Egész úton hazafelé… kegyetlenül el voltam kenődve, mert nem tudtam elképzelni hogyan fogom elmondani anyámnak, hogy kirúgtak az iskolából.
Abból az iskolából, amelyikbe önként mentem. Szándékosan.
Hiszen meg volt a célom, hogy mi is lesz belőlem ha nagy leszek. A hozzám hasonló srácoktól ha megkérdezték, hogy mi akar lenni, a legtöbb azt felelte, hogy mozdonyvezető.
Nekem már akkor az volt a válaszom, hogy állomásfőnök.

Mi késztetett erre a bolond elhatározásra azt nem tudom.
Az udvarunkban lakott ugyan egy vonatvezető, aki mindig szépen karbantartott egyenruhájában ment szolgálatba, de nem vonatvezető akartam lenni.
Talán láttam az állomásfőnököt , amikor az anyámat látogattam a pápai állomáson, ahol dolgozott. Tetszett, hogy soha nem dolgozik- legalábbis én ilyet nem láttam - csak sétálgat a peronon, hátratett kézzel, és köszönget jobbra-balra az ismerősöknek.
Hiába csúfoltak a barátaim, hiába intett anyám, hogy vasutasból elég egy a családban, nem engedtem a 48-ból.

A nyolc általános után jelentkeztem a szegedi Vasútforgalmi Technikumba. Ez az iskola éppen egy évvel előbb kezdte a vasutasképzést. Fel is vettek. Tanultam is. Annyit persze, hogy valahogy meg ne ártson. Nem is volt baj az 1956/57-es tanévig, amikor a harmadik osztályt kijártam.

Évközben is volt néhány figyelemre méltó eset, ami a forradalmi történésekkel volt kapcsolatos, de nem kerültem olyan konfliktusba, amiből hátrányom lehetett volna.
Más probléma volt. A magatartásommal volt kapcsolatban, amiről azóta sem beszéltem senkinek. Most sem fogok.
A lényeg az, hogy évzárón felolvastak a jobbak között ( fogalmazási versenyt nyertem, az iskola újságot szerkesztettem sikereket értem el atlétikában) és ezekért dicséretet kaptam.
Sajnos a rosszabbak között is szerepelt a nevem és mindenki tudomására hozták, hogy kirúgtak az iskolából.

Hát ezért voltam elkenődve útban hazafelé, amit nem is tudtam, hogy hol van.
A tanév kezdetekor még Kőszegről utaztam Szegedre, mert még Kőszegen laktunk.
Közben anyámék Nyúlra költöztek. Erről a községről akkor még semmit nem hallottam.
De ez volt a legkisebb gondom. A nagyobbik, a legeslegnagyobbik az volt, mit szól az anyám, hogy ilyen szépen elintéztem magam.

Hát nem volt elragadtatva.(Petőfi anyjával ellentétben nem "repült felém" !)
Nem emlékszem, hogy nagyon megszidott volna. Azt mondta, hogy ha itt nem becsülted meg magad, mehetsz kapálni. A dolgos kézre mindig szükség van.
Belegondoltam mi lesz belőlem, ha nekem kapálással kell kenyeret keresnem. Tudtam, hogy mit jelent a földművelés, mert minden nyáron azzal kerestem zsebpénzt, hogy mentem kapálni, kévét kötni, markot szedni, cséplőgép mellé töreket húzkodni.
Nem volt szép kilátás. Alig vártam, hogy 18 éves legyek. Anyámmal bementünk Győrbe az állomásfőnökhöz, megérdeklődni, hogy van-e szükség félkész vasutasra.

A körülményekhez képest szerencsém volt. Felvettek a győri állomásra, nyolc általánossal vonatfékezőnek, 1957 december 5-én. Ennél alacsonyabb beosztást nem találtak. Ennek is örültem. Újra elkezdhetem az utat építeni a célom felé. Lehetek még állomásfőnök.
Most már elárulhatom, hogy lehettem volna állomásfőnök. Nem is egyszer. Nem is egy állomáson. De mire az alkalom eljött, addigra már több eszem is lett  és már egyáltalán nem állomásfőnök akartam lenni.

Végigjártam a szamárlétrát, elölről kezdtem a tanulást, érettségiztem, szereztem három diplomát munka mellett. Minden munkakört kipróbáltam. Mindegyiknek meg volt a szépsége. Végül olyan munkakörbe kerültem, amit még álmomban sem mertem gondolni. Oktató lettem. Erről majd még sokat fogok mesélni.

Jelenleg - 2000 óta - nyugdíjban vagyok, de egyéni vállalkozóként még mindig oktatok.
Vasutasok képzésével foglalkozom. Nagyon szívesen vagyok a fiatalokkal. Rengeteget tudok a tananyag mellett, a vasútról mesélni.
Majdnem minden témakörnél eszembe jut egy-egy példa, megtörtént eset, ami a témával kapcsolatos és soha nem hagyom ki, hogy elmeséljem a hallgatóknak.
Ezekből a történetekből szemezgetek néhányat.

Előfordulhat, hogy valakinek ismerős a történet – bár a neveket (legtöbbször) megmásítom - hiszen ezek megtörténtek, úgy ahogy leírtam.
Azt is el tudom képzelni, hogy a történetek hatására másnak is eszébe jut hasonló eset.
Nyugodtan írjátok meg: hát arra emlékszel-e?...

Kellemes időtöltést, jó szórakozást kívánok.