ez a 20 perc eltérés általában erre elég volt.
Kezdettől fogva hiányosság volt   -  még most is így van   -  hogy nincs csengő, ami a szünet illetve az óra végét jelezné.
Az óra végével nem is szokott probléma lenni, mert a tanulók erre figyelmeztették a tanárokat.  Órakezdésre viszont  úgy kellett őket összeterelni, mert akkor már nem működött az órájuk.

Már említettem, de még egypárszor elmondom, hogy viszonylag fegyelmezett tanulók kerültek hozzánk.
De az is lehet, hogy sikerült őket úgy irányítani, hogy elfogadható legyen a magatartásuk.
 A magam részéről az első órákon felhívtam az elvárható magatartásra a figyelmet.
Elmeséltem a cowboy-os viccet.
Joe megnősült.  Feleségül vette Mary-t. 
Esküvő után felültette az új asszonyt maga elé a nyeregbe és mentek hazafelé.
Egyszer csak a ló megbotlott.
Azt mondja Joe:  egy!
Mennek tovább.  A ló megint megbotlott.  Mondja Joe:  kettő!
Nem sokára megtörtént, hogy a ló harmadszor is megbotlott.
Azt mondja  Joe:  három!   Elővette a coltot és szíven lőtte a lovat.

Mary-nek a szíve is megállt. Nekiesett Joenak.
Ejnye Joe, hogy lehetsz ilyen szívtelen, gonosz, érzéketlen, hogy egyszerűen lelőtted azt a szegény lovat?

Joe ránézett szígorúan Maryre és csak ennyit mondott:  egy!

A tanmese után elmondtam, hogy mire volt ez jó.
Aki nem úgy viselkedik az órán, hogy nekem megfeleljen, „rászámolok”.
Egy!!!,  kettő!!!,  három!!!.  A harmadik után ugyan nem fogok lőni, de az illetőnek el kell hagyni az órát.
Beképzeltségnek tűnik, de a tanulóim a megmondhatói, hogy ez nagyobb büntetés volt, mintha lőttem volna.
Nem is fordult elő ilyen csak egyetlen egy esetben.