Már említettem, hogy az általános iskola néhány osztályát és a középiskolát, nevezetesen  a Vasútforgalmi Technikumot Szegeden jártam.  Azért nem mondom, hogy végeztem, mert csak három osztályt jártam, a negyedik ilyen-olyan okok miatt nem jött össze.
De végig a MÁV Nevelőintézetben laktam eléggé tűrhető körülmények között.
A mozgásunk ugyan korlátozva volt, nem mehettünk bármikor, főleg bárhova.
Ettől függetlenül moziba, színházba,  focimeccsekre, strandra elmehettünk hétvégén, ha nevelőtanáraink hozzájárultak.  A "Bakteráj"-on belül, ahogy az intézetet neveztük,  szintén sok lehetőség nyílott a szabadidő eltöltésére.  Sportpályák voltak a hatalmas udvaron.
Kosárlabda, röplabda, focipálya. A nagyobbaknak tenisz pálya is. Volt egy nagy medencénk is. Isten tudja miért,  vizet soha nem engedtek bele.

Nem állítom, hogy ez bennünket teljesen kielégített.
Négyen voltunk nagyon jó barátok. Gülü, a T. Sanyi aki mindőnk közül a legokosabb volt. Végig kitűnő tanuló. Nem tudom, hogyan csinálta, de tanulni sohasem láttam.
Volt még  Csajla, H. lajos, aki nagyon jól játszott hangszeren, de tanulni nem nagyon szeretett.  Volt Johny, B. Jancsi a legkisebb, aki szívesen húzódott az árnyékunkba. Mindegyikünk volt 180 cm magas, az ő 155 centijéhez. Nem volt kiemelkedő sportember, de jó tanuló volt. Minden slágernek tudta a szövegét. Hangja sajnos nem volt. Azért sajnos, mert ennek ellenére mindig énekelt. Előfordult, hogy énekeltettük is.
Este lent maradtunk a tanteremben, vállalva, hogy kitakarítjuk (a hálótermek az emeleten voltak).  Kényelmesen elhelyezkedtünk mi hárman, a nagyok, Johnynak pedig össze kellett szedni a szemetet. Szép lassan,  egyenként.  Közben énekelve oda-vissza, ahogy illett:
"Szemetet viszek a szemétkosáááárba" vagy  "Szemetet vittem a szemétkosáááááárba".

Ez egy idő után elég unalmas volt. Johnynak persze még előbb, mint nekünk.
Egy alkalommal az emeleten levő fürdőben marháskodtunk. Oda is már akkor mentünk, amikor a többiek régóta aludtak.
Azt vettük észre, hogy Johny nincs köztünk.  Kiabáltunk neki, de nem jött elő.  Egyszer csak azt halljuk, hogy kintről kiabál. Megyünk az ablakhoz, hát a mi haverunk a másik épület tetején a kémény mögül integet.
Hát te hogy jutottál oda?
Meredek volt.  A fürdő az emeleten volt az épület szélén. Mellette az orvosi rendelő, betegszoba volt, ami földszintes volt.
A fürdőszoba ablakán kilépve a párkányra egy méterre volt az esőcsatorna, attól 30 centire az épület széle és mellette a betegszoba teteje. Könnyű volt kijutni a másik tetőre.
Problémát jelentett, hogy a tető bádoggal volt bevonva. Ha nem a szegecselésre léptünk, pattogott, mintha bombáztak volna. De mi ügyesek voltunk.
Rájöttünk, hogy ilyen módon bármikor ki tudunk szökni. Az udvar felől volt az épület mellett egy nagy fa, ami behajolt a tetőre.  Azon könnyedén lemásztunk. Visszafelé ugyan nehezebb volt, mert nadrágszíjjal kellett egymást felhúzni. A legelsőt pedig feltoltuk a tetőre.

Ilyen módon nagyon sokszor töltöttük a fél éjszakákat a "szabadban".
Egészen addig, amíg a párkány egyikünk alatt le nem törött.
Képzelhető a rémületünk, ha elmondom, hogy alattunk szőlőskert volt, rémisztő szőlőkarókkal.  Többet ezen az úton nem mertünk közlekedni.
De már nagyon hozzászoktunk a "kimenőhöz".
Kitaláltuk, hogy a földszinti folyosó egyik ablakán kimászva, az ablakot úgy húzzuk be magunk után, hogy az épületet körüljáró portás ne vegye észre.
Jó néhányszor működött.  De hát minden elmúlik egyszer. Az öreg portás észrevette a mögöttünk nyitva hagyott ablakot és kötelességtudóan bezárta.

Hazatérő csapatunk nagy megdöbbenésére az ablak zárva. A portán mégsem mehetünk be.
Körüljárva az épületet egyetlen ablakot találtunk nyitva. Ez a WC ablak volt. Csak volt egy nagy hibája. Rácsos volt.  De kint nem éjszakázhatunk. Ketten felálltunk Csajla egyik-egyik vállára és a rácsot addig húztuk széjjel, amíg Johny be nem fért a hézagon. Besegítettük. Ő pedig kinyitott egy ablakot a folyosón és beosontunk. A rács talán még most is úgy van.

