Gyermekkoromban, ha kimentem anyámhoz a pápai vasútállomásra, mindig nagyon élveztem, amikor a vonatok érkezése és indulása előtt a  „Kapus” kisétált a peronra és nagy hangon kiabálta az utasoknak, hogy honnan érkezik vonat és hogy melyik vágányra.
Az induló vonatokról  -  azonkívül, hogy  egy állványon elhelyezett tájékoztató is hírül adta  - szintén kiabálással  tájékoztatta az utasokat.

 Amikor dolgozni kezdtem a vasúton, de még utána is jó sokáig, a kapusok dolga volt a vonatok érkezéséről, indulásáról  egy nagy állványra helyezett  táblákkal  tájékoztatni  az utazóközönséget.

Mivel Győrben két aluljárón lehetett a peronokat megközelíteni, mindegyik aluljáróhoz tartozott egy kapus, aki még az aluljáróba is hordta le a táblákat, és helyezte el azoknál a lépcsőfeljáróknál, ahol a vonat érkezése, indulása történt.

 Neki azonban már nem kellett kiabálni, mert a forgalmi irodában volt  Hangosbemondó.
A forgalmi iroda ajtaja az első peronról nyílt.  Itt teljesítenek szolgálatot ma is a külső forgalmi szolgálattevők.
Akkor a rendelkező volt itt és mellé volt beosztva a külsős, valamint a hangosbemondó hölgy.
A hangosbemondónak nagyon kellett figyelni a rendelkezőre, mert tőle tudta meg, hogy melyik vonat, melyik vágányra fog érkezni,  és hogy mikor.
Nem volt olyan berendezés, ami jelezte volna neki, hogy a vonat éppen merre jár.
A rendelkező is csak egy-egy kattanásból állapította meg, hogy az érkező vonat merre jár.

Az induló vonatokról már akkor is készült úgynevezett „Forgatókönyv”, amiben  közlekedésük sorrendjében szerepelt az összes  vonat.  Még az is, hogy melyik vágányról indul.  Figyelnie azért is kellett, mert volt érvényes a vonatfelállítás, mint a moziban a műsorra: A  „műsorváltoztatás jogát”  a rendelkező tartotta fenn. Ő döntötte el, hogy – rendkívüli esetben persze  -  melyik vágányról indul az adott vonat.

 A Forgatókönyvbe, vagy ahogy még nevezték, a Szövegkönyvbe be volt ugyan írva, hogy egy-egy vonatnál mit kell bemondani, de nagyon sokszor ezt meg kellett változtatni.

Az állandó szöveg, hogy mikor indul, milyen vonat  (gyors-, személy-, akkor még sebes- is volt) ritkán változott.  A változásokat a hangosbemondónak  saját szavaival kellett  hozzátenni.
Ugyancsak a hangosbemondóra volt bízva a tolatásnál alkalmazott szöveg megszerkesztése is. A rendkívüli szövegeket a rendelkezőnek le kellett írni, és a hangosbemondó ezt olvasta „be”.

A rutinosabb hangosbemondóknak nem kellett segítség.
Saját szavaikkal tájékoztatták az utasokat olyan mozgásokról, amik nem voltak a „Nagykönyvben”.

A hangosbemondó hölgyeknek nem volt külön felvételi vizsga.
Az alkalmasságot a főnök vagy az őt oda beosztó Vezénylő döntötte el.
Kivéve azt az esetet, amikor a forgalmisták megénekeltették a kislányt, aki hangosbemondó szeretett volna lenni  (erről már meséltem)

 Abból, hogy nem volt alkalmassági vizsga, néha azért előfordult egy-két érdekes dolog.
Volt olyan hangosbemondónőnk, aki ilyen alkalmasság vizsgán biztosan nem felelt volna meg. Úgy kiabálta be a vonatokat, mint a kotkodácsoló tyúk a tojás kitermelése után.
Nem mondta ki a szavakat teljesen:   „vnat halad áááááát!,  nyújtotta a mondatok végét.
Ilyenkor szégyellte a külsős a peronon, hogy az utasok nem értették, hogy most mi jön?, mi megy?

 Előfordult, hogy a hangosbemondó hölgy megbetegedett.
Ilyenkor keresni kellett egy helyettest.
Egyik ilyen alkalommal a vezénylő, jobb híján, odaküldte a hangosbemondóba Juci nénit a takarítónőt, hogy elég nagy hangja van, kiabálja be a vonatokat.
A nagy hanggal nem is volt baj.  A szöveggel inkább.

Volt olyan gyorsvonat  (most is van), amelyiknek egyik része Sopronból érkezett egyik vágányra, a másik része Szombathelyről érkezett a másik vágányra.  A két vonatot összetolták és úgy ment tovább Budapestre.

 Kiderült, hogy itt a Juci néninek egy kacifántos mondatot kellett legyőzni:
„A második vágányon álló vonat nem indul, csak előrehúz és átáll a harmadik vágányra.”
Az iskoláját.  Nem nehéz ez!  Juci néni nap mint nap hallotta már ezt a szöveget.
De még bemondani sohasem kellett neki.
Elkezdte, persze papír nélkül: 
„ A második nem húz, csak….”   Még egyszer:  „ A második átálló…”, nem jó!
Kezdett meleg lenni a hangosbemondó fülkében, de nem adta fel.:  „ A vonat a vágányon….” No még egyszer:   „Az álló vonat…!”,  nem bírta tovább cérnával. 
Nyitotta ki a hangosbemondó fülke ajtaját  és az ő nagy hangjával mondta a rendelkezőnek:  „Jaj elbasztam!”

