Becsületet nem csak embertől tanultam,

Volt előttem néhány követendő példa,

De mikor gyermekként disznópásztor voltam,

Megtudtam, milyen a disznók jó szándéka.

A disznócsordára azt mondjuk, hogy csürhe,

Pedig hát a disznó nagyon tiszta állat.

Rühes, sovány süldőt falkában nem tűrte.

Volt köztük egy ilyen, többi kiutálta.

Ez a koszos malac külön legelészett,

Hogy ilyen volt szegény, szégyellte a konda.

Én csak csodálkozva néztem az egészet,

Hogy ilyen létezik, nem gondoltam volna.

A csodálatomat aztán betetőzte,

Mikor a süldőre támadt farkas falka

A többitől külön túrót becserkészte,

Négyen rontottak rá a koszos malacra.

A sivalkodásra kaptam fel a fejem,

De ekkor már minden disznó feje fenn volt

Láttam, hogy az egész konda összeröffen,

Háborgó tengerként farkas falkára ront.

Fölemelt ormánnyal, fogat csattogtatva,

Mint a lávafolyam, fújva, dübörögve,

Félelmetes dühöt, haragot mutatva

A farkas csapator messze elkergette.

A rühes kis süldőt, vajon mért védték meg?

Hiszen maguk közül kiközösítették.

Mért nem akarták, hogy farkasok egyék meg?

Pedig a csordába eztán sem engedték.

A válasz egyszerű: mert az is disznó volt.

A szolidaritás emberből hiányzik.

Ez hiányzik az én emberi-falkámból.

Nem érdekel senkit mivé lesz a másik.