Egy éven keresztül remete életet éltem.
Egy szerény albérletben, ahol az ágyon és egy kis asztalon kívül  még egy ruhásszekrény  szolgálta ki az igényeimet.
Televízió, rádió nem volt.
Könyvet néha kerítettem elő, de legtöbbször inkább csak írtam.
Még mindig  az utasítások megtanulásához, megtanításához készítettem jegyzeteket. 
Nem kívánom senkinek az ilyen sivár életmódot.
Sokáig nem is bírtam én sem.
Egy aforizma szerint:  Az élet rövid.  Így minden  hibát  nem követhetünk el saját magunk.  Szükségünk van hozzá még valakire.
Igazat adtam neki és kerestem egy társat.

A második feleségem hozzám hasonlóan elvált volt.
Akkora fia volt, mint az én lányom.  De nem lakott velünk.
Az egyetem elvégzése után Pesten maradt.

A házasság kötés után még nászúton is voltunk.
Kihasználva, hogy a vasútnak Porva-Csesznek állomáson volt  vendégszobája, és ezt mint vasúti dolgozó nagyon kedvezményesen vehettem igénybe, két hétig a Bakony közepén levő  vendégszobában laktunk.
Innen jártuk a hegyet – völgyet.  Rengeteget kirándultunk.
A „szálloda” önellátó volt.  A konyhában azt készítettünk, amit megvettünk magunknak.
Televízió volt ugyan, de csak az MTV műsorát lehetett venni.  Az is elég volt.

Egy vasárnapi nap ebéd után elhatároztuk, hogy sétálunk egyet.
Úgy egy-két órát.
Elindultunk az állomásról a cseszneki vár felé, keresztül a hegyen.
Útközben rengeteg gombát szedtünk.
Én ugyan nem ismertem a gombákat, kivéve az őzlábgombát, amiből nagyon sok volt  az erdőben.  Éppen ezért más gombához hozzá sem nyúltam.
A feleségem bátrabb volt, egyéb ehető gombákat is leszedett.
Utólag persze mindegyiket bevizsgáltattuk, mert az ördög nem alszik.
Csak mentünk mendegéltünk,  mindig újabb gombatelepekre lelve, míg egyszer csak  kiértünk a veszprémi autóútra, ahol volt egy autós pihenő.
Itt szépen megpihentünk.  Addigra már két nylontáska tele volt gombával.
Útközben vágtam két  turista botot is, hogy könnyebb legyen az erdőben botorkálni.
Mindegyikőnknek sikerült egy-egy  két méteres  botra szert tenni.
Amikor kipihentük magunkat, gondoltuk, hogy elindulunk vissza.
Igaz, hogy nem akartunk ennyit sétálni, de ha már így alakult, legalább lesz egy időre gomba utánpótlásunk.
Bemértem az érzékeim szerint, hogy merről is jöttünk, vagyis, hogy melyik irányban van a porvai állomás.  Elindultunk.
Szerintem jó irányba mentünk, de egy idő után már úgy éreztem, hogy közel kell lenni a vasúti síneknek.  De nem akartak látszani.
Mentünk tovább, a szerintem jó irányban.
Bár éreztem, de mondani még nem mertem, hogy   mintha sok lenne már a balra kanyarodás.
Nemsokára kiderült, hogy jól éreztem.
A vasúti  sínek helyett a veszprémi autóútnál kötöttünk ki, méghozzá a gézaházai elágazásnál.
Válaszút előtt álltunk.  Visszamenjünk azon az úton, amelyiken jöttünk, és útközben rálelünk arra az útra, amelyik az állomás felé vezet, vagy az autóúton sétáljunk oda, ahonnan elindultunk.
Ez utóbbi mutatkozott biztonságosabbnak.
Rövid, háromórás séta után ugyanott voltunk, ahonnan elindultunk.
Mondanom sem kell, megpihentünk.
Mondtam a feleségemnek, hogy csak pihenjen itt, én visszamegyek egyedül az állomásra és eljövök érte Trabanttal.
Nem tartotta jó ötletnek, amit én is beláttam.
Nem hitte el, hogy ahova ketten nem találtunk el, majd én egyedül eltalálok.
Pihenő után újra elindultunk.
De most már nem azt az utat választottuk, amelyiken eltévedtünk, hanem egy szimpatikusabbat.  Ezen az úton mentünk pár száz métert, amikor úgy éreztük, hogy ez meg nagyon jobbra húz.  Visszafordultunk.
De ekkor már kezdett sötétedni.

