Egynapos házasság

A királyon erőt vett a búskomorság

Bárhol nősült volna, elutasították.

Igaz, hogy már három házasságon túl volt,

De csakis azért lett így, mert kegyetlen úr volt.

Első feleségnek azért kellett menni,

Mert sehogyan nem tudott anyává lenni.

Másodikat azért küldte a vérpadra

Mert úgy vélte, nem ő gyerekének apja

A harmadik szép volt, mint a rózsabimbó,

Gyorsan kiderült, hogy ő is csak halandó.

Mikor ugyanis a gyermekét megszülte,

Hát bizony az anya meghalt a műtétbe.

Az özvegy király most azon búslakodott,

Akárhol volt kérő, csak kosarat kapott.

Bár, királynak akad, akit sanyargathat

De erre legjobb a feleség mégiscsak.

Ekkortájt jutott egy festő műtermébe,

Ez a festő volt az udvari festője,

Aki szeretett az úr kedvében járni,

Hisz a pártfogója mégsem volt akárki.

Most is éppen egy fiatal leányt festett.

Megnézte a király. A szája nem tetszett.

Mivel a festőnek jó volt az ecsetje,

Olyan szép lett a száj, mint egy nyílt cseresznye.

De most meg a füle nem sikerült jónak,

Úgy elálltak, mint egy hatalmas kancsónak.

Másnapra a fülek nagyon szépek lettek.

De most meg az orra, miért olyan töppedt?

A festője azt is szépen helyrehozta,

A szemöldökét is keskenyebbre vonta.

S hogy a szépítésben idáig elértek,

A csúnyácska lányból gyönyörű tündér lett.

Bárcsak ne lenne oly marhahús-szín arca,

Azt is átfestették szép alabástromra.

A király csak nézte: Ki ez az istennő?

Ez bizony csak szomszédjából, a hercegnő.

A király haza is vitte a szép képet.

Másnap el is indított egy küldöttséget.

Egyenesen át a clevei herceghez,

Hogy a lánya kezét magának kérje meg.

Sőt kancellárjára nagyon ráparancsolt,

Hozza is magával egyből a menyasszonyt.

El is hozták szépen. Ám mikor meglátta,

A festőt azonnal pokolra kívánta.

Olyan csúnya volt, hogy borjúnak nevezte.

De szavát adta, így feleségül vette.

Reggel azonban az lett az első dolga,

Hogy a parlamentet gyorsan összehívja.

Kimondatta velük: A házasság semmis!

De ehhez bármilyen indok is kell mégis.

A válást az apa nem is ellenezte

Hisz a hercegnő már rég el volt jegyezve.

Hat éves korában, bár nem is sejtette,

Hét éves lotharing herceg eljegyezte.

A király, mivel ő lovagias ember!

Ilyen ősi frigyet szétbontani nem mer!

Így a hercegnőnek, ki Clevei Anna,

Egy napig tartott csak ez a házassága.

S a festő, Holbein, - nem saját kedvéből -

Így esett ki nyolcadik Henrik kegyéből.

A temetőcsősz

Havas decemberi délután volt

Mikor egy deszkából összetákolt

Koporsót kísért ki három ember,

S hagyott a bécsi temetőkertben.

Az eltávozott szegény lehetett

Nem váltottak polgári sírhelyet,

Csak egy gödröt, névtelen, fejfátlan

A temető szegény fertályában

Barátai sem hintón érkezetek

Tán hasonló szegények lehettek

Nem álltak soká latyakban, sárban

Papírt nyomtak a csősznek markába

Halottas-cédulát, hogy az árva

Az isten kertjének leltárába

Vezesse be a megboldogultat.

Ezzel ők is hátat fordítottak.

A temetőcsősz sem tett már többet,

Vetett még rá néhány lapát földet.

Bement aztán a meleg szobába

Beírni, hogy melyik parcellába,

Hányadik sorába, melyik sírjába

És persze, hogy kinek lesz itt ágya.

De mikor a nevére pillantott,

Agyába egy régi emlék ugrott.

Gyerekként az apja kézen fogta,

S vezette a Szent István templomba.

Suhogott a nők fényes ruhája

És szállt a tömjénnek kék párája.

Búgott az orgona. Ó de szép volt!

A templom ragyogott, mint az égbolt.

Mise végén apja felemelte.

Mi történik, hogy ő is meglesse.

Az a nagy orrú, látod, a császár

Egy fiút simogat az oltárnál.

A fiú egy karmesternek fia.

Miatta van itt a kompánia.

A fiú egy szép muzsikát költött,

Amiért a sok úri nép eljött.

Látod, ilyen egy szorgalmas gyermek,

Akit a felnőttek megbecsülnek.

Te megéred, nagy úr lesz belőle.

Amit mondtam, majd jusson eszedbe.

A temetőcsősz csóválta a fejét

Nem értette, miért ilyen a vég.

Mert a fiú, ki nagy úrnak indult,

Jeltelenül, szegények közé bujt.

