A Tanműhelyben  OKJ-s képzésben tanulókkal a MÁV Zrt BGOK  „Tanulószerződés’-t kötött, amelyben  a jogok és kötelezettségek között szerepelt néhány kitétel, ami az évek során  fokozatosan csökkent, vagy teljesen kimaradt.
A tanulókat havi pénzbeli juttatás illette meg.
Az első évben  (13. évfolyam első félév), mindenki azonos mértékű juttatást  kapott,  a mindenkori minimálbér bizonyos százalékát.
A második félévtől a pénzbeli juttatás összegét befolyásolta az előző félévben elért tanulmányi eredmény.
A 4,66-os átlageredménnyel már a minimálbér 31 %-át,  (17.670.- Ft-ot) kapott egy jó tanuló.
De a leggyengébb tanuló is,  2,5 –es átlaggal kapott 14.250.- forintot.
Ezen kívül a gyakorlati órák után étkezési bon is megillette őket.
Ezek 2005 szeptemberi értékek.

A tanulóknak tankönyvet nem kellett vásárolni, mert a tananyagot a vasúti utasításokból és díjszabásokból kellett megtanulni.
Ezeket a Tanműhely biztosította.  A tanév végén vissza kellett adni.
A fentiek még jelenleg is szerepelnek a Tanulószerződésben.
A jó tanulmányi eredményt elérő tanulókkal  a GySEV,  vagy ritkább esetben a MÁV Zrt, Tanulmányi szerződést kötött, amelyben biztosította a tanulót arról, hogy a vizsgák megszerzése után alkalmazni fogja.
Sőt, a tanulónak arra az állomásra kellett mennie, ahova a szerződés kötötte.

A Tanulószerződés tartalmazta azt is, hogy a MÁV Zrt  tanévenként négy esetben , térítésmentesen biztosítja a tanulók tanulmányi kirándulását.
Ennek keretén belül az első öt-hat tanévben a tanulók kirándultak Záhonyba, az ottani vasúti tevékenységek megtekintése végett.
Az ingyenesség úgy oldódott meg, hogy a tanulók megvették a menetjegyeiket, amiről számlát kellett kérni és az utazás befejezése után a MÁV Igazgatósághoz ezt fel kellett küldeni.
Kb. két hónap múlva a tanulók megkapták a menetjegyek árát.
Kivéve egy érdekes esetet.
Az Igazgatósághoz felküldött számlák mellé az a kísérő tanár, egy másik tanár bankszámlaszámát  írta, aki erről mit sem tudott.
A tanulók félév múlva türelmetlenkedni kezdtek.
Felhívtam az igazgatóságot, ahol közölték, hogy a pénzt elutalták a megadott számlára.
Kérdeztem az illetékes tanárt, milyen számlára kérte a pénzt.
Fejéhez kapott és szaladt a másik tanárhoz, aki  azt mondta, hogy semmit nem tud a pénzről.
A bankszámla  visszaellenőrzése során kiderült, hogy a pénz tényleg odaérkezett, a másik tanár felesége  fel is vette, sőt, el is költötte az összeget.
Azt hitte, hogy a férje talán valamilyen prémiumot kapott és nem tűnt fel neki a nagyobb összeg.
A tanulók persze megkapták a pénzüket.

Jelenleg ilyen már nem fordul elő, mert a tanulók saját zsebből fizetik a tanulmányi kirándulások  menetdíját, ezt már nem térítik nekik vissza.
Azóta Záhonyt nem is látogatják.
A rövidebb utakat  (Komáromig, Hegyeshalomig, Soproni, Veszprémig) a tanulók ki tudják fizetni.
Néha kihasználják a Múzeumok akcióit, amelynek keretében ingyen utazhatnak, ha elmennek a Múzeumba.
A Múzeumon kívül  ilyenkor megtekintik  a „Füsti”-t,  a Közlekedési Múzeumot, vagy a vasúti üzemirányító központot.

Fejembe vettem, hogy a tanulókat felviszem a mozdonyvezető mellé a vezetőállásra.
Ez egy kicsit nagy falat volt, mert a szabályok eléggé leszűkítik a lehetőségeket.
Először is, tanultuk a Forgalmi utasításból, hogy kik utazhatnak a mozdonyon.
Ebbe a csoportba a tanulók nem fértek bele.
Még magam is nehezen utazhattam a mozdonyon, bár volt még egy régi  „ENGEDÉLY”-em  mozdonyon történő utazásra, ami mozdonyra és motorkocsira volt érvényes.
Ezt azonban még 25 évvel előbb, forgalmi oktató koromban kaptam. Nincs ugyan ráírva az érvényesség lejárata, de sejtettem, hogy idegen mozdonyvezető ezzel nem engedne fel maga mellé.    (az ismerősnek pedig nem kellett semmilyen engedély).

