Mivel minden tantárgyból a gyakorlati részt tanítottam,  természetes, hogy az elméleti előírásokat  a gyakorlatban is megtekintsük, ha lehet ki is próbáljuk.

Már a tanév elején el kezdtem mondogatni órákon, hogy , ha jó lesz az idő,  ide megyünk, oda megyünk.
A tanulók sokszor szememre is vetették, hogy mikor megyünk már, hiszen jó idő van.
Igen ám, de addig nem akartam,  például a váltót megmutogatni, amíg elméletben nem tanultunk róla.
Addig is rendelkezésünkre állt a „szimuláció”, amivel el lehetett játszani a vasutat.

Persze, azt is csak akkor, ha már a tanulóknak volt alapismerete  a vasútról.
Ez pedig keveseknek adatott meg.  Pedig a tanulók zöme a Bercsényiben érettségizett, ahol már  szinte az első (9.) osztálytól hallottak a vasútról.
Mégis könnyen be tudtam őket csapni az első klasszikus kérdésemmel:

Ki tudja megmondani, hogy a mozdonyon jobb vagy bal oldalon van-e a kormánykerék?
Mindig beleestek a csapdámba és  fele-fele arányban bizonygatták, hogy a jobb  illetőleg a bal oldalon van.
Ki kellett őket józanítani.
Mi csodának kell a mozdonyra kormánykerék?
Ha szembejön valami, ki tud kerülni a kukoricásba?
Hát így tértünk rá a kényszerpályás közlekedésre.

A szimuláció ügyes oktatási segédeszköz volt, mert sok mindent el lehetett vele játszani, ami a  „nagyvasúton”  történik.
Volt egy központi gép,  a tanári, ahonnan a további öt gépre -  ami öt állomást jelentett -  ki lehetett vezérelni a különböző biztosító-berendezéseket  (Dominó 55, 70,  Alkatel,  mechani-kus, vonóvezetékes,  és kézi állítású,  kulcsazonosító berendezést).
A beindulás volt vele mindig problémás, mert a tanulók addig nem nyúlhattak a géphez, amíg a gépükön meg nem jelent a bejelentkező ablak.
Ha ez előtt valaki  csak megérintette az egeret, a  hálózat már le is fagyott.
Erre aztán nagyon figyeltem.
Mondtam, hogy mindenki tegye hátra a kezét, amíg mást nem mondok.
Így be tudott indulni a szerkezet.
Egy alkalommal a budapesti  iskolából jött hozzánk látogatóba egy osztály a tanárnőjükkel, aki megkért, hogy mutassam meg a tanulóknak a rendszert.
Nagyon szívesen.
Beültek a gyerekek a munkaasztalhoz, én pedig miután a lelkükre kötöttem, hogy ne nyúljanak semmihez, bekapcsoltam az indítópultot.
Szép sorban jöttek elő az állomásokon a vágányok.  Járkáltam a gépek között, nehogy valamelyik gyerek ne bírjon magával, amikor egyszer csak leállt minden.
Valaki mégis hozzányúlt.
Mondtam is hangosan, hogy ki volt az a balfácán, akinek hiába beszéltem?
A tanárnő szólalt meg a hátam mögül, akit nem vettem észre, hogy bejött:  Én voltam!

A mérgem ugyan azonnal elszállt, de a gyerekek nagyon örültek, hogy a tanítónénivel így beszélt valaki.
A következő indítás már sikeres volt.
Előkerültek a vonatok is, amik jöttek-mentek egyik állomásról a másikra.
Nagyon tetszett a fiataloknak, alig akarták abbahagyni.

Az idő haladtával már egy két dolgot megtanultak a hallgatók és nem egy szer kérleltek, hogy menjünk a vasútra!
De az azért nem volt egyszerű.
Két tanulóra adtam munkavédelmi sárga mellényt (láthatóságinak hívják manapság?).
Állítottam ki magamnak  egy „felügyeleti” papírt, értesítettem az állomásfőnököt, hogy  kimegyünk a vasút területére és elindultunk.
Elindulás előtt minden alkalommal elmondtam, hogy a közelemből ne menjen el senki.
Aki öt méternél messzebb lesz tőlem  -  felszólítás ellenére  -  már mutatom is, hogy „egy!”.

Bejártuk így,  persze több alkalommal,  Győr állomás egész területét a Hűtőháztól a Rába-hídig.
A Hűtőházzal egy vonalban volt a „Kezdőpont felőli”  (Budapest felőli)  bejárati jelző, a Rába-hídnál a végpont felőli bejárati jelző.
Köztük  három pályaudvar:  Előrendező, Győr Ipartelepen,  a nagy-rendező pályaudvar és a Személypályaudvar.
Mindig találtunk érdekességet.
Ezen kívül még érdekességként figyeltem meg magam részéről, hogy oda menetben még én mentem a csapat élén, de visszafelé már alig tudtam velük lépést tartani.
Már mindenki éhes volt, fáradt volt, pisilni  kellett stb.

Volt még egy érdekessége ezeknek az üzemlátogatásoknak.
Megköveteltem a tanulóktól, hogy figyeljenek.  Ezt úgy ellenőriztem, hogy egy  hét elteltével úgy kezdtük az órát, hogy vegyetek elő papírt és irónt:
Írjátok le, hogy ki, mit látott egy héttel ezelőtt.
Eleinte ez sok gondot okozott a tanulóknak.
Kérdezgették, hogy mit írjanak?
Mondtam, hogy mindent, ami eszükbe jut, attól kezdve, hogy elindultunk a Tanműhelyből, addig amíg vissza nem értünk.
Csúnya dolog tőlem, de én szívesen olvastam ezeket az élménybeszámolókat.
Volt, aki öt sorban leírta a látottakat, volt aki három oldalas „regényt” írt.
És miket?

