Azzal már eldicsekedtem, hogy 1967-ben nagyon sikeresen  -  jelesre  -  érettségiztem.
Ez annyira felbátorított, hogy azt hittem nagyon okos vagyok.
Már pedig, ha én azt hittem, akkor engem ettől nehéz lett volna eltántorítani.
Hozzásegített a jövőm alakításához, hogy a főnököm, aki akkor Iványi Ede volt, és függetlenül attól, hogy néhányszor rendre utasított, jogosan vagy jogtalanul, azt az idő fogja eldönteni,  nekem egy bizonyos szinten példaképem volt. Egyrészt azért mert szigorú volt és mellette következetes.  Nem tett kivételt senkivel.   És ha le is tolt bennünket valami apróságért, később tudatta velünk, hogy azért annyira nem haragszik ránk.
Például, amikor Húsvét hétfőn az Ilike kolléganőnket úgy meglocsoltuk, hogy a forgalmi irodában bokáig állt a víz, a főnök ezért úgy letolt minket, hogy égett rajtunk a ruha.
Egy óra múlva jött ellenőrizni a naplókat.  Amint húzkodta a strigulákat, azt vettük észre, hogy elkezd nevetni.  Na ennek mi baja lehet?  -  gondoltuk.  Megmondta.  Azt mondta, hogy a fiatalkora jut eszébe rólunk, mert akkor ő is ugyanezt tette.

Nos, ez a főnököm, ebben az évben végzett Szegeden a Felsőfokú Vasútforgalmi Technikumban és technikusi képesítést kapott, ami akkor egy diplomának felelt meg.
gondoltam magamban, ha ő el tudta végezni ezt az iskolát, akkor én miért ne tudnám.
Különben is minden alkalommal, ha valamilyen új állást kínáltak fel, vagy új feladattal bíztak meg, legelőször azt néztem meg, hogy ki volt az aki eddig azt a munkát végezte.
Ha azt állapítottam meg, hogy az illető semmivel sem különb nálam  -  lehet, hogy megint nagyképű vagyok, de mindig ezt állapítottam meg  -  akkor bátran vállaltam a feladatot.

Most is úgy voltam.  Ha Ede bácsi el tudta végezni, akkor már be is adom a jelentkezésemet.    Elmondtam a főnöknek a tervemet.  El volt ragadtatva, hogy azt az iskolát akarom elvégezni, amit ő is elvégzett és hozzátette, hogy majd segíteni is fog, ha szükségem lesz rá.  Felküldött a személyzetishez, hogy töltsem ki a Jelentkezési lapot.
Ott tudtam meg, hogy rajtam kívül még öten akarták a főnök példáját követni.
Őket gyorsan elintézem annyival, hogy a felvételi csak kettőnknek sikerült, és mire a tanév megkezdődött csak egyedül jártam Szegedre.

A Jelentkezési lappal viszont volt egy kis probléma.  Volt olyan rovat rajta, hogy  "Párttagságának kelte",  na gondoltam, ezt legalább nem kell kitölteni. De nem úgy lett.
Azt mondja a személyzetis, hogy tegyek le róla, hogy bejutok a főiskolára úgy, hogy az a rubrika üres marad.  Mit lehet tenni?   Azt mondja, hogy lépjek be a pártba.
De hát hogy megy az?  Eszembe jutott az ezzel kapcsolatos összes vicc. Egyet elmondok.
Jelentkezik a cigány a pártba:  Mondják neki a felvételi bizottságban, hogy de Gazsi láttunk tegnap, hogy megcsókoltad a feszületen a Krisztus lábát. Mire a Gazsi:  megcsókolom és a párttitkárét is ha fel lesz feszítve.   Azt mondják ezért a viccért akkor rá is lehetett fizetni.   Ma is rá lehetne, de most azért mert cigányt említek.  Pedig, hát ahogy vannak anyós- rendőr-, vasutas- zsidó viccek, úgy vannak cigány viccek is, de
senki nem gondolja emiatt, hogy lenézem a cigányokat. Ezt ők tudják a legjobban.
Különben a feleségem is az.
Mondja a személyzetis, hogy majd ő beajánl.  Meg is tette.
Kijött egy bizottság, hogy elbeszélgessen velem.  Engem persze felkészítettek, hogy miket mondjak és meg sem lepődtem azon a kérdésen, hogy miért akarok párttag lenni.
Persze, nem azért, hogy felvegyenek az iskolába.  Mondtam az előre betanult szöveget:
Azért, mert egyszer mindenkinek el kell dönteni, hogy hova tartozik.  Na ez tetszett nekik.
Hanem amikor azt kérdezi a bizottság női tagja, aki 45-50 év körüli volt, hogy volt-e templomi esküvő?  Mondom őszintén, hisz erre a kérdésre nem is számítottam, hogy igen, a bencés templomban adott össze bennünket a pap barátom, akivel egy csapatban sakkoztam. Hát erre nagyon összenéztek.  A következő kérdés, hogy a kislányomat megkereszteltettem- e ?  Mondtam, hogy persze, hogy meg.  Amikor láttam, hogy valami nem nagyon tetszik nekik én kérdeztem meg:  talán a  hölgy és az urak nincsenek megkeresztelve?  Erre nem szóltak semmit, de fel lettem véve.
És a Felsőfokú Technikumba is fel lettem véve.

