Nagyon sokszor fordult elő, addig is amíg forgalmista voltam, hogy  „ismeretlen betelefonáló” azt közölte az állomásfőnökséggel, hogy bomba van elhelyezve az állomáson  vagy itt vagy ott.
Legtöbbször a Nagycsarnokban, a pénztárak környékén.
Ilyen esetekben a rendőrség tette a dolgát.
Kiürítették az állomást.
Az utasokat kitessékelték az utcára a peronokról, váróteremből és a vonatokból is.

Másfél, két óra keresés után kiderítették, hogy megint vaklárma volt, megint valaki szórakozott.
Utána visszaengedték az utazni kívánókat  -  akik még nem mentek át a buszokra  - és minden ment tovább a rendes mederben.
Nagyon ritkán hallottam olyat, hogy a betelefonálót elkapták volna.
Még kevesebb esetről tudok, amikor meg is büntettek valakit ezért a szórakozásért.

Amikor szolgálatban voltam ilyen bombariadó esetén, szinte biztos voltam benne, de valamennyi kollégám is így volt, hogy nincs bomba sehol, csak valaki nem talált jobb szórakozást.
Ezért türelmesen meg szoktuk várni, amíg a tűzszerészek mindent átvizsgálnak és jelentik, hogy tiszta a terep.
A vonatok ilyenkor megálltak a szomszéd állomásokon és várták, mikor kapnak engedélyt, hogy bejöhessenek az állomásra.

Már a Tanműhelyben dolgoztam, amikor egy szeptemberi délutánon történt egy furcsa eset.
Mivel  volt az egyik tantermünkben 12 számítógép, az iskola úgy hasznosította, hogy tanítás után bérbe adta a termet és a gépeket egy számítógép oktatónak, aki a mi gépeinken tartotta a számítógép kezelői tanfolyamot.
A tanfolyam délután három és hat óra között zajlott le.
Ilyenkor nekem benn kellett maradnom a Tanműhelyben felügyelni, amit természetesen a számítógép oktatója fizetett.

Néha-néha benéztem én is az előadásokra, hátha ragad rám valami.
Erre szükségem is volt, mert számítógépet addig nem kezeltem, amíg a tanműhelybe nem kerültem.
Nem szégyellem elmondani, hogy nagyon sok számítógépes fogást a tanulóimtól tanultam meg, mert ezek a gyerekek már szinte a számítógéppel születtek.
Egyik ilyen tanfolyamos napon, délután öt óra körül, kinéztem az ablakon és azt láttam, hogy az állomás bejárata előtt hatalmas tömeg gyűlt össze.

Legalább háromszáz ember, mind az állomásépület felé leskelődött.
Nem tudtam mire  vélni a sokaságot.
Először arra gondoltam, hogy valamelyik iskola tanulói kirándulni voltak és mostanában érhetnek vissza.  A tömeget valószínű a gyerekeket váró szülők alkotják.
Többször kinéztem, de a tömeg még mindig ott volt.
Egészen addig nem tudtam miről van szó, amíg az egyik tanfolyamhallgató hölgy, szinte sírva jött fel a peronról, hogy a kisfiáért kellene mennie az Óvodába, de a rendőr nem engedte ki a peronra, hanem visszaküldte.
Azt nem árulta el, hogy miért.
Kinyomozzuk.
Felhívtam a rendelkező szolgálattevőt  -  ő az akinek mindenről tudnia kell, ami az állomáson történik  -  mondja már meg, miért nem engedik le a hallgatóimat a peronra?
Kérdezte, hogy honnan beszélek?
Mondtam, hogy a Tanműhelyből.
Még mielőtt meg mondta volna, amiért hívtam, csak azt hallottam, hogy:  Jézus Mária!
Na, mi a baj?
És akkor elmondta, hogy bombariadó van az állomáson és az egész épületből mindenkit ki kellett küldeni, mert nem tudták, hogy hol van a bomba.
A  „Jézus Máriát!”  azért mondta, mert mi is az állomásépületben vagyunk és nekünk senki nem szólt arról, hogy hagyjuk el az épületet.
Nagyon ideges lett, mert neki is figyelni kellett volna arra, hogy az épületnek ebben a részében is tartózkodhatnak emberek, akiket ki kell innen tessékelni.
Próbáltam megnyugtatni, hogy úgyis vaklárma az egész.

Sőt, ha eddig nem említette senkinek, ezután se szóljon róla, hogy mi is itt vagyunk.
Ha van is bomba valahol, az az épületnek nem ezen a részén van elhelyezve, ahol a legkevesebb ember fordul meg.
Arra kértem,  inkább arról értesítsen, mikor mondják le a bombariadót, hogy a hallgatók kimehessenek a Tanműhelyből.
Rövidesen erre is sor került.
Én csak ekkor mondtam meg a tanfolyam hallgatóinak, mi volt az oka, hogy nem engedték le őket a peronra.

Gratuláltam nekik, hogy sikeresen túléltek egy bombariadót!