Ha jól emlékszem,  16 éves lehettem, amikor a barátaimmal kimentem az iskola előtti, akkor éppen Marx térnek nevezett  hatalmas térre, ahol nagy piac volt.
Nem azért, hogy vásároljunk valamit, mert pénzünk az nem nagyon volt.
De nagyon szerettük az embereket.  Főleg azokat akik a portékájukat árulták, kínálgatták.   Sokat kacagtunk a bácsin, aki a sült tököt úgy reklámozta, hogy:  "Friss, meleg a tököm!"

Néhányszor végigsétáltunk a gyümölcsös sorok között, belecsipkedve a szilvába, szőlőbe,
őszibarackba.
Az egyik sor végén kisebb csoportosulás volt.  Az ilyesmi vonzza az embereket.
Mi is kíváncsiak voltunk, hogy vajon mire kíváncsi a sokadalom.
Egy cigány asszony ült egy kis asztalka előtt és invitálta az arra járókat, hogy jósoltassák meg vele a jövendőjüket.
Végighallgattuk, ahogy egy fiatalasszonynak elárulta, hogy három fia  fog születni és nagyon boldog lesz az élete.
Én magam kinevettem az ilyen jóslatokat, mert olvastam már néhány könyvet, amikből azt vettem ki, hogy nem nagyon szabad elhinni ezeket a jóslásokat.
Ennek ellenére nagyon sok hadvezér a csaták előtt meglátogatta a jósdát, hogy megtudakolja a harc kimenetelét, ami aztán vagy bejött vagy nem.

Nagyon nagy érdeklődéssel figyelhettük az öregasszonyt, mert amikor nem akart senki jósoltatni, rám szólt, hogy adjam oda a bal kezemet, kiolvassa a sorsomat.
Nem nagyon tudtam ellenkezni, mert a társaim is unszoltak, ezért odatartottam a tenyeremet, hátha megtudok valami érdekeset magamról, vagy a jövőmről.

Nem voltam elragadtatva, mert az nem volt a tenyerembe írva, hogy sikerül-e a matekvizsgám, viszont mondott olyat a néni, hogy 26 évet fogok élni.
Jót nevettünk rajta és aznapra megvolt a témánk.  Engem szekáltak a társaim, hogy iparkodjak mindent elrendezni, mert a 26 év nem mindenre lesz elegendő.
Persze, hogy nem vettem komolyan.   Honnan tudná  egy idegen asszony az én tenyeremből  megállapítani, hogy milyen hosszú lesz az életem.

Attól függetlenül,  ahogy mondani szokták,  beletette a bogarat a fülembe.
Elgondolkoztam rajta, amikor egyedül voltam, hogy milyen maradandót tudnék én alkotni 26 év alatt.
Mert hát Petőfi is csak 26 évet élt, mégis alkotott olyat, amitől világhíres lett.
Miért pont Petőfi jutott eszembe?
Azért, mert ebben a koromban én is írtam verseket. Néha-néha.  Eddig így volt.
De nem ezután.  Előkerestem  Petőfi összes költeményeit és elkezdtem számolni, hogy 16 éves korában hány verset írt már meg?
Mert nekem is legalább annyit meg kell írnom, mert különben a kutya sem fog rám emlékezni, ha 26 évesen eltávozok.
Nekiestem a versírásnak és egy év alatt írtam annyit, hogy Petőfi sem többet. Legalább is azoknak a verseknek alapján amik a kötetben szerepeltek.
Nem volt olyan téma amiről én verset ne írtam volna.
Szerkesztettem az Iskolaújságot, ami persze tartalmazta legújabb verseimet.
Az egész osztályt megverseztem, mindenkiről írtam legalább 4-6 sort.
Ha találkoztam olyan zeneszámmal, amihez nem volt szöveg, rövidesen azt is megírtam.
Sőt egyszer Munkavédelem órára nem készültem, amiért Eszti néni, a tanárnő egyest akart adni.  Szerencsémre az osztály felzúdult, hiszen ebből a tantárgyból hármasnál rosszabb jegye még senkinek sem volt.  Felajánlották Eszti néninek, hogy következő órára az anyagot leírom versben:  Csatlakoznom kellett a felajánláshoz, amit a tanárnő el is fogadott.  Így történt, hogy következő órán  "A tűzveszélyes anyagok raktári tárolása" című versemet  felolvastam Eszti néninek és az osztálynak.  Mindenkinek annyira tetszett, hogy kaptam nyomban két ötöst Munkavédelemből.

