Híres tengerésztiszt volt még a nagyapa

Ki a züllött fiát korán kitagadta

Sok erkölcstelen tett útját szegélyezte

Amivel az Őrült Jack nevet érdemelte.

Őrült Jack megnősült, elvett egy gazdag nőt,

Aki három lánnyal ajándékozta őt.

Később a feleség és még két leánya

Meghalt így nem maradt csak egy lány utána.

Feleségül eztán egy csúnya skót nőt vett el.

A tivornyázásnak nem lett vége ezzel.

Született egy fiú e furcsa családba,

Akinek akadt egy kis testi hibája.

Túl befelé fordult az egyik bokája,

Emiatt lett aztán jobb lábára sánta.

Még jobban kiugrott ez a hiba rajta,

Mivel legendásan szép volt arcvonása.

Két éves korában az apja elhagyta,

Rosszul esett nagyon szenvedett miatta.

Szorgalma azonban kitartóvá tette,

Bokszoló, lovas és úszó lett belőle.

A bicegést gyakran csak úgy palástolta,

Hogy az egyik lábát mindig csak csúsztatta.

Tíz éves korában sorsa megváltozott,

Mert örökölt akkor hatalmas birtokot.

A sorsa hirtelen túl kedvezőre vált,

A dicsőség neki ettől fejébe szállt.

Iskolában nyegle, gyakran önfejű lett,

Éjszakába nyúló mulatásba kezdett.

Nagyon sokat sportolt, lovagolt, evezett.

Bámulatos könnyen írt remek verseket.

Sokat utazgatott, kalandot keresett.

Még egy török pasa is beleszeretett.

Közben volt számtalan szerelmi kalandja,

Beleszeretett sok lányba és fiúba.

Emellett könnyedén írta a verseket.

Közérthető nyelven ragyogó rímeket.

Verses regényében gyűltek a szép versek,

Rövid idő alatt elismert költő lett.

Szerelmi vétkeit osztálya elnézte,

Mígnem kalandjait rútul betetézte.

A féltestvérével egymásba szerettek.

A társadalomból kiközösíttettek.

Külföldön keresett vigaszt és kalandot.

Írta szép verseit s folytatta a sportot.

Végül is a természet fogott ki rajta.

Egy lovaglás közben csúf eső elkapta.

Csontig átfagyott és lázroham gyötörte.

Életerős embert ez nagyon megtörte.

Orvosának mondta: életem nem féltem,

Amit csak lehetett én azt mind kiéltem!

Eddig tartott csak egy rövid emberöltő.

Így ment el örökre Lord Byron, a költő.

Szerelemből világhír

Magas ifjú, választékosan öltözve,

Bár ezt pénztárcája nehezen engedte,

Barátjával ment egy párizsi színházba,

Nem zavarta egésznapi lovaglása.

Színházi távcsövét szinte le sem tette

S egyáltalán nem a színpadot figyelte

Jobban érdekelték a páholyok őket,

Érdeklődve nézték a szép, vonzó nőket.

Köztük félvilági nők is jelen voltak,

Kegyeiket adták főleg gazdagoknak

Valójában vágytak ifjak szerelmére,

Talán még akkor is, ha kevés a pénze.

Egyikük az ifjút nagyon megragadta

Folyton őt bámulta, szemével felfalta.

Magas, karcsú nő volt, arca rózsás fehér,

Más ifjak is versengtek a kegyeiért,

Amit gazdag, nemes férfiak kaptak meg.

Párizsban így ő volt a legünnepeltebb.

Néhány dolgon átment míg ide érkezett,

Mert egy parasztgazda lányaként született

Apja eladta őt egy cigánycsapatnak,

Ők rajta Párizsban, jó pénzért túladtak.

Aztán varrónő lett, ezt sem soká tette,

Egy fogadós figyelt ritka szépségére.

Elhelyezte őt egy külön lakosztályba,

Ahol ezután a szeretőit várta.

Szolgálataiért busásan fizettek,

Vendégei között akadt gazdag herceg.

Hamarosan szert tett temérdek sok pénzre.

Százezreket gyűjtött s költött fényűzésre.

Vett ragyogó ékszert és gyönyörű ruhát,

Rengeteg virággal körülvette magát.

De mivel a rózsa illatától szédült,

Mindenhova szagtalan kamélia került.

Sok könyvet olvasott, gyakran zongorázott.

Egy hibája volt csak: hazudni imádott.

