A Moszkvicsról már nagyon sokat meséltem.

Persze, ha mindent elmesélnék, ami történt vele, néhány oldalt megtöltene.
Olyan dolgok is kiderülnének, ami senkit nem érdekel.
Nem is írok róla már sokat, de ezt az egy esetet el kell mondanom.

Anyósomról néhány dolgot előtte elmesélek.
Rengeteget dolgozott.  Főleg a kertben,  meg a konyhában. De sokféle állatot is tartott.
Négy-öt disznót mindig hizlaltunk, amiknek az etetése rá hárult.
Az ól tisztán tartását, a ganézást azért nekem kellett elvégeznem.  Kibírtam.
Rengetek tyúkja volt.  Termelték a tojásokat.  Nem volt benne hiány.
Volt persze olyan baromfi is, amit direkt a húsáért tartottunk.
Vettem  (Uraiújfalun)  nagyon sok olyan kiscsibét, amit japán módszerrel kiválogattak  és csak kakasok  voltak köztük.  Ezeket gyorsan fel lehetett hizlalni és finom ételeket lehetett belőlük készíteni.

Rengeteg libája és kacsája is volt az anyósomnak.
Egyik gúnárjával egészen jóban voltam.  Ha meglátta, hogy kimentem az udvarra, máris ott volt a nyomomban,  "beszélgetett",  az anyósom úgy mondta, "bibogott" hozzám.
A nadrágom alját morzsolgatta a csőrével.  Nem szaladt el előlem.  Ölbe tudtam venni.
A fél utca a csodájára járt a "kapcsolatunknak."  A mama azt mondta, szerelmes belém.

Nagyon ügyesen tudta tömni ezeket az állatokat a beáztatott kukoricával.
Ha megérte volna, hogy az Unióban ez a művelet állatkínzásnak számít.... 
Hiába vettem neki tömőgépet, azt mondta, hogy nem tud vele tömni, mert az ujjával tudja igazán lenyomni az állat torkán a kukoricát.

Egy időben nyulakat is tartottunk.
Nagyon klassz ólakat állítottam össze nekik és amikor elérték a megfelelő súlyt, vittem, őket leadni.

 Egy alkalommal arra értem haza, hogy a mama betegen fekszik.
Ugyan mi történt, hiszen soha nem szokott kényeskedni?Nagyon ki volt merülve és elmesélte, hogy mitől.
Délelőtt ment az istállóba, ahol a tyúkjai voltak. Ahogy belépett az ajtón, azt látta, hogy egy róka néz vele szemközt. 
Mind a ketten megrémültek.  A mama tért előbb magához.
Felkapta az ajtó mellé támasztott vasvillát és az ijedtségtől felbátorodva és felerősödve beleszúrta a rókába.  Addig nyomta a villával a földhöz, míg egyszer csak a róka nem mozdult.
Ezután egy kicsit megnyugodott, annyira, hogy el kezdte simogatni a rókát.

 Mondtam neki, hogy ezt bizony rosszul tette.
Mi van, ha a róka veszett volt?
Most aztán jobban megijedt, mint amikor a rókát meglátta.
Elszaladtam az állatorvoshoz, aki becsomagolta a rókát egy zsákba és elküldte Szombathelyre, ahol megvizsgálták, hogy nem veszett-e.
A két hét nagy izgalomban telt el, amíg megérkezett az eredmény.
A róka egészséges volt.

Erre a mama engem szidott, hogy miért szóltam az orvosnak.Olyan szép szőre volt a rókának, fel lehetett volna használni valamire.  Ő persze eladta volna,  jó pénzért.

 Volt egy időszak, amikor kecskéket is tartottunk.
A kis gidák húsa nagyon jó volt disznóöléskor a kolbászba. De a kecskehús magában is finom volt  pörköltnek is, kirántva is.  Vetekedett a csirke, vagy a nyúl húsával.
Az egyik sógorom nem szerette, de egyszer úgy etettük meg vele, hogy nem szóltunk róla, hogy kecskehúst eszik.  Csak a végén kezdtünk el mekegni.   Minden kijött belőle.

A probléma ott kezdődött, hogy a nőstény kecskét időnként el kellett vinni a bakhoz, annak érdekében, hogy kis gidák legyenek. A mama eleinte úgy vezette el, végig a falun a bakhoz.
Egyszer azt találtam mondani, hogy elviszem kocsival.
Kapott rajta.  Ez aztán annyira megtetszett neki, hogy nem győztem a kecskét kocsikáztatni.

Eleinte betuszkoltam a kecskét a csomagtartóba.
Később, mikor már nagyobb volt, nem fért el hátul.   Ki kellett szednem a hátsó ülést és oda ültettem be a kecskét.   Mondanom sem kell, hogy amerre elmentünk mindenhol megnéztek bennünket. A kecske egész úton leskelődött kifelé.
Egyik ilyen út előtt kérdezem a mamát, van-e babos kendője?
Van, persze, mit akarok én a babos kendővel?
Mondtam, hogy ezután csak úgy fuvarozom a kecskét, ha beköti a fejét a kendővel, ne lássák, hogy a kecse hölgyet fuvarozom.
Arra gyanakodott a mama, persze joggal, hogy már nagyon unom a kecske cipelgetését.

Azt javasoltam neki, hogy szerezzen egy bakkecskét és akkor nem kell máshova cipelgetni szeretkezni a mi kecskénket.
Szót fogadott.  Figyelmeztettek ugyan, hogy a bakkecske nagyon büdös, de ki törődik vele.  A lakásba nem visszük be, az istállóban pedig elfér az „illata”.

Ezzel nem is volt probléma.
Annyit változott a helyzet, hogy most már mihozzánk hozogatták a nőstény kecskéket.
Csak az volt a baj, hogy a bakkecske nagyon kicsi volt. Nemcsak fiatal, hanem kisméretű is.
Ez akkor okozott gondot, amikor egy nagyobb méretű kecskehölgyet hoztak „műtétre”.
Szegény kis kecske sehogyan sem érte föl.

 De a mama nem ismert akadályokat, ha arról volt szó, hogy a pénzt meg kell menteni.
A műveletért ugyanis a kuncsaftok fizettek.
Körülnézett az udvaron és észrevette, hogy a ganédomb (trágyadomb) úgy fél méter magas lehet.    Neki curikkoltatta a nősténykecskét,  a kis bakot pedig felvezette a dombra.

A történetnek itt általában vége szokott lenni.
Már olyankor, amikor valahol elmeséltem.  Pedig el szoktam mesélni, mert jó kis sztorinak véltem.
Egy alkalommal, amikor szolgálatra jelentkeztünk,  úgy nyolcan tízen voltunk a forgalmiban, ahol eligazítás előtt ment a viccmesélés és az előző napi élmények elmesélése.
Én elmeséltem a mama kecskéjének esetét.  Egészen addig, hogy a mama felvezette a ganédombra, hogy felérje a kecskehölgyet, szeretkezés végett.
Itt, szokás szerint befejeztem a történetet.  A jelenlevők jót röhögtek.
Amikor a röhögés elcsitult, megszólalt a fiatal külsős forgalmista kislány:
"Na, és meg tudta kufircolni?"

A röhögés még csak most tört ki igazán.
Mondom a kislánynak, hogy efelől megnyugodhat, mert a mama nem nyugodott volna bele a sikertelenségbe.