A fejedelem prímása

A szegedi cigánysoron

Magányosan élt egykoron,

Kidőlt-bedőlt viskójában,

Nem törődve a világgal.

Csikaló volt becses neve

Ő sem tudta hol szerezte.

Békességben mindenkivel,

Nem hadakozott senkivel.

Legfeljebb a szúnyogokkal

Esténként, ha nagy rajokkal

Gomolyogtak a magasból

A tiszai nádasokból.

Úgy védekezett ellenük,
Elővette a hegedűt.

Kettőt-hármat húzott rajta,

Szúnyogokat elzavarta.

Mert a szerszám csak nyekergett.

Ő nem hegedűre termett.

Tisztában is volt ő vele,

Így nem is sokat nyeggette.

A sorbeli atyafiak

Szekálták is őt emiatt.

Addig-addig incselkedtek,

Hogy Csikaló gondolt egyet.

Hegedűvel hóna alatt

Ott hagyta a cigányhadat.

S hogy a világban bolyongott

Kurucokkal találkozott.

Megtetszett a sok levente

Zöld atillás regimentje

Rögtön tudta, ez az álma,

Azonnal közéjük állna.

Ők is kedvüket találták,

Hogy meglátták figuráját.

Fejedelem elé vitték,

Adja elő neki tervét.

S hogy a fejedelmet látta

Inába szállt bátorsága.

Reszketett, mint rezgőnyárfa,

Beállt félsz a bokájába.

Mert a kérdés máris hangzik:

Ugyan mi szándékkal van itt?

Kuruc szeretnék én lenni!

Próbáljátok lóra tenni!

Jaj, csak azt ne, lótól félek!

Akkor muzsikálj, rossz lélek!

Elővette a hegedűt,

Hogy mennyit tud, most kiderült.

Alig-alig fogott bele

Fejedelem leintette

- Gyalog kuruc legyél inkább.

Rá is adták az atillát.

- De a hegedűhöz ne nyúlj!

Kurucokhoz így viszonyúlj!

Hegedűjét elrejtette,

Pedig hullott rá a könnye

Akárcsak a záporeső.

Sosem veheti már elő?

Derék vitézzé változott,

Lóval is megbarátkozott,

A kardot is jól forgatta.

De a hegedű izgatta.

Fél évnek el kellett telni,

Hogy már elő merje venni.

Lecsókolta róla a port,

És egy éjszaka kiosont.

Az erdőben mert megállni.

Ott elkezdett muzsikálni.

Csak amikor jött a hajnal,

Akkor szökött vissza halkan.

És amikor csak tehette,

Így szökött ki éjjelente.

Ám egy éjjel csodálkozott,

Mert varjakkal találkozott.

Ezek éjjel nem röpködnek!

Csak ha felriasztják őket!

Rohant vissza a táborba,

Hogy a huszároknak mondja:

„Hátunkon van az ellenség!”

A kurucok ezt nem hitték.

Nyugodtan horkoltak tovább,

Senki nem hitte a szavát.

Csikaló ezt nem hagyhatta,

A hegedűt előkapta.

Megszólalt a száraz fája,

Zokogott az éjszakába

A szívszorongató zene:

Bujdosó kuruc éneke!

Oly szépen szólt, szinte lángolt

Ez keltette fel a tábort.

Egy-kettőre felkészültek

Mire labancok feltűntek.

Alig bújt elő a reggel,

Mentek vissza véres fejjel.

Már aki menekülhetett,

Mert nagy részük foglyul esett.

Thököly a kuruc király

Most az egész tábor elé kiáll.

Cigányt keblére ölelte,

Vitézségét így köszönve.

Mondta: Derék hegedűsöm,

Muzsikáló kedves hősöm,

Halálomig el nem hagylak,

Ha elmennél, marasztallak.

S így lett – ezt mondja a fáma –

Thököly Imre prímása.