Aki már részt vett benne, tudja, hogy az éjszakai szolgálat milyen hosszú tud lenni.
Már maga a 12 óra is hosszú, de ha hozzáadom az utazást is  15-16 órára is elhúzódhat.
Nekem például délután fél ötkor el kellett jönnöm hazulról, hogy beérjek vonattal Győrbe.
A szolgálat után reggel, a nyúli vonat csak 7 óra után indult. Mire hazaértem már fél nyolc volt.
Volt aki még messzebbről járt be.  Elkésni nem volt szabad.
Azt mondták, hogy a vidéken lakás kedvezmény.
Mire alapozták ezt?  Hát arra, hogy ingyen utazgattunk a lakóhely és a munkahely között.
A civileknek már akkor is elég sokba került a bérletjegy. Amit mi tényleg meg tudtunk spórolni. Kaptunk egy úgynevezett  XX-as (húszas)  jegyet, ami csak a lakóhely és munkahely között volt érvényes. 
Szabadjegyet is csak korlátozott számban kaptunk. Évente három vagy négy oda-vissza útra volt érvényes (akármekkora távolságra).  Ezenkívül korlátlan "személyzeti jegyet"  válthattunk, elég kedvező áron.

Még hosszabbnak bizonyult az éjszakai szolgálat, ha előtte  - az előírásoktól eltérően -
az illető nem pihente ki magát. Vidékről bejáróknál ez nem volt ritka eset, mert mindig rengeteg munka volt a kertben vagy a ház körül.  Pláne ha valaki építkezett.
Ilyen előzmények után nagyon keserves éjszakai szolgálat következett.
De nemcsak az otthoni munka miatt maradt el néha a munka előtti pihenés.
Előfordult, hogy vasárnap délután meccset játszottunk  (szerénység nélkül mondhatom, hogy szükség volt rám).  Az edzőm még azt is megszervezte, hogy a meccs végeztével egyik fő szurkolónk motorkerékpárral robogjon be velem Győrbe.
Nagy motoros volt a Jancsi,  10 perc alatt beért velem Győrbe. Utána jól esett a 12 óra szolgálat !

Hazafelé is akadt néha egy kis probléma. A vonaton legtöbbször kártyáztunk. Előtte azonban el kellett beszélgetni a "peronon".  Ehhez tudni kell, hogy Győr állomáson, minden peronon volt két pavilon. Egyikben újságot, cigarettát, édességet árultak, a másikban  -
ki nem találnák  -  szeszt.  Itt jöttek össze az éjszakai szolgálatban elnyűtt vasutasok, de néha a postások, sőt a hazatérő vasúti rendőrök is. 
Nem szerettem bekerülni  -  főleg fizetéskor nem, amikor még az "asszony nem állította fejre" az illetőt"  - az ilyen csoportokba, mert az volt a szokás, hogy mindenki fizet egy kört.  Ha "csak"  öt fős csoport alakult ki, az akkor is személyenként öt "féldeci".
Én maximum kettőre voltam hitelesítve.  Ennél több féldeci esetén nagyon gyorsan elaludtam. 
Ha nem volt kártyacsapat a vonaton, főleg vasárnap reggel, amikor utas is nagyon kevés volt, unalmas volt az utazás.
Egy ilyen hazautazáskor egymagam maradtam. Egy idős néni leült ugyan a velem szembeni ülésre, de nem volt kedvem vele beszélgetni.
Neki támasztottam a fejemet az ablaknak és elaludtam, ami nagyon ritkán fordult velem elő, mert csak akkor tudtam általában aludni, ha kényelmes volt a fekhelyem. Ez pedig mindennek mondható, csak kényelmesnek nem.
A probléma az volt, hogy ebben a helyzetben is jót aludtam. Akkorát, hogy a Nyúl utáni állomáson, Écsen ébredtem fel.
Anyám este azt mondta, mivel szolgálatban volt a nyúli állomáson, hogy látott engem, hogy lesek ki a vonat ablakon, még integetett is. Azt persze nem látta, hogy "bőrön keresztül" leskelődök.
Azon nem lepődött meg, hogy nem szálltam le a vonatról, mert máskor is tettem olyat, hogy a vonat indulása után  -  mivel az állomás végén laktunk - a kapunk előtt léptem le a vonatról.  Annyival kevesebbet kellett gyalogolni.
Écsről visszafelé a legközelebbi vonat csak 3 óra múlva közlekedett, így nem volt más választásom, megindultam a sínek között a talpfákon hazafelé.
A két állomás között csak 3 kilométer a távolság.  Sima úton 20-25 perc.
De ez az út nem volt sima. Aki még nem sétált talpfákon, nem tudja, hogy a talpfák egymástól  nem olyan távolságra vannak, hogy kényelmesen lehessen rajtuk lépkedni.
Két talpfatávolság túl kicsi, ha minden másodikra lépek, túl nagy. Azért hazaértem.
Hogy ne legyen unalmas az utam, megszámoltam a talpfákat. Nem is gondoltam, hogy ilyen sok van.  Hogy a számolást el ne tévesszem, minden ezer talpfánál kigomboltam a köpenyemen egy gombot (három gomb volt rajta). Amikor elfogyott, elkezdtem ugyanígy begombolni.  Ilyen módon egyszer-kétszer levetkőztem hazáig, de utána nagyon nagyot aludtam.

Az én elalvásom azonban semmi nem volt a két bakterom munka utáni utazásához képest.
A peronon úgy kibeszélgették magukat (ekkor nem voltam velük), hogy a vonaton már kártyázni sem volt erejük. Igazi vasutasok voltak, mert a vonaton is hatalmasat tudtak aludni. Veszprémben aztán a takarítónők felébresztették őket.
Bánatukban felkeresték a Restit és a visszafelé közlekedő vonatig még ráfejeltek a reggeli termésre.  Mondanom sem kell, hogy a vonaton elnyomta őket álom.
Győrben keltették fel őket. 
Délután értek haza. Nem mesélték el, hogy otthon milyen fogadtatásban részesültek a túl hosszúra nyúlt éjszakai szolgálat után.

Volt olyan kollégám is aki a nappali szolgálatot is meg tudta nyújtani.
A vonatokon elég sűrűn előfordult Büfé vagy Bisztró kocsi. Ha a peronon nem volt elég idő a "beszélgetésre", felszálltak a vonatra és ott folytatták a Büfékocsiban.
Elmentek mondjuk Tatabányáig, mert tudták, hogy ott találkoznak azzal a vonattal, amelyiken visszafelé is el lehet iszogatni.  Így ment ez ide-oda.  Ráadásul akkor még éjszaka is közlekedtek személyvonatok (Szombathely - Budapest között és vissza).
Ezeken is volt Büfékocsi.
Reggel a kollégánk felesége jött érdeklődni, hogy nem tudunk-e valamit a férjéről, mert még nem ért haza. Mondtuk, hogy az éjszaka folyamán láttuk egyszer-kétszer valamelyik vonat büfékocsijában.
Végig telefonáltuk a vonal valamennyi állomását, nem látták-e valahol a mi kollégánkat?

Legvégül a nagyszentjánosi forgalmista hívott fel bennünket, hogy náluk alszik a mi barátunk a váróteremben a padon.
Hogy milyen elgondolásból szállt le a vonatról és miért éppen Nagyszentjánoson, soha nem tudtuk meg.  Tőle a legkevésbé.
Semmire nem emlékezett.