Ma már nem kötelező a katonaság.

Amikor én sorköteles voltam, még kötelező volt. 
Olyannyira, hogy a katonai idő 27 hónap volt.  Sokan féltek is tőle.
Egy részük azért, mert ez a két és negyed év nem volt leányálom. Kiesés volt a munkából.
A vasútnál ez az idő arra is elég volt, hogy valaki a megszerzett szakvizsgáját "elveszítse".
A munkaidő két éves megszakítása ugyanis azzal járt, hogy új szakvizsgát kellett tenni, mielőtt újra felvehette volna a munkát.  Márpedig a szakvizsga megszerzése elég sok tanulással járt, mert például egy Forgalmi vizsgához 10-12 Utasítást kellett megtanulni.
Ez a szabály a "forgalmi"  vizsgákra vonatkozott. A "kereskedelmi" vizsgákra hasonló volt az előírás, csak annyival volt kedvezőbb, hogy  két év munka-megszakítás után csak helyben, a saját állomásán kellett vizsgázni.
Más részről azért is féltek a katonaságtól - főleg akik az anyuka szoknyája mellől nem szerettek volna elkerülni-,  mert sok mindent lehetett hallani a szigorú kiképzésekről, a fegyelemről, a parancsolgatásról és nem utolsó sorban arról, hogy egymással is sokszor elbántak a katonatársak.

Fentieken kívül,  főleg a katonaviselt emberek viszont azt hangoztatták, hogy aki nem volt katona, az nem is teljes értékű ember.
Én ezeket irigyeltem, mert rengeteget tudtak mesélni a katonaéletről.
Persze nem azokról az idősekről beszélek, akik részt vettek a második - sőt még olyan is akadt, aki az első - világháborúban, hanem akik a közelmúltban voltak katonák.
Nagy élvezettel hallgattam azokat a beszámolókat, amelyek a szigorú, de bunkó tizedesekről, őrmesterekről szóltak, akik megkeserítették a kiskatonák életét a kegyetlenebbnél kegyetlenebb feladatokkal. Legtöbbször a történet úgy végződött, hogy de egyszer aztán megbűnhődött  a  "gazember"!

Több kortársammal ellentétben én nagyon vártam már, hogy besorozzanak.
A fegyelemtől, rendszeres életmódtól, parancsolgatástól nem féltem. Nyolc évig éltem a szegedi és a kőszegi MÁV Nevelőintézetben, ahol hozzá kellett szokni, hogy mindent magamnak kell  elvégeznem  (a főzés és mosás kivételével) ha boldogulni akarok.
Ahhoz is hozzá szoktam, hogy sokféle emberrel kell együtt laknom, együtt élnem.
Nem féltem attól a riogatástól sem, hogy egyik-másik nagypofájú társ majd megpróbál kihasználni, vagy kitolni velem.
Ilyennel már találkoztam és ha  lett is volna próbálkozás, hogy nevetségessé tegyenek, általában fordítva sült el a dolog, úgy, hogy én kerültem ki a tréfából győztesen.
Azt is megszoktam, hogy azt eszem, amit kapok. Ha olyat kapok, amit nem szeretek, akkor nem eszek.
Hozzászoktam ahhoz is, hogy hajnalban ébresztő, fürdés, kaja. Csak mi nem a kiképzőtérre mentünk, hanem az iskolába. Néha már inkább a kiképzést választottam volna.
A parancsolgatáshoz is hozzászoktam: Nem csavarogsz, nincs kimenő, nem dohányzol, most kell tanulni, most kell enni, most kell lefeküdni. Persze olyan is volt, hogy mehetsz szinházba (Szegeden minden előadást megnéztem), mehetsz táncolni, mehetsz sportolni vagy a nevelőtanár, Sarnyai Pista bácsi végigkergetett bennünket a Tisza-parton, ő is velünk futva, hogy edzésben maradjunk.

Katona akartam lenni. Engem is megillet a sok élmény, amit később majd a zöldfülűeknek, persze jól kiszínezve, elmesélhetek, hadd irigykedjenek.

Először 1959 február 4-én voltam sorozáson.
A faluból,  Nyúlon laktam,  23 sorköteles fiatal volt ebben az évben:
Nagy felhajtást csináltunk. Néhányan a focicsapat tagjai voltunk. A tanácselnök öccse is köztünk volt. Könnyen kiharcoltuk, hogy tartsunk "regruta-bált".  Néhányan sírtak, főleg a hozzátartozók közül.  Engem ebben az időpontban nem siratott senki. (hacsak nem titokban, de én nem tudtam róla).
Meg volt a sorozás. Mindenki bevált.  Vártuk a Behívókat.  Néhányan megkapták.
De csak 2-3 ember.  Én nem voltam köztük.