Elárulhatom, hogy ezek a versek nem lesznek benne  az Összes költeményeimben, mert apránként  el-el tünedeztek.  
Volt olyan füzetem, amit kölcsönkért egyik munkatársam, hogy elolvashassa őket.
Később megtudtam, hogy ezzel hóditgatta a leányokat, mert azt mondta, hogy ezeket ő írta.  Ezt maga is elhihette, mert a füzetet soha nem kaptam vissza.

Az iskolaévek elteltével a lelkesedésem lankadni kezdett a versírás  művészetében.
Sokkal inkább előtérbe kerültek a mindennapi dolgok.
Néhány verset ugyan fabrikáltam.  Némelyiket be is küldtem a helyi napilaphoz, persze álnév alatt. Nem dicsekvésképpen  -  még egyik másik újságlapot most is őrzöm  -  de előfordult,  megjelent a versem az újságban.  Az anyámon kívül senki nem hitte el, hogy én írtam.

Később is kitört belőlem a költő, amikor már felnőttként dolgoztam. A kollégák, kolléganők névnapjára, születésnapjára sikeres versikéket faragtam.
Egyszer,  valamelyik vasutasnapra, írtam egy verset, amit az ünnepségen a kislányom szavalt el, nagy sikert aratva.

De visszatérek a jóslathoz, amit már réges-régen elfelejtettem.
Eszembe sem jutott, hogy az éveim, később pedig a napjaim,  meg vannak számlálva.
A rengeteg elfoglaltságom mellett, amiben benne szerepelt a munka, a foci, a szórakozás, kirándulás, udvarlás, nem jutott arra időm, hogy az életem végére gondoljak.

Egyszer csak azonban az elfoglaltságaim kezdtek megváltozni.
Elmaradt a sok táncmulatság.  Abba hagytam a focit.  Kimaradtam a színdarabokból és nem utolsó sorban  elmaradtak az addig véget nem érő udvarlások.

Mindenki kitalálhatja, aki már járt hasonló cipőben,  hogy megházasodtam.
Ennek jó oldala az volt, hogy olyan lányt vettem feleségül, aki megérdemelte, hogy miatta minden másról lemondjak.  Szerettem. Szeretett.  Megértettük egymást.
Eleinte még megpróbáltam  például a focit folytatni, de olyan érveket tudott felsorakoztatni, hogy  igazat kellett neki adnom.  Például, mivel pont előtte egy félévvel rúgták el úgy az ujjamat, hogy a sorozásnál felvették különleges ismertető jelemként, arra hivatkozott, hogy ép emberrel szeretne élni.  Megint igaza volt.

Házasságkötés előtt eladtam a 250-es Pannónia motorkerékpáromat, amihez még jogosítványom sem volt. Az árából tartottuk az esküvőt.  Szelíden, csendben, szűk családi körben. (A maradékból vettem autó-nyereménybetétkönyvet, ami később lesz érdekes).
Anyósomhoz költöztem  -  ez már nem egészen a jó oldalhoz tartozik  -  aki egy régi parasztházban lakott, a most már ifjú feleségemmel.
Elég jól kijöttünk egymással, ha elnéztem neki,  bármilyen munkám után, hogy megjegyezze:  Szegény papa ezt nem így csinálta.  Változnak az idők.
Én ugyan soha nem tanultam, amit csinálni kellett.  Gondozni a 400 öl szőlőt, gyümölcsfákat (36 meggyfa volt, amivel ugyan csak akkor volt munka, ha szedni kellett), termelni a málnát, kukoricát, krumplit, hogy mást ne mondjak.

De nagy lelkesedéssel csináltam, mert eredményt láttam benne. Lassan meg is tanultam.

Mindezt munka mellett, a 12 órás szolgálat után.
Akkor sokat mérgelődtem a sok meló miatt, de később rájöttem, hogy  ettől lettem emberré.  Azt mondják,  a munka nemesít.   Volt mitől nemesednem.

Lényegében teljesen megváltozott az életem. A régi szokások helyében teljesen újak kerültek felszínre.
És ekkor eszembe jutott a szegedi cigány asszony.  Mit is mondott?  Azt mondta, hogy 26 évet fogok élni.  Ravasz!...
Akárcsak Nostradamus,  ő is megmagyarázható jóslatokat mondott.
Mert végeredményben igazat mondott .
26 évet éltem, úgyszólván gond nélkül.

Azt nem tette hozzá, hogy utána következik a nagybetűs ÉLET, amiről még sokat mesélek.