Mégsem lehetett szorgalmas gyerek?

Rossz magaviseletű lehetett?

Nem értette, mi lehet e mögött,

Hogy itt van most a szegények között.

Húzott egyet az égetett borból,

Könnyebben megszabadul a gondtól.

S beírta a protokollba mindjárt,

Neve: Wolfgang Amadeus Mozart.

Kinézett a hideg éjszakába

Pont rálátott a zenész sírjára.

A fehér hó úgy bemárványozta,

Mintha csak egy gazdag sírja volna.

A fiú elérte a tizenkét évet

Apja úgy találta, már eléggé érett

Mivel ő király volt, még arra is tellett,

Születésnapjára egy szép paripát vett.

Azonban kiderült, hogy a ló ijedős,

Kezelhetetlen, bár különben jó erős,

Mondta a fiúnak, hogy ezt ne vegyék meg.

Van még szép ló elég, s a lovakhoz értett.

De a fiú szólott: ez a szívem csücske,

Mily szép a tartása, járása mily büszke.

Apja, nagy nehezen, ráállt a vételre,

Azonban akadt egy apró kikötése:

Ha a fia a mént nem tudja betörni,

Úgy a vételárat neki kell fizetni.

A fiú rá is állt. Mivel észrevette,

Hogy a ló félelmét az árnyéka tette,

A saját árnyéka volt csak a félelme,

Fordította ezért lovát nappal szembe’.

Így már felpattant rá és vágtába kezdett.

Ezzel az apának nagy örömet szerzett.

Szolgálta is a ló sokáig gazdáját,

Pedig bizony sokszor vívta a csatáját.

Hadjárataiban csak rajta lovagolt.

Sok-sok esztendőn át igaz barátja volt.

Több, mint tíz éven át viselte a gondját.

S ekkor – Indiában – kimúlt a jó barát.

Hűséges társ ment el, bánkódott miatta.

Bár kemény legény volt, mégis megsiratta.

Emlékére e helyt várost alapított,

A ló neve után, ki volt Bukephalosz,

Bukephalának elnevezte a várost.

A hős Nagy Sándor volt, most már tudhatjátok.

 Mielőtt a műhöz fogott

Csak magában viaskodott.

Alkotása legyen remek.

Sokat próbált és tervezett.

Bárhogy gyúrta az agyagot

Nem tetszett, amit alkotott.

Témája a kínszenvedés,

Akarta, legyen csodaszép.

Bárcsak vehetné embernek

Kínszenvedését modellnek.

Az ötletet tett követte.

Talált is aki keresztre

Köttette magát jó pénzért.

Másvilági büntetésért?

Nekilátott hát a mester.

S mihelyt szenvedett az ember

A művészt nem érdekelte

Modelljének szenvedése.

Sőt, valódi vonaglása

Ejtette őt hatalmába.

Minél halálosabb lett a kínja

Szobrászt hozta eksztázisba.

Önkívületben alkotott.

Se nem látott se nem hallott.

S amikor műve készen lett,

Szabadította ki az embert,

Aki már volt élő-halott

S rögtön betegágyat nyomott.

Simogatta, dédelgette.

Az mégis feljelentette.

Mert szenvedni még csak szokott,

Megbocsátani nem tudott.

A vád, könnyű testi sértés.

Néhány napra elítélték.

Le is ülte becsülettel.

De mi lett a feszülettel?

Hősünk szinte fakadt sírva,

Darabokban van a „minta”.

De egy művész nem adja fel,

S most már nem idegen élettel,

Saját magát köttette fel.

S pillanatfelvételekkel

Mintázta a szenvedését,

S annak megtestesítését.

De kimúlni nem engedték,

Ahogy elájult, leszedték.

És a fényképek alapján

Készült „Krisztus a keresztfán”

Megszenvedett szépen vele.

Fadrusz János volt a neve.

Egy szegény skót farmer a földeken járva

Figyelmes lett egy segélykiáltásra

Odaszaladt nyomban a hang irányába

Rémült fiút látott a zord ingoványba

Derékig elmerült a sötét iszapban

Egyedül kimászni végrehajthatatlan

Sikerült kihúzni a borzalmas halálból

Biztos helyre vitte, az iszaptól távol.

Másnap a házánál díszes hintó állt meg.

A fiúnak apja jött, akit ő kimentett.

Jutalmat ajánlott az életmentésért

Mit el nem fogadott a világ kincséért.

S amikor a farmer fiát is meglátta

A nemes úr egy új ötletet ajánla:

Tanuljon a fiú az ő fiával együtt.

És a két fiú tanult is egy helyütt.

A farmer fia így diplomát szerzett,

Egy londoni kórház híres orvosa lett.

S amidőn a nemes úr fia beteg lett

Az ő találmánya volt, mi életet mentett

Ez a gyógyszer volt a penicillin

Aki feltalálta, jól ismerjük, Fleming.

A megmentett fiút - érdekes a helyzet,

Hívták világszerte sir Winston Churchillnek.