Amikor megszereztem a  jegyvizsgáló vizsgát, azt gondoltam, hogy könnyebb munkám lesz, mint vonatfékezőként.  Jól elszámoltam magamat. Vonatfékezőként úri dolgom volt, azt csináltam, amit mondott a Vonatvezetőm.
Jegyvizsgálóként  -általában-  a magam ura voltam. Nem szóltak bele a munkámba, ameddig nem hibáztam. Nem sok hibám volt, ritkán fordult elő, hogy büntetést kellett fizetnem.
Úri beosztásom volt:  egyenruha, fehér ing, nyakkendő, kalauztáska (már akkor is meg volt tömve mindenféle segédeszközzel),  sétáltam a vonaton,oda-vissza, kétszer, háromszor, kezeltem a jegyeket. Ritkán volt afférom az utasokkal.  Pedig utas az volt, rengeteg.   Egy-egy munkásvonaton alig lehetett az utasok között átpréselni magam.

Ami nem tetszett, hogy keveset voltam otthon. Még kevesebbet szórakozóhelyen, sportrendezvényen.  Budapest Keleti és Rajka között közlekedő vonatokon dolgoztam.
Nyáron nagy ritkán elmehettem a zánkai vonaton, ami csak szombat, vasárnap közlekedett és csak bennfentesek teljesíthettek rajta szolgálatot.  Szerencsére jó szakaszba kerültem.
Nyúli, écsi és nagybaráti kollégákkal kerültem össze. Nagyon rendesek voltak.

Első pár szolgálatban a kalauzkocsiban voltam kirakó, hogy megtanuljam az állomások (és megállóhelyek) sorrendjét.  Nehogy az utasoktól kelljen megkérdeznem hol vagyunk.

A  11 vagy 13 napos fordában (ennyi nap kellett, hogy ugyanarra a vonatra kerüljek) volt olyan  kezdés, hogy a vonat hajnali 3 óra 10 perckor indult. Nyúlon laktam, ami azt jelentette, hogy ha nem akartam hajnalban  jó 10 kilométert biciklizni, már előző este eljöttem hazulról. Egy darabig a várost jártam, majd a laktanyában pihentem a vonatig.
Budapesten is volt másfél-két óra szabadidő.  Visszaútban Hegyeshalomban is ennyi.
Más vonattal Komáromban, Tatabányán, Rajkán is volt pihenőidő. Nem beszélve Zánkáról, ahol egész nap a Balatonon tartózkodtunk. 

Akkor még a Zánkai vonat nem Székesfehérváron át közlekedett, mert megvolt a Veszprém-Alsóörsi pálya.  A mostani vezéreink elődei szüntették meg, elvágva ezzel Győrt a Balatontól.

Említettem, hogy Nyúlon laktam. Méghozzá az állomás végén levő bakterházban, mivel anyám is forgalmista volt ezen az állomáson.
Érdekes volt amikor idekerültem Nyúlra.
1956 szeptemberben, amikor elmentem Szegedre az iskolába, még Kőszegen laktunk.
Október végén, amikor mindenkit haza engedtek az iskolából,  én is elindultam haza, Kőszegre.  Elég körülményes volt vonattal, teherautóval, stoppal. Két napba került.
Amikor végre Kőszegre értem, nem találtam otthon senkit. Ajtó bezárva, a lakás üres.
Azt hittem kimentek Ausztriába.
A szomszédok megnyugtattak, hogy nem erről van szó, hanem egypár napja elköltöztek Nyúlra, mert anyámat odahelyezték forgalmistának és ott kapott lakást.
Mivel Nyúlról soha nem hallottam, nem is sejtettem merre keressem, az odaúthoz hasonló utazással visszamentem Szegedre.

Tavasszal azután levelek utján tisztázódott az új lakhelyem. Az év elteltével, illetve a tanulmányaim befejeztével   megtaláltam Nyúl községet.  A község nevéről eszembe jutott egyik osztálytársam,  E. Béla, akit mindig írígyeltem amikor a nacionáléját kellett elmondania, mert mindig így kezdte:  Nyírbátorban születtem, Gebén jártam iskolába...",
ez mindig nagy sikert aratott a hallgatóságban (szóban a nagy G-t nem is lehetett érzékelni).
Eszembe jutott, hogy ha én itt jártam volna iskolába, én is mondhattam volna:  Pesten születtem, nyúlon jártam iskolába...    A húgaim már itt jártak iskolába, de ők nem használták ki ezt a poént.
Különben Gebe község a Nyírségben volt, ma már Nyírkáta 1955-től a lakosok kérésére.

Nyúl községet hamar megszerettem. Gondoskodtam róla, hogy minél többen megismerjenek.  Jó pár évig a focicsapat kapusa voltam,  bekerültem a községi sakkcsapatba,  minden színdarabban helyet kaptam,  mulatság csak akkor múlt el nélkülem, ha szolgálatban voltam. Szóval megismertek.  Nem is tudtam a faluból nősülni.
(De ez már egy másik mese).

A bejárás nem okozott gondot. Abban az időben  a személyvonatok rövid 2 tengelyes, Bz kocsikkal közlekedtek.  Egy vonatban volt nem egyszer 16-18, néha még 20 kocsi is.
A hajnali vonat utolsó kocsija a kapunk előtt állt meg. Gyakran fordult elő, hogy a bejáró vonat zajára ébredtem.  Összekaptam az előző este lelkiismeretesen  (mondhatnám számítóan) összerakott ruháimat és az utolsó kocsiban kényelmesen felöltöztem.

Kb 8-10 hónapig voltam jegyvizsgáló.
Amikor már nagyon untam ezt a nomád életet, elmentem az állomásfőnökhöz, Iványi Edéhez, aki elintézte azt is, hogy a vasútra jöjjek, és elmondtam neki, hogy engem nem elégít ki a jegykezelő tevékenység,  tanulni akarok, ezért helyezzen engem állomási szolgálatra.

A következő hétfőn már mint kocsifelíró végeztem felügyelet alatti szolgálatot.