Másodszor szeptember 3-án volt a sorozás. Ezért már a faluban nem volt regruta-bál.
(nem sokkal előtte volt az écsi, nyúli, baráti, pannonhalmi "búcsú", mulathattunk eleget).
Lezajlott újból az orvosi vizsga. Mindenki megfelelt. Nekem azt mondták, rádiós leszek
(kiderült, hogy van távírda-vizsgám, ismerem a morse-jeleket). A haverok már szekáltak is, hogy "tyúkbeles" leszek. Így hívták a híradósokat, akik húzták maguk után a sok telefonzsinórt.
Délután beültünk a "Gergácz"-hoz.
A fiataloknak elmondom, hogy ez az "intézmény" a  Baross út (akkori Lenin út- persze senki nem hívta így) sarkán, a Szent István úton (ami akkor Népköztársaság útja volt)volt.

Beültünk az udvarra és söröztünk, énekeltünk, hagytuk magunkat sajnálni a kísérőinktől.
Ma sem értem mi volt velem, mert sem előtte, sem utána annyi sört nem ittam, mint ekkor. Számolatlanul folyt belém a korsókból a sör. A végén már a szegfűt lógattam a pohárba és azt nyalogattam le.
Ez is megtörtént. Vártam a Behívót. Nem jött. Senki nem mondta, hogy miért.
Dolgoztam tovább.
1960 augusztusban újabb sorozáson vettem részt. Itt is megfelelt mindegyikünk.
Este a  "Vasutas Kultúrházban" volt egy nagy regrutabál. Rengeteg ember. Az egész járásból. Sok lány elkísért bennünket. Jól éreztem magam, mert egy százados kinézett engem a sorozáson és azt ígérte, hogy mehetek hozzá határőrnek Sopronba.
Volt rengeteg tánc. 
Nem felejtem el a tombolát, amit szintén tartottak.
Én is vettem egy sorsjegyet (sárga, 92-es). Már minden nyereményt kisorsoltak. Az én számomat még csak meg sem közelítették. Egészen addig, amíg azt nem mondták, hogy most jön a főnyeremény. Egy sült liba. Nyertes: sárga, 92-es.
Mutatom a nyúli csapatnak. Itt van nálam!  Ugrottunk fel egyszerre és vonultunk ki a pulpitushoz.
Átvettem a hatalmas tálcát. Rajta egy méretes sült liba. Vonultam az asztalunk felé, a nyúliak harsogva utánam. Mondom, hogy na nyúliak, híres bicskások vagytok, kinél van egy kés. Persze, hogy volt. T. Imre barátom elővette. Mondom neki add ide. Levágtam a liba combját és visszaadtam a kést: a többi a tietek.
Öt perc múlva a tálcán csak néhány szem borsó és sárgarépa-kocka árválkodott a franciasalátából.

Behívót még most sem kaptam. A falubeli 23 sorkötelesből összesen hatan vonultak be.
Azt mondták, hogy ebben az évjáratban annyi sorköteles volt, hogy több mint fele létszám feletti lett.
Azt is mondták, hogy engem valószínű a vasút "mentett". Ilyen előfordult máskor is, ha kevés volt a vasutas.  A főnököm nem tudott róla.
A Behívó helyett kaptam az Értesítést:  27 hónapon keresztül levonják a fizetésem
8 %-át (katonai hozzájárulás).
Én mindenesetre mindenkinek azt mondtam, hogy azért nem kellett bevonulnom, mert nem találtak elég nagyméretű csizmát a lábamra. Ami azért volt elhihető, mert játszottam egyszer egy színdarabban, ahol csizmát kellett viselnem és mivel olyan magas a rüsztöm, nem tudtam felhúzni, csak egy pannonhalmi kollégám 52-es méretű csizmáját.

Így telt el a katonaidőm és még vagy nyolc-tíz év. Egyszer csak kaptam a Kiegészítőparancsnokságtól egy levelet, hogy azonnal menjek be hozzájuk.
Nafene, csak nem most akarnak bevonultatni?
Nem.  Csak adategyeztetésre hívtak.   De jól le is lettem szúrva.
Azt mondja a tiszt (sajnos még a katonai rangfokozatokat sem ismertem), hogy fiam mit képzel maga. Azt mondtuk, hogy minden változásról, ami magával történik, be kell jelentenie.
Maga megnősült, apa lett, nyert egy autót, leérettségizett, elvégzett egy főiskolát, forgalmi szolgálattevő lett,  lassan maga lesz a közlekedési miniszter, mi pedig ezekről nem tudunk semmit? 
Mondtam neki, hogy láthatja mennyi mindent csináltam, hát volt nekem időm arra, hogy még be is jelentsem.
Sajnos, vagy hála Isten?, én csak ennyit tudok mesélni a katonaidőmről.