Nagy kedvvel indultam neki a tanulásnak. Azt hittem, majd ezt is félkézzel lerázom és lesz egy felsőfokú végzettségem.  Nem egészen úgy indult.
Matematikából, amiből mindig ötös voltam,  szerencsém volt, hogy csak három félévet tanultuk. Az első félévben négyest, másodikban hármast, a harmadikban kettest hoztam össze. El lehet képzelni, ha ilyen tendenciával folytatódik.
De azért szép lassan haladtam előre. Annyit tanultam, hogy legalább a "műszaki jeles"-em meglegyen, vagy ahogy még mondják tanulói körökben az osztályzatot,  "meggörbüljön".
De ezzel más is így volt.  Vizsgák előtt ott izgultunk az ajtó előtt és vártuk, hogy ki, milyen ábrázattal jön ki a vizsgáról, és persze elárasztottuk a kérdésekkel:  Na mi volt?
Egyik alkalommal is ott izgultunk az ajtó előtt.  Jön ki egy kislány (nem árulom el a nevét,pedig megérdemelné).  Sírt nagyon keservesen.  Körülvettük, vigasztalgattuk, becézgettük, egészen addig amíg ki nem nyögte, hogy azért sír, mert nem ötöst kapott, hanem csak négyest.
Nőt ennyire még soha meg nem utáltam, mint akkor őt.  Ott is hagytuk.
 

Úgy alakult, hogy voltak tantárgyak amiből  jó osztályzatokat szereztem és voltak olyanok, amelyeket hiába is tanultam, mert nem ment a fejembe.
De szépen haladtam előre.
1970-ben ugyan akadtak problémáim.  Abban az évben volt a labdarúgó VB, és engem már akkor is érdekelt, hogy ki, kivel, mit játszik.  Minden meccset megnéztem, amit közvetített a televízió.  Ez előbb utóbb a tanulás kárára kell, hogy menjen.
Egy ózdi sráccal szoktam együtt készülni a vizsgákra.  Nagyon jó módszerünk volt.
Vizsga előtt kimentünk a Tisza partra, legtöbbször a Múzeum mögötti park volt a tanuló-helyünk.  Különváltunk és megtanultunk egy-egy tételt.  Utána felmondtuk egymásnak.  Nem csak egyikünk, hanem mindketten.  Ezzel a módszerrel ragadt meg annyi, hogy ne bukjunk meg.
Pénteki napon volt az Elektrotechnika vizsgánk.  Volt 20 tétel, a., és b., csoportra osztva, amit meg kellett tanulnunk csütörtök estig.   Mivel a meccsnézés sok időnket elvett, úgy okoskodtunk, hogy megtanuljuk az a., tételeket és így is kell legalább kettest kapnunk.
Elszámítottuk magunkat.  V. Katalin tanárnő mindkettőnket elzavart utóvizsgára.
Nem az volt a probléma, hogy ez pénzbe került, hanem az, hogy  egy hét múlva kellet volna menni utóvizsgázni.
Nagyon sokáig győzködtük a tanárnőt, hogy hétfőn vizsgázhassunk, mert akkor nem utazunk haza Győrbe illetve Ózdra, hanem a hétvégén megtanuljuk az anyagot.
Beleegyezett.   A b., tételeket könnyen megtanultuk és hétfőn azért nem kaphattunk ötöst, mert hogy nézne ki pénteken egyes, hétfőn pedig ötös?  De örültünk a négyesnek is.
De nem ez volt az egyetlen, ami miatt mozgott a léc.
Bementem Statisztika vizsgára és szégyenszemre nem tudtam semmit.  Ezt a tárgyat nem szerettem ugyan, de nem tartottam tőle, mert az aranyos Gitta néni senkit nem buktatott meg.  Eddig.   Mondta is nekem, hogy sajnálom István, de ez uv. (utóvizsga).
Mondtam neki, hogy nem lehet. Na, ezen meglepődött.  Mi az, hogy nem lehet?
Azért nem lehet, mert már van három uv-m és ha még egy lesz, félévet kell ismételnem.
Nézegette az indexemet és igazat adott:  tényleg nem lehet, és "kibeszélgetett" velem annyit, hogy megérdemeljek egy kettest.

A végén még szerencsém is volt, mert pont amikor végeztünk az utolsó félévvel és megkaptuk a szaktechnikusi "címet", az iskola abban a pillanatban  Főiskola lett, és már költözött is át Győrbe. 
A szerencsém abban állt, hogy még egy félévet rá kellett húznunk, ezt már Budapesten, és alig száradt meg a szaktechnikusi bejegyzés, már  azt is bejegyezték az oklevélbe, hogy közlekedési üzemmérnök lettem.
Ez megint egy ok arra, hogy dicsekedjek.
Győrben én voltam az első közlekedési üzemmérnök.  Ez azért egy picit sántít, mert Sz. Andrással egyszerre végeztünk, csak ő nappalin végzett és nem egyenesen Győrbe került.

A lényeg, hogy diplomás lettem.  Hogy ez mit jelentett nekem rangban, beosztásban, fizetésben, tekintélyben  az hosszabb téma, de azt is el fogom mesélni.