Szerinte „azért kell hazudozni sokat,

Mert ez hófehérre festi a fogakat!”

Bár mindezeken túl arany volt a szíve,

De valami mindig szerelemre űzte.

Megszállottan vágyott a csendre, békére,

Az egyik, majd másik férfi szerelmére.

Jelenleg egy idősebb gróf tartotta ki,

De mellette volt egy másik gróf is neki.

A nem gazdag ifjú belé volt szerelmes.

A nő észrevette, s nem volt ellenszenves.

Előadás után ifjút és barátját

A barátnőjével lakásukra hívták.
Az ott levő grófot kiutálták gyorsan.

Egymásba szerettek elég alaposan.

Nem tartott sokáig a gyönyörű este,

Rövid és keserédes románc követte.

Néhány hónapig még boldogok is voltak,

De szép lassan egymástól eltávolodtak.

Fiú nem adhatott annyit, mint egy gazdag,

S nem fogadta el, mit szegényként kaphat.

A lány ezután férjhez ment egy grófhoz
(Közben Liszt Ferencnél is vigasztalódott).

Élete ezután túl rosszul alakul

Egy gyors tüdőbajnak esik áldozatul.

Visszavonult csendben, sokat imádkozott,

Mikor úgy érezte papot is hívatott,

Kitől felvette az utolsó kenetet.

Miközben odakinn karneváli menet

Hangos nevetése verte fel a csendet

Ő árván, huszonhárom évesen halt meg.

Az ifjú mikorra visszaért a házhoz

Már árverés zajlott, ő is vett egy láncot,

Amit a szeretett nő a nyakán hordott.

Minden mást az unokahúgára hagyott.

Végrendeletében kikötésként írta,

Hogy a leány soha ne jöjjön Párizsba.

Az ifjú kivett egy szállodai szobát,

A lány leveleit, hogy olvashassa át.

Nekilátott, hogy azt a regényt megírja,

Ami neki később a világhírt hozta.

A kaméliás hölgy nagy sikert aratott,

Az ifjú Dumasnak ismertséget adott.

Tudott a regényből színdarabot írni.

De apja nem akarta színpadra vinni,

Egészen addig, míg el nem olvasta.

A fiát akkor már könnyek közt fogadta.

A gyönyörű mesét Verdi tette naggyá:

Traviáta címmel vált halhatatlanná.

Uralkodásra nem alkalmas

A király éjfélkor, elszánt kemény arccal

Fején páncélsisak, a kezében karddal

A palota rideg, sötét folyosóján

Vonult végig, s bement a fia ajtóján.

A királyt egy titkos küldöttség kísérte.

A fiút a vizit váratlanul érte.

Ő volt az örökös, reményteli herceg,

Ezért is lepte meg ez a fura helyzet.

És a király szólott – s nem, mint apa mondta –

Vegye tudomásul, hogy mostantól foglya.

Ablakokat, ajtót, mindent bedeszkáztak

Sőt az ajtó előtt még őrök is álltak.

Tilos, hogy fiához bárkit engedjenek

Azt is megtiltották, kaphasson levelet.

Intézkedés után a király távozott.

A fiával utoljára találkozott.

A herceg nem soká bírta a rabságot,

Félév múlva meglátta a másvilágot.

De mi váltotta ki ezt a nagy királyból,

Hogy így szabadult meg egyetlen fiától?

Hisz a király gazdag, egyedül őrködött

S uralkodott régen a fél világ fölött.

Már az apjáról is az a mondás maradt:

„A birodalmában nem nyugszik le a nap!”

Első felesége szülte ezt a fiút.

Szülés után elment, nem sokkal élte túl.

Ezután elvett egy idősebb királynőt,

Négy év múlva utód nélkül itt hagyta őt.

A francia király lánya következett,

Aki fiával egy időben született.

És az adott okot néhány feltevésnek,
Hogy a fiatalok tán egymásra néznek.

A feltételezést jogosnak hihette,

Mert a fiú volt férjéül kiszemelve.

Még olyan hírek is láttak napvilágot,

Miszerint a fiú ellenséghez állott.

Ezek jutottak el a király fülébe.

Emiatt ő őrizet alá helyezte.

            Így írta le ezt az ismert Schiller dráma

            És így dolgozta fel Verdi operája.

Az igazság ellenben teljesen más volt.

A fiú nem olyan, mit a két mű vázolt.

