Nem gondolom, hogy sokan megijedtek a cím láttán.
Ha mégis van valaki, aki azt hiszi,  ezt úgy kell érteni,  hogy  ütött  az utolsó órám, azt megnyugtathatom.  Erről szó sincs, legalábbis nem tervezem.

Szó van viszont arról, ami már készülőben volt évekkel ezelőtt.
A BGOK  is arra kényszerült, hogy olyan intézkedéseket hozzon, amivel a kiadásait csökkentheti.

Sikerült is néhány forintot megspórolni a Tanműhely üzemeltetése terén is.

A kiadások csökkentésének általánosan kialakult módozata  -  nem csak a MÁV-nál  és a BGOK-nál   -  a legtöbb helyen,  a létszámcsökkentés.
A tanműhelyt is elérte ez a tendencia.

A kolléganőm megneszelt valamit, mert   -  a lehetőséget kihasználva   -  még a nyugdíjkorhatár elérése előtt  elment nyugdíjba.
Helyettesítést úgy oldották meg,  mivel még a Szombathelyi Területi Oktatási Egységhez tartoztunk, hogy Szombathelyről járt be egy oktatónő,  aki az adminisztráció végzése mellett a kereskedelmi  gyakorlati oktatásokat is megtartotta.

Nekem továbbra is megmaradt a  forgalmi illetve  munkavédelmi ismeretek gyakorlati oktatása.
Igaz, hogy egyre kevesebb óraszámban.

A 2010/11-es tanévben azután közölték velünk, hogy a következő tanévben csak egy oktató fogja végezni az összes gyakorlati oktatást  (forgalom, kereskedelem) és az adminisztrációt.

Mivel én nem tényleges dolgozó voltam, hanem egyéni vállalkozóként oktattam, azonnal kitaláltam, hogy nem én leszek  -  nem is vállaltam volna  -  a megmaradó oktató.
Mindenesetre a vállalkozásomat azonnal visszamondtam, hogy minél kevesebb adót és főleg  egészségbiztosítási járulékot kelljen fizetnem.

A 2011/12-es tanévet már a kolléganőm egyedül kezdte.
Illetve ott voltam mellette, mert   -  volt ugyan forgalmi vizsgája, mert régebben még forgalmista is volt, de  -  a forgalmi ismereteket, munkavédelmet,  SZIR-t,  Foszter-t  még nem oktatta, így abban állapodtunk meg, hogy ezeket továbbra is én oktatom, az óradíjat pedig tőle kapom,  zsebből.  Ehhez az Oktatási Központban hallgatólagosan hozzá is járultak.

Igaz, hogy így már csak heti nyolc órám maradt, de maradhattam.
Április végéig.

Kikötötték ugyanis, hogy az ország egyéb helyein levő tanműhelyekhez hasonlóan (azokon ugyanis már megoldották) , addig maradhatunk, amíg nem találnak valakit, aki elvállalja egy személyben az összes munka elvégzését.

Tudni kell, hogy  az elméleti órákat az iskola  fizette, ezért ezeket az órákat iskolai tanár tartotta, vagy,  mint a mi esetünkben  -  mivel kereskedelmi oktatást végző tanára az iskolának nem volt  -  régi  vasutas oktatókat bíztak meg az elméleti órák megtartásával.
Ők aztán megtartották az elméleti órákat is,  amit az iskola fizetett és a gyakorlati órákat is, amit viszont a BGOK fizetett.     Eddig.

Az új tanévben erre már nem lesz szükség.
Sőt, már május elsejétől sem volt rájuk szükség, mert megérkezett az univerzális oktató, aki az összes munkát el  tudja végezni.
Ez azt is jelenti, hogy én sem kellek.

Nagyon ritkán szoktam csúnya szavakat használni, de másképp nem nagyon tudom kifejezni, hogy  rettentő szarul éreztem magam.
Azt ugyan gondoltam, hogy ha már hajlott háttal, bottal tudok csak járni,  vagy fogatlanul már nem tudok rendesen beszélni, vagy netán az Alzheimer doktor kezelésbe vesz, már abba kell hagynom a tanítást.

De ilyesmi még nem történt, így nagyon szomorú lettem, hogy nem taníthatok többet.
Ez volt az életem.  A vasút és a vasút tanítása.
Egyébként is az idő előtti tétlenségre ítélés, az élet meghosszabbításának legfőbb akadálya.
Egy kutató szerint  (Vogt), a szellemi munka egyenesen megőrzi a fiatalságot.

Nem akartam tehát itt hagyni ezt a környezetet,  közösséget, amiben fiatalok vesznek körül, akiknek a vidámsága, optimizmusa, bizakodása és sokszor a hülyéskedése jó hatással volt rám.