Azt javasoltam, hogy ne vágjunk neki az erdőnek, mert sötétben még jobban eltévedhetünk, hanem  megláttam egy  - érzésem szerint  -  szimpatikus  utat.
Ez a szimpatikus út aztán rajtam is maradt.  Még ma is, ha valahova megyünk,  nem felejti a fejemhez vágni a nejem, hogy netán ez a szimpatikus út?

Úgy gondoltam, hogy ez a  sárgakavicsos út csakis a vinyei állomásra vezethet.
Már pedig, ha oda eljutunk, már nem messze van Porva.
Különben is, az is mellettem szólt, hogy Dorothynak is a sárgaköves utat kellett követnie, hogy eljusson Óz házához.
Akkor nekünk is jó lesz.
El is indultunk rajta.
Már egy órát gyalogoltunk, amikor egy  házikóhoz érkeztünk.
Úgy nézett ki, hogy egy vadászház.  Teljesen sötét volt. Úgy látszott nincs benne senki.
Ezen csak akkor kezdtem el gondolkozni, amikor tovább akartunk menni, de a „sárgaköves” út véget ért.

Nem tehettem mást, mint szidtam azt a rohadt csavargót, aki kibérelte ezt a házat és csak addig kövezte le az utat, hogy a házhoz eljuthasson száraz lábbal.
Azt merészeltem javasolni, hogy menjünk be és aludjunk itt reggelig.  Másnap világosban aztán biztosan „haza” találunk.
Halva született ötlet volt.  Később magam is beláttam.
Ugyanis elindultunk vissza a már megjárt úton az autóúthoz.   Útközben egy autóval találkoztunk.  A benne ülők  -  egy nő és egy férfi  -  nagyon megnéztek bennünket.
Nagyon csodálkozhattak, hogy merre jártunk.
Ennél jobban csak akkor csodálkozhattak volna, ha az ágyikójukban találnak bennünket.

Visszaértünk az autóúthoz.  Megint megpihentünk.  Ránk fért.
A feleségem ekkora már eléggé ki volt merülve.
Olyasmire vetemedett, amit nagyon elleneztem, de végül engednem kellett, mert  éreztem, hogy felelős vagyok az eltévedésünkért.  Azt mondta, hogy ne cipeljük tovább a két nagy táska gombát, hanem dobjuk el.
A szívem majdnem megszakadt, úgy sajnáltam a szép gombákat, de eldobtam.
De merre menjünk.
A feleségem azt javasolta, hogy menjünk le Csesznekre, a faluba  és kéredzkedjünk be éjszakára.
Mondtam, hogy nézzen magunkra és mondja meg őszintén, hogy ő beengedne bennünket a házába?  Se pénz, se igazolvány, se másik ruha.
Azt javasoltam, hogy menjünk el az autóúton a bakonyszentlászlói elágazáshoz, mert arrafelé még autóbuszok is járhatnak.
Még csak !  este kilenc óra múlt.
Úgy is lett lesétáltunk az elágazáshoz és letelepedtünk a buszmegállóban.
Vártuk a buszt. Előbb utóbb jönnie kell.
Nem jött.
Jött egy autó Bakonyszentlászló felől.
Rendes emberek ülhettek benne, mert felvilágosítottak bennünket, hogy ha buszra várunk, az nem fog eredménnyel járni, mert vasárnap errefelé busz nem közlekedik.

