Néha elgondolkoztam, hogy az én gyermekkoromban,  illetve iskolás koromban, milyen magaviseletű voltam.
Nem vállalok ugyan magamra minden csínyt, de az biztos, hogy nagyon sűrűn találtak ki valami gonoszságot,  főleg a fiú,  osztálytársaim.
Igaz, hogy az én gyermekéveim más közegben teltek el.
A MÁV Nevelőintézetben gyakran került az ajtó fölé egy vödör víz, ami aztán a belépő,   -  aki egy esetben nem az osztálytárs, hanem a tanár volt  -  fejére zúdult, ha sikeresen lett odahelyezve.
Vagy a hálótermi párnacsaták közepette az ajtót nyitó nevelőtanár feje is találatot kapott.

Volt egy-két undok társunk, aki gyakran találta az ágyában a szenesvödröt  (akkor még ilyen is volt, hiszen szénnel tüzeltünk a cserépkályhában).
Ez akkor okozott meglepetést, amikor a delikvens hozzászokott, hogy az egyik társa állandóan belefekszik az ágyába.  Ilyenkor általában messziről ráugrott, így véve elégtételt  a merénylőn.  Az volt a nagy siker  -  mármint a leskelődőké  -  amikor a „merénylő” helyén szeneskanna volt. 
Elég fájdalmas lehetett.

Órák alatt, illetve előtt is történt néha rendzavarás.
A hátsó padban ülő  „csibész” madzagot kötött az első padban ülő „termetes” kislány székének lábára.
Amikor bejött a tanár, az osztály szépen felállt és amikor engedélyt kaptunk rá, akkor leültünk.
Az áldozat az első padban nagyon leült, mert a  gazember a madzaggal kihúzta alóla a széket.
Ezzel aztán az órának általában a fele elment.
De volt olyan bátor fickó is közöttünk, aki a tanárnő székének lábai alá, cseresznyemagot rakott. 
Mi előre felkészültünk a tanárnő  „meglepetésére”, ami nem is maradt el.

Ezek szoktak eszembe jutni,  arra gondolva, hogy milyen szerencse, hogy a mostani fiatalok nem olyan  „elevenek”, mint mi voltunk.
Azért itt is volt néhány jómadár.
Egy fiú, mielőtt hozzánk került,  éppen, hogy csak megúszta, hogy nem rúgták ki az iskolából.
Az történt vele, hogy egy iskolai rendezvényen olyan mennyiségű szeszes italt fogyasztott, hogy magából  kivetkőzve szétrúgta a WC ajtót.
Érdekes módon, nálunk a fiúval nem volt probléma.
Kivéve egy tanulmányi kiránduláson, amikor a Közlekedési Múzeumba mentünk.
A Keletiből én beugrottam a BGOK-ba és dolgom végeztével mentem a tanulók után, akik a  tanárnő kíséretében ballagtak  a Városligeten keresztül a Múzeum felé.
A tanárnő elpanaszolta, hogy nem bír a fiúval, mert állandóan énekelni akar.
Megkerestem a srácot, aki tényleg nem akart elférni a hat méter széles betonúton.
A Múzeumba nem engedtem be. A Múzeum előtt leültettem egy padra, ahol meg is várt szépen bennünket, amíg végig sétáltunk a Múzeumba.  Addigra ki is aludta magát.

A sors úgy hozta, hogy ebből a csoportból kilencen jelentkeztek mozdonyvezetőnek, köztük a mi fiúnk is.  A kilencből egynek sikerült az alkalmasság-vizsgálata.  Pontosan neki.
Ki érti ezt?
Úgy tudom, hogy lett is belőle mozdonyvezető.
Nem mondom meg, hogy hol, hátha nem mertek arrafelé utazni.

Néhány apró csínytevés is előfordult, de ezekért   -  ha okoztak is kellemetlenséget   -  nem lehetett haragudni.
Egy alkalommal jöttek be hozzám a lányok panaszolni, hogy valaki megcserélte  a  FIÚ, LÁNY  feliratokat a WC ajtókon és nem győznek sikongatni, mert a fiúk hozzájuk nyitnak be.
Egy csavarhúzó és véget vetettem a  félrevezetésnek.
Itt mesélem el, hogy egyszer, nem csínytevés következtében, az egyik kislányra rázáródott a WC ajtó.    Jöttek be hozzám a többiek, hogy segítsek mert nem tud kijönni.
Most is egy csavarhúzó jelentette  a megoldást, de addig jól szórakoztunk a beszorult kislány ijedtségén.  Neki persze nem volt annyira mulatságos, mint a kint levőknek.

Minden évfolyamban akadt egy személy, aki a biztosítékszekrény ajtaján a záró kallantyút  állandóan elfordította.
Soha nem értettem, hogy ez miért jó neki.  Csak mosolyogtam és visszafordítottam.
Durvább eset is előfordult, de az már kimondottan a kolléganőm ellen irányult.
Volt néhány tanuló, aki őt nem nagyon kedvelte.
Ezt azzal érdemelte ki,  ha elkapta őket, hogy szünetben kártyáznak,  elvette tőlük a kártya egy részét, így nem tudtak vele játszani.
Azt csinálták, hogy a tanárnő által a lépcsőházi nagy Hirdetőtáblára kirakott  hirdetményeket, amikor nem vette észre senki,  megforgatták, hogy fejjel lefelé álljanak.
Nagyon örültek, amikor ezen a tanárnő mérgelődött.