A helyzet úgy hozta, hogy egyszer ki is próbálhattam az Engedélyem hitelességét.
Egy utazó felvigyázó  -  aki fiatalsága miatt engem nem ismert  -  megkérdezte, hogy mit keresek a mozdonyon?  
Megmutattam neki az Engedélyemet és letisztelgett.
Utána mondtam csak a mozdonyvezetőnek, hogy szerintem az Engedélyem már nem érvényes.  Persze én is csak úgy jöttem rá, hogy elolvastam az engedély szövegét, ami szerint a rajta feltüntetett számú arcképes igazolvánnyal együtt érvényes.
Ami egyáltalán nem egyezett az én arcképesem számával, mivel nyugdíjazáskor kicserélték.

Az állomás területén azért elintéztem, hogy a tanulók felmenjenek a mozdonyra.
Először azt hittem, hogy ez csak a fiúkat érdekli, de tapasztalnom kellett, hogy a lányok ugyanolyan kíváncsiak a mozdony belsejére, mint a fiuk.

Ahhoz, hogy egy közlekedő   (például Győr és Budapest közötti)  vonat mozdonyán utazhassunk,  fel kellett kutatnom azokat a régi kollégákat, akik ezt lehetővé tehetik.
A MÁV Gépészeti Szakigazgatóságán akadtam olyan régi mozdonyvezető kollégára, akit a vonatokról ismertem, most pedig  az Üzemeltetési Osztály vezetője volt.
Elmondtam az óhajomat.

Nagyon örültem, hogy nem kereste a kifogásokat, sőt megmondta az időpontot, amikorra mehetek  a  Mozdonyon utazási engedély-ért.
Konkrétan meg volt határozva, hogy melyik vonat, sőt melyik mozdony  (ráadásul GySEV mozdony) vezetőállásán utazhatunk.
Nem akárhogyan, hanem az előírások betartásával.
A mozdony vezetőállásán a mozdonyvezetővel együtt, legfeljebb négy fő tartózkodhat.
A négy fő tehát a mozdonyvezető, én  és még két tanuló.
Nekem ott kellett lennem, hogy a tanulók ne az őzeket lessék, hanem a vasúti pályát és a pálya melletti jelzőket.
Szakaszokra osztottam a vonalat.  Győr-Komárom,  Komárom-Tatabánya, Tatabánya-Bicske és Bicske-Kelenföld.  Oda-vissza mind a 16 tanuló a mozdonyra került.

Ezen a sikeren felbátorodva  (mondhatnám, hogy vérszemet kaptam) megkerestem a  szombathelyi,  celldömölki,  veszprémi, sőt székesfehérvári gépészeket is.  Mindenhol találtam régi kollégát, aki emlékezett még rám.
Megszerveztem egy mozdonyon történő körutazást.
Győrtől Veszprémvarsányig,  onnan Pápáig, onnan pedig vissza Győrig.
Azért kellett  valamennyi állomás gépészeti csoportja, mert mindegyik vonalon máshoz tartozott a vonatot továbbító mozdony.
De sikerült összehozni.
Az osztály, amelyiket magammal vittem, az első személykocsiban foglalt helyet.
Vonalszakaszonként váltották egymást a mozdonyon.
Veszprémvarsányig a „Csörgő”-n,  (M41) nem is volt probléma, mert négyen elfértünk.

Igaz, hogy a fiatal mozdonyvezető rábeszélt bennünket, hogy menjünk el vele Zircig, a vonat végállomásáig, főleg azért, mert akkor következtek a lányok  a mozdonyon való utazásra.
Így elmentünk Zircre és vissza.
Ezen a szakaszon történt, hogy az egyik karakán kislány rábeszélte a mozdonyvezetőt, engedje,  hogy ő vezethesse a mozdonyt.  Persze, hogy megengedte.
A Bakonyban aztán a vasúti pálya mellett tartózkodók talán még ma is vitatkoznak, hogy a MÁV-nál is lehetnek már a nők mozdonyvezetők, hiszen saját szemükkel látták.
Tényleg ügyes volt a kislány.  Nemcsak hangjelzést tudott adni, ráadásul a megfelelő helyen, de az „éberségi” berendezés sem tudta megtréfálni.  Ahányszor megszólalt a „hangjelzés”, azonnal reagált, nehogy a mozdony befékeződjön.
Szükség esetén gyorsított, lassított, sőt megfelelő helyen meg is állította a vonatot.

Varsány és Pápa között nehezen fértünk a mozdonyvezető mellé.
Itt ugyanis kis „Piroskával”,  Bz  motorral mentünk, amelyiknek a vezetőállásán még a mozdonyvezetőnek egyedül is alig van hely.
Utólag már nem vonnak érte felelősségre, de ezen a szakaszon én már nem utaztam a vezetőálláson, hogy a tanulók odaférjenek.

Nagy élmény volt a tanulóknak a mozdonyvezető szemszögéből nézni azokat a jelzőket, amiket csak az Utasításból ismertek.
Egy hét múlva már nem örültek annyira, mert mindenkinek le kellett írni, hogy miket látott, miket tapasztalt a vezetőállásról.