A rendelkező torony egy komoly szolgálati hely.
Hárman teljesítenek szolgálatot:  a rendelkező, a táblakezelő és a hangosbemondó.
A hangosbemondót éjszaka a rendelkező, vagy a táblakezelő helyettesítette.
A rendelkező irányított, a táblakezelő dolgozott. 
Kettejük között szoros kapcsolatnak kellett lenni, mert különben nagyon nehéz lett volna a munka.  Ez a kapcsolat azt jelentette, hogy a "táblás"  egyik szeme, egyik füle mindig a rendelkezőn kellett hogy legyen.  Állandóan figyelnie kellett, hogy a rendelkező milyen vonatokat fogadott, hova kell őket járatni,  Melyik vágányon fognak közlekedni a vonatok.
Ha a táblás nem figyelt, akkor megnehezítette a rendelkező munkáját, mert olyan mozzanatokat, amiket az állomási dolgozóknak, távbeszélőn, rádión már    - esetleg többször is  -  elmondott, még egyszer el kellett mondani a táblásnak.
Volt olyan táblakezelőm, egy fiatal lány, aki nagyon értette a munkáját.
Nyugodtan hátat is fordíthattam a táblának, mert tudtam, hogy minden szavamat hallotta és úgy is  irányítja a vonatokat, ahogy én elrendeltem.
Ha netán valamikor felemeltem a fejem és a berendezés felé néztem, már ijedten kérdezte, hogy netán elrontott valamit?
De ilyen ritkán fordult elő.  Ismertük egymás gondolatait is és a szabályokat is persze.

Az a szabály az Utasítások szerint  - és ezt minden vasutas tudja, aki a forgalmi szolgálatnál tevékenykedik  -  hogy az érkező, induló, áthaladó vonatok  "vágányútjának"
beállítását az érdekelt állomási személyzet részére el kellett rendelni.
Ez abból áll gyakorlatilag, hogy az érdekelt szolgálati helyek dolgozóit,  úgynevezett "körözvényjellel", ami kezdetben három rövid egy hosszú csengetés folytonos ismétlésével történt.  Jelenleg nem kell a rendelkezőnek ügyes kezűnek lenni, hogy szépen el tudja játszani a  ti-ti-ti-tá,  ti-ti-ti-tá...hangokat a távbeszélőn, mert  csak az egérrel ráviszi a nyilat a megfelelő szolgálati helyre és ott már szól is a csengő.
Mondhatnám, hogy bezzeg az én időmben!  No akkor is volt néhány botkezű, akire azt mondták, hogy ráfeküdt a csengetőgombra, nem törődve azzal, hogy szép legyen a csengetés.
Már régen dicsértem magam, de megmondhatják az akkor dolgozók, hogy amikor én reggel az első körözvényjelet adtam,  mindenki megesküdött volna rá, hogy én vagyok szolgálatban.  Mozart sem játszott volna nálam szebben a rövid hosszú hangok variációjával.

A körözvényjelre a szolgálati helyek illetékes dolgozói,  térfelvigyázó, váltókezelők bejelentkeztek  -  elhelyezkedésük sorrendjében. 
Ezután a rendelkező elmondta,  például, hogy honnan milyen vonat érkezik, melyik vágányon át melyik vágányra és mikor.
Amikor helyszíni állításúak voltak a váltók, akkor a vágányút beállítás elrendelése után nekik kellett intézkedni, hogy az adott vonat a jelzett időre be tudjon haladni a megfelelő vágányra. Magyarul beállították a szükséges vágányutat.
A Dominó 55-ös biztosítóberendezés sok munkától mentette meg a váltókezelőket.
A vágányút beállítás ekkor már abban merült ki, hogy az illető vágányt meg kellett vizsgálni "rátekintéssel", hogy nem akadályozza-e a vonat útját olyasmi, amit a berendezés nem érzékel.  (durva példa, de ha valaki fekszik a síneken, azt a berendezés nem érzékeli, ezért kell megnézni).

A Rendező pályaudvaron felemás volt a biztosítóberendezés.
A fővágányokhoz közeli váltók "be voltak kötve"  a biztosítóberendezésbe. 
A váltók, vágányutak állítása ezeken a vágányokon a toronyból történt.
A hozzájuk csatlakozó vágányokon viszont megmaradtak a régi  helyszíni állítású váltók, amit a váltókezelők hagyományos módon a helyszínen tudtak átállítani szükség esetén, (például tolatásoknál).