Már csak egy megoldás mutatkozott.  Elindulunk a betonos úton Bakonyszentlászló felé.
Mindössze  7,5 kilométer.
Útközben még szerencsénk is lehet, hogy egy autós fel vesz bennünket.
Nem volt szerencsénk.  Jött ugyan autó, de ránk se hederített.
Egymást támogatva ballagtunk az úton. Az út két oldalán erdő.
Az erdőből egyre sűrűbben és egyre hangosabban lehetett hallani a vaddisznók nyöszörgését.
Ráadásul akkor már bot sem volt nálunk.  A feleségem azt is eldobatta, mert csak nyűg volt.
Vigasztaltam, hogy túl fogjuk élni ezt a kirándulást, és két hét múlva már nevetve fogjuk mesélni, hogyan jártunk.
Nem akarta elhinni.
Nagy sokára  fényeket pillantottunk meg a messze távolban.  Az már a falu.
De még nagyon messze voltunk tőle.
Végre megláttam a vasúti sorompókat.
Ennyire vasúti sorompónak még nem örültem.  Ha van sorompó, akkor van állomás is.
Ha van állomás, akkor ott van forgalmi iroda is.
Ha van forgalmi iroda, akkor van rendes forgalmista is, aki megengedi hogy reggelig, amíg nem jön a vonat, kipihenjük magunkat.

Beértünk az állomásra.
Minden teljesen sötét.  Próbálgatom a forgalmi iroda ajtaját nyitni.  Nem sikerült.
Kopogtatok.  Hátha a forgalmista már  megágyazott magának.
Nem csodálkoznék rajta, mert már háromnegyed tizenegy volt.
Hiába zörgettem, semmi életjel nem mutatkozott.
Bementünk a váróterembe.  Birtokba vettük a kényelmetlen padokat és elhatároztuk, hogy reggelig itt ki fogjuk bírni.
Amint a padokon fészkelődtünk, bevágódik egy autó a forgalmi iroda elé és egy fiatalember száll ki belőle.
Gondoltam, hogy ez a forgalmista lesz.
Kimentem a váróteremből, hogy beszélek vele.
A meglepetéstől majdnem elájultam.  Nekem esett a fiatalember:

Jó estét tanár úr!  Hol jár erre éjszakának idején, ahol még a madár sem jár?
Összeölelkeztünk.  Sose gondoltam, hogy ennyire fogok örülni egy tanítványommal történő találkozásomkor.
Az illető ugyanis a Bercsényiben végzett,  K. Zoli, akinek szinte az egész családja vasutas volt.   Ide került forgalmistának.  (elmondta, hogy volt már más állomásokon is, most itt „szenved”!.
Elmeséltem mi járatban vagyunk.
Megsajnálhatott bennünket, mert azonnal hívta a menetirányítót és a szomszéd állomások szolgálattevőit és mondta nekik, ha nincs semmi vonat el fog tűnni egy órára.
Kiderült, hogy ennek semmi akadálya, mert  beültetett bennünket a kocsijába és  elindultunk Porvára.
Útközben eleinte beszélgettünk, mi van vele, hol szolgált már eddig?

Azt is megkérdeztem, hol járt mielőtt találkoztunk?
Azt mondta, hogy a kocsmában volt, de ezt nem hittem el neki.
Gondoltam, hogy csak meg akarja játszani a nagymenőt.
Később már nem nagyon beszélgettünk.  Legalábbis ilyen hétköznapi témákról.
Az én Zoli barátom úgy hajtott, mint a rali versenyző.
Tudni kell, hogy az erdőben Porváig 23 helyen kell átmenni a Cuha patakon.
A pataknak a medrében.
A Trabanttal ezeken a helyeken én maximum 5 km/óra sebességgel ballagtam keresztül.  Nem úgy a barátom.  Végig 80-100 km/óra sebességgel száguldott.
Megpróbáltam jobb belátásra bírni.  Illetve, hogy csökkentse a sebességet, de nem hatottam rá.
Azt mondta, hogy már ötszázszor megjárta ezt az utat.
Ismer minden apró követ.
Meg kell jegyeznem, hogy a feleségem sok mindentől félt, de a sebességtől kimondottan rettegett.
Ha a Trabanttal, vagy később a bogárhátúval elértem a 80 km/ óra sebességet, már kapaszkodott és könyörgött, hogy lassítsak.
Hiába mondtam neki, hogy az alacsony sebesség ugyanolyan balesetveszélyes, mint a gyorshajtás.  Nem értékelte.
El lehet képzelni, hogy most mi volt vele.
A hátsó ülésen bebújt a hátam mögé és csak kapaszkodott, remegett, könyörgött a jó Istenhez, hogy csak ezt éljük túl.
Nagyon gyorsan  a porvai állomásra értünk.
Megköszöntem Zolinak, hogy élve ki tudtunk szállni a kocsijából.
Ettől függetlenül nagyon rendes volt, hogy haza hozott bennünket.
Felmentünk a szobánkba.
Kegyetlenül ki voltunk fáradva.
Felfedeztük, hogy van egy fél üveg konyakunk.  
Percek alatt bevedeltük.  Még nekem sem lett tőle semmi bajom.
Utána megmasszíroztuk egymás lábait és egy jót aludtunk.