Egy szeptemberi éjjelen történt, hogy a vasútállomás felül hazafelé ténfergésünk közben azt vettük észre, hogy a villamossínek között mozog valami.
Körülfogtuk.  Egy aranyos kis sündisznó volt. Kegyetlenül meg volt ijedve.
Összegömbölyödött úgy, hogy csak a tüskéi látszottak.
Ebben az időben volt, hogy éppen kopaszok voltunk és a Sanyi anyukája által kötött jumbó-sapkát hordtuk, hogy ne lássák az akkor még nem divatos kopasz fejünket.
Levettem a sapkámat és a sünt belegöngyöltem.
 Megbeszéltük, hogy mi lesz a süni sorsa.

A mi hálószobánk az emeleten volt. Mellettünk volt egy kellékes helyiség, amellett a színpad, ami a Kultúrteremhez tartozott. A kellékes szobával a hálótermünknek volt egy közös ajtaja, amit persze mi ki tudtunk nyitni. A színpad felé is volt egy ajtó, azt pedig zárva szoktuk tartani, nehogy onnan valaki meg tudjon lepni bennünket.
Tizenketten laktunk a hálóban. Hat, emeletes ágyban. Én is egy felső ágyat foglaltam el.

A szokásos úton bejutottunk az épületbe. A sünit betettük a kellékes szobába, ahol mondanom sem kell mindenféle színpadi kellékek, falak, drapériák voltak.
Reggeli után kezdődött a hadművelet:  hogyan fogjuk a sünt etetni?
Addig udvaroltunk a szakácsoknak, míg adtak egy félliter tejet és egy zsemlyét.
Kezdetnek ez is jó. A tejet beleöntöttük egy fémdobozba, amiben eredetileg "Tangó" padlóápoló krém volt (ezzel szoktuk a hálószoba padlóját felkenni).
Szépen kimostuk. A tejbe beleaprítottuk a zsemlyét.
Amíg ott voltunk, a sün nem volt hajlandó előjönni, de estefelé azt tapasztaltuk, hogy a tej megfogyatkozott.
Előbb-utóbb aztán majdnem mindenki tudott a mi sününkről.
A konyháról literszámra hordtuk a tejet, számolatlanul a zsemlyét.
Az egész bakteráj a mi sününknek fogdozta a legyeket, miután valaki kitalálta, hogy a sün ezt szereti.  Szerette is.
 Egy idő után felbátorodott és amikor vittük neki a kaját, sűrű szuszogások közepette tört elő a színfalak mögül.
Egyik este valaki nyitva felejtette a kellékes ajtaját. Azt hallottuk, hogy a sün ott szaladgál az ágyaink között. Persze éppen most jött rá mindegyikre a pisilhetnék. Jajgattak, hogy nem mernek leszállni az ágyról, mert félnek, hogy rálépnek a sünre.
Ráadásul a Zoli ágyához készített üveg vizet (éjszaka szokott belőle kortyolni) fel is döntötte.
Szép óvatosan lemásztam az ágyról. felkapcsoltam a villanyt és betereltem a "helyére".

Jól élt a süni. Meg mi is. Bőséges reggelink volt. A szakácsok mit gondolhattak, hogy mekkora sününk van, aki ennyi tejet és zsemlyét meg tud enni.
1956 október 23-án az emeleti hálótermek ablakából szemléltük a felvonulókat, akik addig nem hallott rigmusokat skandáltak. "Ruszkik haza!", meg ehhez hasonlók.
Felkiabáltak nekünk is, hogy "Vasutasok gyertek ki!". Persze, hogy nem mertünk kimenni.
Néhány nap múlva mindegyikünket elengedték haza. Aki tudott valamilyen úton-módon hazament. Én is megkíséreltem, hogy hazamegyek Kőszegre.  El is jutottam Kőszegre, de nem találtam otthon senkit.  Így visszaevickéltem Szegedre.

Még a szétoszlásunk előtt azonban felmerült a kérdés:  Mi legyen a sünivel?
Elhatároztuk, hogy szabadon engedjük.
Összeszedtük a még maradék kajáját. Johny ölbe fogta és kisétáltunk vele a töltésoldalba.
Ott Johny letette a fűbe, melléje raktuk az élelmet.
Egy darabig csak lesett bennünket. Szinte kérdezte a szemeivel, hogy mi lesz most ?
Nekem kellett búcsúbeszédet mondanom, hisz négyünk közül én voltam "Aramis" (a három testőr nyomán), az abbé, a költő. El is búcsúztam a mi kis sününktől. Mondtam neki, hogy nem ígérhetem meg azt hogy visszajövünk érte.
Nehéz szívvel hagytuk magára.  Vissza-vissza néztünk és egyszer csak láttuk, hogy eltűnik a fűben.
Meg kell mondanom, hogy Johny valamiért a szemét törölgette.
Talán az én beszédem hatotta meg, vagy a sünit sajnálta ?
Ezt látva aztán mi is törölgettük a szemünket.