Egyik éjszakai szolgálatban a Rendező pályaudvaron elkészült egy tehervonat, ami Hegyeshalomba közlekedett.
A Rendező pályaudvar  érdekelt végén levő VI-os szolgálati helyen egy fiatal vasutas, Peti teljesített szolgálatot.  Ügyes, belevaló fiú volt, ezért is bízták meg már fiatalon, hogy ezen az úgymond "frekventált"  munkahelyen egyedül teljesíthessen szolgálatot.
Amikor úgy láttam, hogy a vonat közlekedése nem zavarja a fővágányokon a többi vonat közlekedést és a szomszéd állomás engedélyt is adott, hogy a vonatot elküldhessem, elrendeltem a vonat vágányútjának beállítását.
Persze ez így egy kicsit  utasítás szagú, szinte teátrális, mert egyetlen emberrel,  Petivel kellett megbeszélnem, hogy állítsa be az induló vonat vágányútját.
Ez gyakorlatilag úgy történt, hogy neki egyetlen helyszíni állítású váltót kellett csak átállítani  (tolatási mozgás ebben az időpontban az ő területén nem volt).

Peti, a vonatmenesztő térfelvigyázó, mivel nemcsak a szabályokat tanulta el az öregektől, hanem a "rugalmasságot" is, jelentette hivatalosan, hogy nála, mármint a VI-os szolgálati helyen a érdekelt vonat vágányútja szabad.
A megszokott szöveg úgy hangzik, hogy a VI-os szolgálati helyen a sz. vágányról a sz. vonat feljárata szabad!  A válaszom erre, hogy ha áll a jelző meneszthető!
A vasutas ebből tudja, hogy a jelző akkor "áll", ha szabad, illetőleg továbbhaladást engedélyező jelzés jelenik meg rajta.  Ebben az esetben Peti a zöld fényű lámpájával felhatalmazza a vonat mozdonyvezetőjét az indulásra.
Tiszta sor.   Ezután az következik, hogy mivel én mindent hangosan visszaismételtem, ahogy különben a nagykönyvben meg van írva, a táblakezelőm már a Dominó 55-el  - egy fővágányon közlekedő vonat elhaladása után  állította is be az induló vonat vágányútját.  Sőt, mivel semmi akadálya nem volt, a "szabad" jelzést is a jelzőre varázsolta.   És vártuk, hogy a vonat elinduljon.

Elő szokott ilyenkor fordulni, hogy valami apróság közbejön.  Netán a mozdonyvezetőnek lett valami sürgős dolga, amit a mozdonyon nem tud elvégezni.  Vagy elfelejtettek kézbesíteni valamilyen fuvarokmányt.  De ezek rövid idő alatt meg szoktak oldódni.
Most viszont, már negyedórája lestük, hogy a  vonat meginduljon.  De hiába.
Hívogattuk a VI-os szolgálati helyet, de a telefont nem vette fel senki.
Kiabáltunk a hangosbemondón (a rendezőin), hogy Peti jelentkezzen.   Sehol semmi.

Végül felhívtam az induló vonat mozdonyvezetőjét mozdonyrádión, hogy nézzen már körül nem látja-e a mi emberünket.
Egy kis idő múlva a mozdonyvezető közli, hogy látja Petit a vágány végénél, de nem tudja, hogy mi van vele, mert nagyon integet, adja a Megállj jelzést a zöld lámpájával, de nem mozdul egy helyről semerre.

Légy szíves húzzál előre a vágány végéig   -  kértem a mozdonyvezetőt   -  és nézd meg miről van szó.
Előre húzott és jelentette:  Peti nem tud elmozdulni, mert a váltó becsípte a cipőjét lábával együtt.  Nem tudja kihúzni a lábát a váltóból, sem cipőstől, sem cipő nélkül, mert nem jön ki a lába a cipőből.  De amúgy jól van a gyerek, mert káromkodik.
Ilyenkor nem lehet mást tenni, mint a lezárt vágányutat  -  amit alapesetben a vonat elhaladása old fel,  amiről most szó sem lehetett, mert az érintett váltóban volt a Peti lába - fel kellett oldani.
A táblás "Kényszeroldót" alkalmazott  és utána átállította a "vétkes" váltót, ezzel kiszabadítva Peti lábát a szorításból.
Legelőször kifaggattuk, hogy kell-e mentőt hívni.  Azt mondta semmi baja.
Újra beállítottuk a vágányutat és a vonat most már rendben elment.
A "bódéjába"  visszatérő Petivel aztán elbeszélgettem.  Hogy lehet annyi esze, hogy egy központi állítású váltónál belép a csúcssín és a tősín közé?
Szerencséjére olyan helyen lépett közé, hogy a szerkezet csak összeszorította a cipőjét, a lábával együtt és nem szorított rajta annyit, hogy súlyosabban megsérüljön.
De ez jó lecke volt.
A cipőjét már nem tudta többet használni.
A munkavédelmi ügyintéző  (nem árulom el, hogy milyen áron) megszerezte a cipőt és egy ideig elrettentő példaként mutogatta munkavédelmi oktatásokon.