Arra lettünk figyelmesek, hogy az utasok valaminek nagyon örülnek. Mi lehet az?
Rövidesen kiderült.  Juci néni nem kapcsolta ki a mikrofont, emiatt az utasok hallották
a sikertelen kísérleteket követően,  Juci néni „panaszát” is.

Ilyen már előfordult tapasztalt bemondókkal is.
Bemondta a drága a vonatot és nem kapcsolta ki a mikrofont.
Nem lett volna probléma, ha a barátnője nem lett volna ott. De ott volt. Be is húzta a fülkébe és elmesélte neki, hogy mit akart vele tegnap este az a fránya Józsi a moziban, az utolsó sorban.  Mindezt persze az utasok legnagyobb örömére.

Csak hangosbemondó hölgyekről beszéltem, de éjszaka  egy idő után nem volt hangosbemondó.  Az este 10 órás csoport után letelt a munkaideje és a vonatokat ezután a rendelkezőnek kellett bemondani.
Amikor a rendelkező iroda felkerült a „Torony”-ba, ami a mostani nádorvárosi aluljáró mellett van (de már nem innen irányítanak), a hangosbemondó is felkerült mellé.

Mivel az állomáson már kialakították a  Dominó 55-ös vágányfoglaltságos biztosító berendezést, a vonatokat már látni lehetett amikor kijöttek Komáromból, illetve a másik irányból Kimléről.
A hangosbemondó is könnyebben tájékozódhatott.  Tudta mikor érkezik egyik másik vonat.

Ráadásul megkönnyítették a hangos-bemondást azzal, hogy a szöveget kazettán tárolták.
Tele volt a hangosbemondó  -  most már nem is fülke, hanem iroda helyiség  -  kazettákkal.
A  kazetták számokkal, betűkkel voltak jelölve,  ezek alapján kellett az aktuális kazettát a hangosbemondónak kiválasztani.
Ha tévedett, ami előfordult néhányszor, bemondott olyan vonatot, ami fél nappal előbb közlekedett.  Ha jó füle volt, meghallotta  - pláne, ha jó idő volt és nyitva volt az ablak  -
hogy a személypályaudvaron milyen szöveget hallanak az utasok.
Ha nem vette észre, akkor a külsős vagy a „gépkísérő” szólt, hogy  félretájékoztatjuk az utasokat.

Könnyebb lett tehát a hangosbemondó dolga, de annyira nem, hogy bárki el tudja látni a teendőit.  Ha netán nem tudta, hogy a kazettákon a betűk és számok mit jelentenek, könnyen rossz szöveg került az utasok fülébe.

Egy alkalommal megbetegedett a hangosbemondó.  Az egyik külsős kislányt rendelték fel helyette.  Fel is jött.  Látszott rajta, hogy nem szívesen.  Később kiderült, hogy még soha nem kezelte a hangosbemondót. Azt sem tudta, hogy a mikrofont hogyan kell bekapcsolni.
Mi  - forgalmisták  -  nem is figyeltünk rá egy darabig.  Csak arra lettünk figyelmesek, hogy már régóta benn van a „fülkében”.  És nagy a csönd.
Benyitottunk hozzá.  Azt láttuk, hogy nagyon keservesen sír.
Kérdeztük, hogy mi a probléma.  Hüppögve mondta el, hogy nem tudja kezelni a hangosbemondót.
Ó, te szegény, de beszélni csak tudsz?  Kérdezted volna meg tőlünk, szívesen elmagyaráztuk volna.  Amit meg is tettünk.  Utána már mondta a vonatokat.
Ma már a  hangosbemondó hangját nagyon ritkán halljuk.  Csak olyankor, ha valami rendkívüli dolgot kell bemondani
Minden szöveget számítógépes rendszeren keresztül mondanak be.
Egy vonathoz, kb. ötféle közlemény tartozik.
Ezen kívül vannak általános részek:  „Kérjük a vágány mellett vigyázzanak!”  stb.

A „MÁV hangját”  sok jelentkezőből választották ki. 
Az egyik Szalóczy Pál    (némelyik hangosbemondó emiatt Pali-nak nevezi a bemondó rendszert), aki a Kossuth rádió bemondója,  a másik Rábai Balázs, az MTV bemondója.
Az aktuális közleményt a hangosbemondó választja ki.

Így már ritkán fordul elő tévedés, de kezdetben  volt olyan eset, hogy a hajnali veszprémi vonat  indulásakor az utasok azt a szöveget hallották, hogy  „Személyvonat indul Nagykáta, Tápiógyörgye, Tápiószele útirányon át Újszászra ….”   Ugyanis,  tévedésből azt a kazettát kaptuk meg a mienk helyett ami az újszászi vonalra vonatkozott..

A jelenlegi „szignál”-t 1974 óta hallhatjuk.
Ez Magyarország leggyakrabban játszott zenéje.
1972-ben írtak ki pályázatot a szignálra.  Harminc jelentkező közül   -  köztük ismert zeneszerző is volt  -  Székely Tamás  „műve” lett a győztes.
Székely Tamás a vasútnál dolgozott, a mai Informatika területén,  ma már nyugdíjas, mérnök főtanácsos. 
A szignál fő kritériuma volt, hogy a MÁV hangosbemondóin jól kell szólnia.
Megjegyzem, hogy Székely Tamásnak ez az egyetlen zeneműve, de 1974 óta minden pályaudvaron hallhatjuk.
És sláger lett belőle, mert mindenki el tudja fütyülni.