Tavaszt ígérő alkonyat van

Én Rád gondolok szüntelen

S valami lángolás, úgy érzem

Lobot vet újra szívemen

Lehet, hogy más szebben leírná,,

Üsse kő én nem kesergek

Írok inkább, azért is írok

Egy akármilyen kis verset.

Ez ósdi forma, ócska rímek

Talán nem bántják füledet

Ha mégis, akkor nézd el nékem,

Hisz tiszta szívből született

Mert ma oly érzelmes az este

Valami feléd űz, kerget

S arra biztat, hogy mégis írjak

Csak egy egyszerűcske verset.

Elfelejtem, hogy nagyra nőttem

S tavaszom hervadóra vált

Fejem felett sötét felhőben

Sok rossz madár – rossz óra - szállt.

Hogy néha rút időket éltem

Elfelejtek minden percet

Ami azt sugallná, hogy írjak

Egy bánatos és bús verset.

Elfelejtem miattad azt is

Mint ostromoltam másokat

Nem adnám én mindért cserébe

Egyetlen pillantásodat.

Bár még titokban járok hozzád,

mellékutcán. Szívem reszket

Míg veled csillagokat nézek

Suttogok egy gyöngéd verset.

A szívemet jól megziláltad

Míg „összecsendült két pohár”

Fürkészőn a szemem szemedre

És szám a szádra rátalált

Szelíden fénylik, mégis éget

Bogár-szemed, ha rám nevet

nem csoda hát, hogyha most írok

Andalító kedves verset.

Elárulom, hogy a fülemnek

Neved a legszebbik zene

S e rímbe rejtett forró vágyam

Folyton feléd repítene

Nem titkolom, hogy én úgy érzem

Szőhetünk még sok szép tervet

S lesz még alkalom, hogy majd írjak

Egy lázas-szerelmes verset.