Kis termetű, vékony és felhúzott vállú,

És még púposnak is látszott ráadásul.

S ha még hozzávesszük a beszédhibáját,

Nem hódíthatta meg francia királylányt.

Aki egyébként is a férjét szerette,

Szerelmükből neki a két kislányt szülte.

A herceg egyébként nemcsak furcsa alkat,

Az uralkodásra sosem volt alkalmas.

Siheder korában lezuhant a lépcsőn,

Cselédlányt kergetve, nem herceghez illőn.

Megsérült. Emiatt eltávolították

Műtéttel koponyája egy darabját.

Ezután szeszélyes és kicsapongó lett.

Utcán a sétáló lányokkal kikezdett.

Egyszer szűkre szabott csizmáját megfőzte,

A csizmadiával ezt meg is etette.

Gátlástalansága arra is késztette,

A tanácsnokokat csúnyán sértegette.

S hogy nem vezethette a sereget harcba,

Tőrrel támadt rá a herceg parancsnokra.

A „szörnyeteg” Fülöp királynak esete,

A mi legendánkba sehogy sem fér bele.

Hisz fia, Don Carlos, a halálos ágyán,

Hívatta az apját, békülni akarván.

Sajnos a hívást csak nagyon későn kapta,

Végső áldását így későn is adhatta.

A fejedelem prímása

A szegedi cigánysoron

Magányosan élt egykoron,

Kidőlt-bedőlt viskójában,

Nem törődve a világgal.

Csikaló volt becses neve

Ő sem tudta hol szerezte.

Békességben mindenkivel,

Nem hadakozott senkivel.

Legfeljebb a szúnyogokkal

Esténként, ha nagy rajokkal

Gomolyogtak a magasból

A tiszai nádasokból.

Úgy védekezett ellenük,
Elővette a hegedűt.

Kettőt-hármat húzott rajta,

Szúnyogokat elzavarta.

Mert a szerszám csak nyekergett.

Ő nem hegedűre termett.

Tisztában is volt ő vele,

Így nem is sokat nyeggette.

A sorbeli atyafiak

Szekálták is őt emiatt.

Addig-addig incselkedtek,

Hogy Csikaló gondolt egyet.

Hegedűvel hóna alatt

Ott hagyta a cigányhadat.

S hogy a világban bolyongott

Kurucokkal találkozott.

Megtetszett a sok levente

Zöld atillás regimentje

Rögtön tudta, ez az álma,

Azonnal közéjük állna.

Ők is kedvüket találták,

Hogy meglátták figuráját.

Fejedelem elé vitték,

Adja elő neki tervét.

S hogy a fejedelmet látta

Inába szállt bátorsága.

Reszketett, mint rezgőnyárfa,

Beállt félsz a bokájába.

Mert a kérdés máris hangzik:

Ugyan mi szándékkal van itt?

Kuruc szeretnék én lenni!

Próbáljátok lóra tenni!

Jaj, csak azt ne, lótól félek!

Akkor muzsikálj, rossz lélek!

Elővette a hegedűt,

Hogy mennyit tud, most kiderült.

Alig-alig fogott bele

Fejedelem leintette

- Gyalog kuruc legyél inkább.

Rá is adták az atillát.

- De a hegedűhöz ne nyúlj!

Kurucokhoz így viszonyúlj!

Hegedűjét elrejtette,

Pedig hullott rá a könnye

Akárcsak a záporeső.

Sosem veheti már elő?

Derék vitézzé változott,

Lóval is megbarátkozott,

A kardot is jól forgatta.

De a hegedű izgatta.

Fél évnek el kellett telni,

Hogy már elő merje venni.

Lecsókolta róla a port,

És egy éjszaka kiosont.

Az erdőben mert megállni.

Ott elkezdett muzsikálni.

Csak amikor jött a hajnal,

Akkor szökött vissza halkan.

És amikor csak tehette,

Így szökött ki éjjelente.

Ám egy éjjel csodálkozott,

Mert varjakkal találkozott.

Ezek éjjel nem röpködnek!

Csak ha felriasztják őket!

Rohant vissza a táborba,

Hogy a huszároknak mondja:

„Hátunkon van az ellenség!”

A kurucok ezt nem hitték.

Nyugodtan horkoltak tovább,

Senki nem hitte a szavát.

Csikaló ezt nem hagyhatta,

A hegedűt előkapta.

