Nem sokat törtem a fejemet azon, hogy nyugdíj mellett elvállaljam a fiatalok tanítását.
Egyrészt azért, mert már volt benne gyakorlatom, tapasztalatom.
15 éven keresztül oktató voltam. 
Másrészt pedig, kívánni sem tudtam volna jobb elfoglaltságot  magamnak nyugdíjas éveimben.
Kollégáim közül nagyon sokan, akik alig várták már a nyugdíjat, hogy kipihenhessék  a sok gürcölést, éjszakázást, azt mondogatták, hogy nem fognak csinálni semmit.
Csak pihengetnek, kirándulgatnak.
Volt, aki tényleg ezt is csinálta.  Nem sokáig.
A szervezet nem tud átállni a tétlenségre.  Először csak elhíztak. Később mindenféle betegség előjött rajtuk. Végül odajutottak, hogy nem tették tönkre a  Nyugdíjhivatalt.
Én ettől óvakodtam.  Nyugdíj után kerestem volna valamit, amivel lekötöm magamat.

De nem kellett keresnem.  Mondhatnám, hogy az ölembe hullott a lehetőség.
Felkerestem a főnökömet és bejelentettem neki, hogy  beadom a nyugdíjkérelmemet.
Nem fogadta kitörő lelkesedéssel, mert  elég kevés  - minden munkakörre használható  - embere volt.
Márpedig a szabadságokat, pihenőnapokat ki kellett adni.
Számított tehát még egy ember hiánya is.

Ettől függetlenül  kedvesen bánt velem.  Nem véletlenül volt a neve Kedves Ferenc.
Mondta, hogy nem örül az elhatározásomnak, de akadályt sem gördít elé.
Ha már ilyen szépen elbeszélgettünk, megpendítettem előtte, hogy ha netán, valamilyen jutalmazásra, kitüntetésre  szándékozna felterjeszteni, vegye figyelembe, hogy nekem már van  „Igazgatói dicséret”-em.
Úgy járja, hogy a legközelebbi ennél valamivel magasabb kitüntetés legyen.
Azzal búcsúztam tőle, hogy csak nyugodjak meg,  majd gondoskodik rólam.
Jó viccnek vettük mindketten.
Részemről már feledésbe is merült a viccelődésem.

Éppen ezért nagyon meg voltam lepődve, amikor  egy ajánlott levelem érkezett a  Magyar Köztársaság Elnökének Hivatalától.
A levélben egy meghívó volt, amelyben  arról értesítettek, hogy  „államalapító Szent István király ünnepe alkalmából Önt kitüntetésben részesíti  a Magyar Köztársaság Elnöke”
Még hozzá, az Országház kupola-csarnokában  augusztus 20-án délelőtt 11.00 órakor.

Nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy mindenre számítottam, de erre nem.
Mert nemcsak, hogy erre nem számítottam, de semmire sem.
Ugyan kérem!  Egy egyszerű kis bakter,  az Országházban?  A  „nagyok”  között ?
Arra persze gondoltam, hogy kapok egy vezérigazgatói,  netán egy miniszteri  dícséretet,  és mehetek nyugdíjba.  De, hogy itt mit fogok kapni?  El sem tudtam képzelni.

Nagy izgalommal készültem a nem várt találkozásra.
Nem voltam még ilyen ünnepségen, azt elhihetik.  Még a közelében sem.
Kik lesznek ott?  Azt gondoltam, hogy a Köztársasági Elnök ott lesz, mert tőle kaptam a meghívót.
De valószínű, hogy rajtam kívül lesznek még néhányan.

Felvettem hát a „szép ruhámat”, amihez nem nagyon voltam hozzászokva, de egyenruhában ilyen helyre csak nem megyek.
Ott voltam időben , hogy nehogy lemaradjak valamiről.
Amint lehetett be is sétáltunk a feleségemmel  a kupola-csarnokba, ahol azonnal el is választottak bennünket.   Úgy, hogy engem egy olyan székhez irányítottak, amelyiken ott díszelgett a nevem egy aranyos szegélyű, címerrel ellátott névtáblán.  (megőriztem!), a feleségemet pedig a közönségnek fenntartott helyre ültették.

Elég sokan voltunk a teremben.
Csak nézegettem körös-körül.  Vasutast persze nem láttam egyet sem.
De ismerősöket gyorsan felfedeztem.
Ezt úgy tessék érteni, hogy én ismertem őket, de ők még valószínű soha nem hallottak rólam.

Az ünnepség azzal kezdődött, hogy Mádl Ferenc, aki köztársasági elnökként első ízben nyújtott át kitüntetéseket, megköszönte elődje, Göncz Árpád, elmúlt tíz évben végzett munkáját.
A teremben körülbelül százan voltunk, akik valamilyen kitüntetésben részesültek.
Én körülbelül hetvenediknek kerültem sorra.
Előttem olyan emberek kaptak Köztársasági Érdemrend Középkeresztet, mint  dr. Balogh János akadémikus, dr. Kerkápoly Endre tanár, Gyarmati Tihamér festő,  dr. Karl Huebser, az Audi vezérigazgatója,  akikről már hallottam a televízión, újságokon keresztül.
Utánuk olyan ismerősök következtek, mint Gyulai István újságíró,  Puhl Sándor játékvezető, Pege Aladár  nagybőgőművész,  Harangozó Gyula balettigazgató,  Boross Lajos  prímás,  Zórád Ernő grafikusművész, dr Bárándy György ügyvéd,  Ferjáncz Attila  autóversenyző, Farkas Bálint színész,  dr Juhász Előd zenetörténész, Vathy Zsuzsa író,  Schaffer Erzsébet újságíró, Szalay Ferenc Szolnok polgármestere.
Ők voltak akikről már hallottam, de eddig soha nem volt alkalmam találkozni velük.