Az egyik csoportban volt egy fiú, akinek volt egy szájharmonikája.
Ha már volt játszott is rajta.
Minden szünetben azt lehetett hallani, hogy már megint fújja.
A nyugtalanító ebben csak annyi volt, hogy egyetlen egy számot fújt állandóan, az Emmanuelle  c. melódiát, ami egyszer-kétszer nagyon kellemes és szép, de állandóan ezt hallgatni,  már volt akinek az idegeire ment.
Elárulom, hogy nem én voltam.
De el lett tiltva a fiú a muzsikálástól.
Utólag tudtam meg    -  Facebookon ugyanis néhány tanítványommal tartom a kapcsolatot  -, hogy ebben a csoportban  olyan is történt, amit nem vettünk észre.
A fiúk előszeretettel fogyasztották a sört, aminek tárolására a perontetőt használták.
Egyszerűen kinyitották az ablakot és kirakták a söröket a tetőre.
Ezt nem régen a facebookon árulta el egyik fiúcska.  (aki már forgalmi szolgálattevő, és remélem leszokott a sörről, mert még bajt is okozhat magának  -  és másnak is!).

A kaputelefon nagyon jó szórakozásnak bizonyult egy ideig.
Szünetekben a dohányosok lejártak a bejárati ajtó elé a peronra „bagózni”.
Ma már ott sem szívhatják, mert el kell menni majdnem a fűtőházig a „dohányzóhelyre”.
Emiatt sokan le is szoktak a cigiről, ami üdvös dolog.
Amikor felszerelték a kaputelefont, úgy lehetett bejönni, hogy felcsengettek.
Az irodában mögöttem volt a  csengő és a kaputelefon.
Néha elviccelődtem mielőtt kinyitottam az ajtót:
Megkérdeztem, hogy tudja-e az illető a jelszót? 
Volt, aki meglepődött, de volt aki feltalálta magát és mondott valami hülyeséget.
A bagósok vagy a kísérőik rájöttek, hogy ahányszor megnyomják a csengőt, mindig reagál valaki a telefon másik végén  -  legtöbbször én, néha a kolléganőm, akinek messzebbről kellett a telefonhoz menni, nem úgy , mint nekem, hisz a hátam mögött volt.
Bele persze nem szóltak.
De én sem most jöttem le a falvédőről.
A következő szünet előtt  lementem a peronra és úgy helyezkedtem, hogy a cigizők ne vegyenek észre.
Meg is lepődtek, amikor tetten értem őket.
Különböző szankciókat léptettem életbe.
Ha becsukják a bajárati ajtót, amikor kiállnak cigizni,  csak akkor jöhetnek be, ha már mindenki elszívta a cigarettát   -  tehát egyszerre, egy ajtónyitással.
Emiatt inkább nem csukták be   -   a  lábtörlővel kitámasztották  - az ajtót.

Egyébként rájöttem, hogy a kaputelefonnal tudok nekik üzenni:
Csak beleszóltam a telefonba, hogy  a tizenharmadikosok azonnal jöjjenek fel, amit elég jól lehetett lenn hallani.
Ma már a kaputelefon nem működik. (bár a telefon még jó, de az elektromos kapunyitó megadta magát, mert zárat kellett cserélni és az új zárra nem passzolt az elektronika).

Egyszer kellett nagyobb fegyelmezést  alkalmazni.
Egy délelőtt az állomásfőnök hívott és arra kért, hogy a tanulóimmal takaríttassam le a peront.
Lementem megnézni, hogy miért kér tőlem ilyesmit a főnök, hisz nem szoktak a tanulók szemetelni, a csikket is az odahelyezett csikktartóba szokták belerakni.
Ez most kivétel volt.
Nem azért, mert a csikket szétszórták, hanem más történt.
Rászokott a csapat a szotyolára.
Az osztálytermekben megtiltottam a szotyolázást, mert ugye a legnagyobb óvatosság mellett is tele van a terem szotyolahéjjal.
Arra is felhívtam a figyelmüket, hogy a peronon se szórják szét a magot.
Be is tartották.   Egy ideig.
Ekkor az történt, hogy a nylon zacskóban levő szotyolával elkezdtek footballozni, a peronon.
Egy nagyobb rúgásnál azonban kiszakadt a zacskó, a szotyola pedig beterítette az egész peront.   Pont amikor arra járt az állomásfőnök.

Tíz perc múlva azonban rend volt.
Levitték a seprűket, lapátokat  és pillanatok alatt letakarították a peront.
Ez is egy jó szórakozás volt.
Bár az elkövetés pillanatában ezek a csínyek okoztak némi  mérgelődést,  így utólag a szép élmények közé kerülnek, ami az iskolás éveknek velejárói.
Gondolom máshol is.