Megszólalt a száraz fája,

Zokogott az éjszakába

A szívszorongató zene:

Bujdosó kuruc éneke!

Oly szépen szólt, szinte lángolt

Ez keltette fel a tábort.

Egy-kettőre felkészültek

Mire labancok feltűntek.

Alig bújt elő a reggel,

Mentek vissza véres fejjel.

Már aki menekülhetett,

Mert nagy részük foglyul esett.

Thököly a kuruc király

Most az egész tábor elé kiáll.

Cigányt keblére ölelte,

Vitézségét így köszönve.

Mondta: Derék hegedűsöm,

Muzsikáló kedves hősöm,

Halálomig el nem hagylak,

Ha elmennél, marasztallak.

S így lett – ezt mondja a fáma –

Thököly Imre prímása.

A Duna Szegeden

A főtisztelendőt, Grúber úrnak hívták,

Egy nap, délelőtt a Tisza-parton sétált.

Látja ám egyszer csak - nem tudta mi végett,

Hogy a part mellett sokasodnak a népek.

Az ötlött eszébe: ez nem volt szokásuk!

Mire kíváncsiak? Közelebb ment: lássuk!

Megkérdezi tőlük, hogy mit szemlélődnek?

Mutatják, hogy ott jön, - „nem tudjuk mi löhet!”

Hát egy csoda úszott felfelé a Tiszán,

Mintha hajó lenne. De ugyan mért pipál?

Ráadásul pedig nem vontatja senki.

Ez már a főtisztelendőt is érdekli.

Olvasott férfi volt, tudta miről van szó.

Eltalálta egyből, hogy ez egy gőzhajó.

Magyarázta is a környező népeknek

Milyen gépelye van ennek a szerzetnek.

Az be is durrantott a magyarázatba,

Így köszönté őket a hajó tarackja.

A félősebb rácok keresztet vetettek,

De a kíváncsibbak még közelebb mentek.

A vidám legények szaladtak a parton

Versenyt a hajóval, volt, aki lóháton.

Már látszott a hajón egy torzonborz férfi,

Aki a part felé kalapját lengeti.

Látták a népek, hogy nem lehet akárki,

Mert a hajóból nagy kísérettel szállt ki.

Grúber úr köszönté nagy istenhozottal,

S vezette a partra aprólékos gonddal.

A vendég a parton a sok embert látva

Mutatja a hajót. „Mit szólnak hozzája?”

Mit is szóltak volna? „Huncut egy portéka!”

„Kapari a vizet, akárcsak a kutya!”

Grúber úr a grófot – mert a vendég az volt,

Meghívta ebédre a többi urakhoz.

A szegedi urak, vivátozták ugyan,

Mert külsőre a gróf nem mutatott olyan

Gigászi alakot. Vállas ember sem volt,

És úgy maguk között, kicsit „csekélyke” volt.

Akkor hitték csak el, hogy igazi magyar,

Ahogy a messzely bort leöntötte hamar.

Ezek után bátran hallgattak a szóra,

Elkísérték eztán grófot a hajóra.

A hajón el is fért kétszázötven ember,

Tápéig felúszott a hajó ezekkel

A gróf útközben szüntelen magyarázott.

A parton tízezer ember kendőt rázott,

Így mutatva ki hallatlan örömét,

Ilyen látvány őket még soha nem ért.

A hajóút után bejárták a várost

Szeged szépségéből néhány dolgot látott.

Amiben viszont nem sok öröm érte,

Kiértek a piszkos, szennyes piactérre.

Ez bizony eléggé elkeserítette:

Okosabb vón’ ha itt kolompér teremne!

Senki még akkor álmodni sem merte,

Hogy ez lesz az ország egyik legszebb kertje.

Ezt a város népe nagyon megbecsülte:

A padokra bárki, pénzért ülhetett le!

A parkőr azért lett köztük „Himnusz bácsi”,

Ne kelljen fizetni, hát fel kellett állni!

Az időben senki nem gondolta volna,

Hogy mi lesz egykoron a piactér sorsa.

Azt meg egyáltalán senki sem gondolta,

Hogy ez a szép liget a gróf nevét kapja.

A gőzhajó aznap elhagyta Szegedet.

S aki levett kalapjával integetett

Széchenyi István volt, a „legnagyobb magyar”,

Nevét világszerte megismerték hamar.

A hajó Duna névre volt keresztelve.

Így kerülhetett el a Duna Szegedre!