A temetőcsősz

Havas decemberi délután volt

Mikor egy deszkából összetákolt

Koporsót kísért ki három ember,

S hagyott a bécsi temetőkertben.

Az eltávozott szegény lehetett

Nem váltottak polgári sírhelyet,

Csak egy gödröt, névtelen, fejfátlan

A temető szegény fertályában

Barátai sem hintón érkezetek

Tán hasonló szegények lehettek

Nem álltak soká latyakban, sárban

Papírt nyomtak a csősznek markába

Halottas-cédulát, hogy az árva

Az isten kertjének leltárába

Vezesse be a megboldogultat.

Ezzel ők is hátat fordítottak.

A temetőcsősz sem tett már többet,

Vetett még rá néhány lapát földet.

Bement aztán a meleg szobába

Beírni, hogy melyik parcellába,

Hányadik sorába, melyik sírjába

És persze, hogy kinek lesz itt ágya.

De mikor a nevére pillantott,

Agyába egy régi emlék ugrott.

Gyerekként az apja kézen fogta,

S vezette a Szent István templomba.

Suhogott a nők fényes ruhája

És szállt a tömjénnek kék párája.

Búgott az orgona. Ó de szép volt!

A templom ragyogott, mint az égbolt.

Mise végén apja felemelte.

Mi történik, hogy ő is meglesse.

Az a nagy orrú, látod, a császár

Egy fiút simogat az oltárnál.

A fiú egy karmesternek fia.

Miatta van itt a kompánia.

A fiú egy szép muzsikát költött,

Amiért a sok úri nép eljött.

Látod, ilyen egy szorgalmas gyermek,

Akit a felnőttek megbecsülnek.

Te megéred, nagy úr lesz belőle.

Amit mondtam, majd jusson eszedbe.

A temetőcsősz csóválta a fejét

Nem értette, miért ilyen a vég.

Mert a fiú, ki nagy úrnak indult,

Jeltelenül, szegények közé bujt.

Mégsem lehetett szorgalmas gyerek?

Rossz magaviseletű lehetett?

Nem értette, mi lehet e mögött,

Hogy itt van most a szegények között.

Húzott egyet az égetett borból,

Könnyebben megszabadul a gondtól.

S beírta a protokollba mindjárt,

Neve: Wolfgang Amadeus Mozart.

Kinézett a hideg éjszakába

Pont rálátott a zenész sírjára.

A fehér hó úgy bemárványozta,

Mintha csak egy gazdag sírja volna.