Nem felejtem el azt a „ravasz”  kislányt, aki úgy fejezte be a dolgozatát, hogy:
Nagyon szeretem a tanár urat!

Megnyugtattam, hogy  kár volt hízelegni, mert nem osztályozom le ezeket a műveket, csak kíváncsi vagyok, hogy kinek mennyit ért  „kirándulás”?
Olvashattam egyéb furcsaságokat is.
Egy tanulmányi kiránduláson elmentünk Hegyeshalomba,  persze vonattal és az ismeretség kihasználásával, megnézni  az új biztosítóberendezésüket.
A főnökkel és a „blokkmesterrel” (aki a biztosítóberendezésiek vezetője) előre megbeszéltem a látogatást, akik voltak olyan kedvesek, hogy végig kalauzoltak bennünket a kívánt helyeken. 

Már mindent megnéztünk, ami be volt tervezve, de a vonatunk indulásáig még volt több mint egy óra.
Mondtam nekik, hogy elmehetnek üdítőt inni, fagyit nyalni, némelyikük cigizni, de a vonat indulására kerüljenek elő.
Nem volt probléma.  Mindenki ott volt a vonatnál.
A következő héten megírták a „visszaemlékezéseiket”
Az egyik „mű”-ben olvasom,  hogy a biztosítóberendezés megtekintése után bementek az állomással szemközt levő vendéglátó egységbe,  le is írták, hogy milyen nevű kocsmába.
Ittak két sört és nézegették a falon a jobbnál jobb, hiányos öltözetben ábrázolt  szépségeket.
Mondtam az elkövetőnek, hogy bár ezek a művek nem kerülnek a nagyközönség elé, de azért én arra vagyok csak kíváncsi, hogy a tananyag szempontjából mi ragadta meg őket.

Van Győr állomáson egy bizonyos BGA épület.
Ez a fűtőház területén levő kerek épület, aminek a neve  azt jelenti, hogy  Bomba, Gáz és Atom-biztos óvóhely.
Annak idején  - az úgynevezett hidegháborús években   -   nagyon sokat jártunk ide kiképzésre és oktatásra.
A forgalmi szolgálattevőknek és a vezető beosztásúaknak vizsgázni is kellett abból, hogy mi a teendő  a légvédelmi veszély esetén.
A tanulókkal sokszor elmentünk az épület mellett és sokszor kérdezték, hogy milyen épület ez.
Megígértem, persze, hogy egyszer azt is megnézzük.
Nagy nehezen megtaláltam,  kihez kell fordulnunk, hogy bemehessünk a BGA-ba.
Meg is beszéltem az illetővel, hogy ekkor és ekkor   -  amikor az órám kezdődött   - találkozunk az épület mellett.
Mi ott is voltunk a megbeszélt időben.
Az „idegenvezetőnkre” azonban várni kellett egy félórát.
Egyelőre.   Ugyanis amikor előkerült, és örömmel köszöntöttük egymást , azt mondta, hogy van egy kis probléma.
Nincs kulcs.
Az épületet (is) ugyanis átvette a MÁV Ingatlankezelő és elvitték a kulcsot.
De ne ijedjünk meg, mert már megbeszélte velük a látogatást és már el is küldött valakit a kulcsért.
Nem voltunk túlságosan idegesek.  Vártunk még egy félórát. A kulcs csak nem érkezett.
Addig a tanulók kerülgették az épületet és egyik fel is kiáltott:  Tanár úr, nyitva az ajtó!
Átmentünk az épület másik oldalára és ott tényleg nyitva volt az ajtó.
Persze úgy, hogy a vasrácsból készült kapu el volt korhadva és könnyen ki lehetett nyitni.
Azt is észrevettük, hogy más is észrevette már ezt a nyílást.
Tele volt rakva nagykabáttal, pokrócokkal, ami arra engedett következtetni, hogy „éjszakai szállásnak” is használták.
Sőt, egyik másik elevenebb gyerek felhívta a többiek figyelmét, hogy ide nemcsak aludni járhattak, hanem egyéb is történhetett.

Végigjártuk a bunkert.  Az előtérnél beljebb már nem jártak idegenek.
A nagy vasajtók érintetlenek voltak.
A tanulók sokat szörnyűlködtek, hogy a bunkerben a szálláson, konyhán, éttermen és raktárokon kívül volt forgalomirányító iroda, sőt még pénztár is valamikor.
Nem értették, ha jól belegondolok, akkor én sem értem, hogy minek kellett a pénztár.
Tegyük fel, hogy bombatámadás van,  pláne, ha atombomba, ki akarhat vonattal utazni?

És ha akarna is, minek vesz jegyet olyan vonatra, amiről azt sem tudja, hogy el fog-e indulni.
Vagy, ha elindul, valahova el fog-e érkezni?
De legalább láttak ilyet is.

Egy hét múlva megírták az élménybeszámolót.
Olvasom az egyikben, hogy a buta, rohadt kommunisták milyen hülyeségeket csináltak.
Ráhagytam, bár éreztem, hogy ezt a véleményt  nem a saját tapasztalatai alapján alakította ki.

Azon is elgondolkoztam, hogy szabad-e ezen nevetni?