A kitüntetéseket Mádl Ferenc, Orbán Viktor és Áder János adták át a kitüntetetteknek.
Csak kapkodtam a fejemet, hogy mennyi  kitüntetésre érdemes ember közé vetett a sors.
Hallgattam, hogy ki, milyen érdemeket szerzett, amivel  megérdemelte a kitüntetést.
Amikor már vagy hetvenen átvették a kitüntetést, hallom ám a nevemet :  Walter István, a MÁV Rt Csomóponti Főnökség Rendelkező forgalmi szolgálattevőjének ,

A vasúti közlekedés folyamatos működésének biztosításában végzett példamutató, eredményes munkája elismeréseként,

A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje  kitüntetést adományozom, mondta a köztársasági elnök.
A jelenlevő sok ember pedig tapsolt.
Gondoltam magamban, hogy közülük néhányan eddig még élő vasutast sem látott.
Most pedig itt tapsolnak nekem.
Szép kényelmesen,  hadd lássák, hogy milyen egy kitüntetésre érdemes vasutas, kisétáltam  az átadás helyére.
Azt már megfigyeltem, hogy az előttem kitüntetettek hogyan vették át a kitüntetést.
Gondoltam, hogy nekem sem fog problémát okozni.
De azt is megfigyeltem, hogy mire én következtem, addigra a három  „kitüntetést átadó” honatya, már mintha unná egy kicsit a ceremóniát.  Nem csodálkozok rajta.

Gondoltam, hogy táplálok egy kis életet beléjük.
Amikor átvettem Mádl Ferenctől a kitüntetést és következett a kézfogás Orbán Viktorral, mondtam nekik, hogy   „Szegény anyám mindig attól óvott, hogy nehogy rossz társaságba keveredjek. De soha nem gondolta volna, hogy ilyen jó társaságba keveredek!”
Meg kell, hogy mondjam, nem volt ez akkora nagy vicc, de még Áder János is elmosolyodott rajta.  Utólag kérdezte is a feleségem, hogy milyen viccet meséltem nekik?

A kitüntetések átadása után meginvitáltak bennünket a Vadász-terembe, ahol svéd-asztal várt bennünket, roskadásig megrakva mindenféle finomsággal.
Előtte azonban még történt egy édes kis dolog.
Göncz Árpád közelébe kerültem, aki mindig nagyon szimpatikus volt nekem és örültem, hogy ilyen közel kerülök hozzá.
Az érdekes az volt, hogy amikor két lépésre voltam tőle, kitört belőlem:  Árpi bácsi!
Teljesen felém fordult és a nyakamba borult.  Szerbusz!

Csak utána gondolkozott el, hogy honnan is ismer?  Egy kicsit elcsüggedt, amikor azt mondtam, hogy ő, engem, bizony sehonnan.
Ettől függetlenül jól elbeszélgettünk.
A Vadász-teremben, ahol még néhány honatya is szóba állt velem, nagyon gyakran hallottam a feleségem szavait:  Egyél ebből a finom pörköltből,  ebből a rántott húsból  és így tovább.
Már  azt is megkockáztatta, hogy teljesen hülye vagyok, mert én semmi mást nem ettem, csak süteményt.  Ahányféle sütemény volt, azt én mindet végig kóstoltam.
Rengeteg volt.  Azóta sem ettem annyi süteményt.  De valahogy ahhoz volt kedvem.

Az ünnepség után elmentünk egy ebédre.  Meghívtuk a gyermekeinket is.
Ezt csak azért említem meg, mert amikor meghívtuk őket, arra számítottunk, hogy a kitüntetés mellé adnak majd némi kis készpénzt is.
Nem kis meglepetésemre, nem adtak egy fillért sem.
Ehhez a kitüntetéshez nem jár pénz.
Még szerencse, hogy vittünk hazulról, mert különben a vendégeinknek kellett volna fizetni.

Az igazsághoz tartozik, hogy a vasút kirukkolt.
Kaptam 300000.- forintot.  Illetve, pontosan 153 ezer forint ütötte a markomat.
A többit elvitte az adó, egészségbiztosítás, nyugdíjjárulék stb.
Ők jártak jól az én kitüntetésemmel!

A kedvemet ezek nem tudták elvenni.
Nagyon örültem a kitüntetésnek.  Még, ha eszembe is jutott az az aforizma, hogy annak tudunk legjobban örülni, amit nem egészen érdemeltünk ki.
De ezek szerint én kiérdemeltem.  Sokan kérdezték tőlem, hogy miért kaptam?
Mondtam, hogy semmi különlegeset nem tettem.
Becsülettel végeztem a munkámat.
A fehér egér pedig kihúzta a nevemet és így esett rám a köztársasági elnök választása.

Mindenesetre el kezdtem kutakodni és arra a megállapításra jutottam, hogy én vagyok az első vasutas, aki ilyen kitüntetést kapott.
Persze számítok rá, hogy ezt néhányan meg akarják cáfolni.   Állok elébe.

Néhány kollégám még ma is sír Walternak szólít. 
Ez nekem mindennél többet ér.