Másnap kipihenten ébredtünk.  Mintha mi sem történt volna.
A restiben elmeséltük a vendégeknek, hogyan jártunk.
A feleségem majdnem szívbajt kapott, amikor a hozzáértők megjegyezték, hogy nem is a vaddisznó ilyen kor a veszélyesek, hanem a szarvasok és őzbakok.
Azok ugyanis ha megérzik a nő szagát, hamar rátámadhatnak.
Na még csak ez hiányzott volna.  Jó, hogy ezt előre nem tudtuk.
Lehet, hogy a szarvasok sem.

Még egy élményben volt részünk.  Hazafelé indultunk a Trabanttal.
Az út az erdőn és a Cuha patakon keresztül elég veszélyes.
(Jelenleg azt írják a szállásismertetőben, hogy Porva állomás személyautóval megközelíthetetlen.  Járhatatlanok az erdei utak).
Az út egyik oldalán meredek lejtő, a másik oldalon meredek emelkedő.
A kocsi éppen, hogy elfér az úton.
Ha szembejön valami  keresni kell olyan helyet, ahol el tudják egymást  kerülni.
Óvatosan cammogok ezen a kis úton, amikor azt látom, hogy az utamat egy hatalmas vaddisznó állja el.
Méregettem a lehetőséget.
Balról nem tudom elkerülni. Egyrészt azért mert lecsúszhat a kocsi a lejtőn, másrészt a feleségem egyenesen megtiltotta, hogy a vaddisznó mellett úgy menjek el, hogy  az ő oldalán lessen be a kocsiba.
Jobbról azért nem tudtam elmenni, mert az is olyan meredek volt, hogy a kocsi rádőlt volna a vaddisznóra.
A kis okos fejemmel javasoltam, hogy kiszállok és elkergetem a malacot.
Nejem hallani sem akart róla.
Megpróbáltam a disznóra ráijeszteni.
Amikor rádudáltam csak lesett,  ilyen állattal még úgy látszik nem találkozott!
Megindultam a kocsival, hogy ijedjen meg és húzódjon félre.
Nem az a fajta volt.  Amikor a kocsi közeledett felé szembefordult vele jelezve, hogy készen áll a harcra.
Ha harc, akkor legyen harc.
Még jobban megközelítettem.
Végül  úgy láttam feladta a harcot, mert  a kocsi mellé húzódott.
De pont  azon az oldalon, ahol nem volt kívánatos.
Mindegy.  Ha kapok is utána miatta.  Ráléptem a gázra és elhúztam a vaddisznó mellett, aki mérgesen lesett be az ablakon,  a feleségemre.  De elkerültük.
Utána megálltam.  A vaddisznó is csak állt és lesett. 
Fel merült bennem, amit ki is mondtam, hogy le kellene fényképezni, mert ki fogja nekem elhinni, hogy ilyen közel kerültem egy vaddisznóhoz.

Már fogtam is a gépet és nyitottam a kocsiajtót, de a nejem olyan élénken tiltakozott, hogy végül nem készült fénykép a vaddisznóról.
Utólag, térkép segítségével kiszámoltam, hogy a Bakonyban gyalogosan megtett út, több mint 41 kilométer volt, vagyis megfelelt a maratoni távolságnak.
Persze világcsúcs nem lett belőle.