Tettem is néhány lépést saját érdekemben.
Éppen Győrben járt a BGOK akkori igazgatója  -  az Egyetemen adott órát  -  akit egy ismerősöm  útján felcsaltam a tanműhelybe  -  ahol még persze sohasem járt.
Mondtam neki nézzen körül, hogy milyen körülmények vannak itt és mondjon véleményt, hogy egy ember el tudja-e látni itt a munkát?
Hivatkoztam arra is, ami a Bibliában is megtalálható, miszerint Dávid király magához kérette az orvosát, már idősebb korában és arra utasította,  tegyen meg mindent, hogy ő hosszú életű lehessen.  Az orvos   „felírt” neki egy 19 éves lányt, akinek mindig mellette kellett lennie.

Amikor ezt el szoktam mesélni, mindig megkérdezik, hogy ugyan mit tudott vele az „öreg” csinálni.  Semmit.  Nem is azért volt mellette, hanem a környezet végett.
Nekem is azért lenne előnyös a fiatalok között maradnom.
Azzal búcsúztunk, hogy gondolkozik rajta.

Tényleg megtette. No nem annyira, hogy megártson neki.
Annyi viszont  elértem, hogy a tanév végéig  (nagyjából két hónap),  Megbízás alapján taníthattam.   De csak a végzősöket.   Nehogy emiatt ne legyen sikeres a vizsgájuk.

 Így érkeztem el az utolsó órámhoz.
A tanulóknak ugyan nem mondtam, hogy miről van szó.  Őket különben sem érdekelte, mert végzősök voltak.  (Bár a vizsgájukon még felügyeltem az iskola megbízásából)
Nem hiszem, hogy észrevettek rajtam valamit.  Igyekeztem olyannak mutatkozni, mint máskor.  
Én viszont éreztem, hogy nehéz szomorú szívvel vidám arcot mutatni.

Arra is rájöttem, hogy az utolsó órában világosodnak meg a dolgok.  Most jöttem rá, hogy hiányozni fognak.  Nem ők személyesen, hanem a tanulók.
Még nem tudom, hogy később mi történik velem, mert eddig is mindig volt nyári szünet, amit könnyen átvészeltem.
Holnap azonban tanévnyitó. 
Nem leszek ott.  Biztatgatom magam.
Nem az számít, hogy mi történik veled, hanem az, hogy hogyan éled meg.

Egyelőre semmi probléma.  A feleségem nagyon agilis.
Eddig még nem tudtam unatkozni, mert mindig talál ki valamit.
Ez még egy darabig így is lesz.   De egyszer csak kifogy az ötletekből.
Attól persze nem tartok, hogy unatkozni fogok.
Sok mindennel el tudom magam foglalni.

De az agyam azért ott jár.
Néha szól a telefon és az új oktató kérdez valamit.  Örömmel válaszolok. 
Úgy érzem, szükség van rám.  Bár tudom, hogy ez egyre kevésbé lesz így.
Nem kesergek, mert  ha belegondolok, arra a meggyőződésre jutok, hogy mennyi ember vállalná a sorsomat.
Mindezeken túl, most azt hiszem, hogy szabad vagyok és a szabad ember úgy él, ahogy akar.

Mostanában rákaptam a tévében a  Nótatévé adásaira.  Nagyon sok magyar nóta hangzik el.
Meg persze más is, de azok annyira nem kötnek le.
Az internetes Network portálon nagyon sok nótaénekes ismerősre tettem szert. 
Még egy téti rokonkislány is van köztük.

Oda akarok kilyukadni, hogy azt veszem észre, minden második nóta nekem szól.
Néhányat megemlítek.
Énekli a kedvenc nótakirály:  „..utánunk is újak jönnek, örök sorsa ez az életünknek!...”
Igaza van.
Vagy itt a másik:  „Búcsút int az ősz a nyárnak!...”  na ez még nem egészen így van.
És egy durvább:   „Azt beszélik sírni láttak, visszajössz, ha visszavárnak….”
Nos, ha nem is láttak sírni, valószínű, hogy visszamennék. Vagy, ha mégis sírnék, itt a következő dal:    „Fekete éjszaka borulj a világra, hogy az én könnyemet senki meg ne lássa…”

Az viszont már egészen elkeserít, amikor azt éneklik, hogy  „Kidőlt keresztfának nem köszön már senki…!” 
Ezt persze nem veszem magamra, de tudom, hogy egyre kevesebben fognak megismerni.
Edit Piafot is hallgatom.  Ő azt énekli, amit én is elmondhatnék:  „Nem bánok semmit sem…”

Mindent egybevetve nincs okom panaszra.
Már 55 éve mindig olyan helyen dolgoztam ahol szerettem dolgozni.
Ha nem szerettem, megkerestem benne azt amit szeretni lehet, és jó kedvvel végeztem.

Nem mutattam soha, hogy olyan munkát kell végeznem, ami nincs ínyemre.
Sokan azt hihették, hogy szerencsés vagyok, mert minden sikerül.  Nem egészen így volt.
Erről így dalolnak: 
„Befelé hullt minden könnyem, sosem láttak sírva.
Az irigyelt  szerencsémnek talán ez a titka!”

 És végül a jövőmre vonatkozóan, egy ismerős szöveg:
                   „Úgy még sose volt, hogy valahogy ne lett volna!”

Ebben bízok!