1963-ban már 6 évet eltöltöttem a vasúton.
Nem mondhatom, hogy sokra vittem, de tény, hogy elég sok munkakört kipróbáltam, rengeteg vasúti vizsgát megszereztem.
Kívülálló nem is gondolná, hogy mennyi mindent kell tanulni egy "vasutas"-nak.
Mindig azt hallottam, hogy a jó pap holtig tanul. Állíthatom, hogy ez a mondás a vasutasra is vonatkozik.
A vizsgákról:  Vonatfékezőként kezdtem. Azt nem mondom, hogy amit ehhez tudni kell az smafu. De ez a munkakör volt az, amihez a legkevesebbet kellett tanulni. Néhány jelzés, néhány Szabály.  Munkavédelmi ismeret (ez különben minden munkakörben, minden új munkahelyen új vizsgát követel), helyi ismeret, ami szintén minden új munkahelyen újabb vizsgára, tanulmányokra serkentette a dolgozót. Szakmailag főleg a gyakorlással szerzett tapasztalatok voltak fontosak, mert az öreg Gyula bácsitól nem csak azt tanultam meg, hogy mi a szabály, hanem azt is, hogy mi a kivétel. Az utasítások nem írták elő, honnan lopjak szalmát a fékbódé feltöltésére, hogy télen ne fázzak.

Jegyvizsgálóként már sok olyan teendő felszínre került, ami lehetővé tette, hogy a vasút és az utas között összekötő kapocs lehessek. Nagyon kellett ismerni a menetjegyeket, kedvezményeket (nehogy a mozijegyet is kilyukasszam). Ebben a beosztásban az első "főnököm"  a vonaton a Vonatvezető volt, aki addig nem engedett az utasok közé, amíg oda-vissza, később össze-vissza el nem mondtam az állomások, megállóhelyek sorrendjét a két végállomás között.  Belém beszélte, hogy milyen szégyen az a kalauzra, ha nem tudja, milyen állomás következik, vagy egy kérdezett állomás hányadik lesz.
Régen találkoztam olyan jegyvizsgálóval aki betartaná azokat, amiket tőlem megköveteltek:  Nagy állomások előtt végigmenni a vonaton, bemondani melyik állomás következik, mennyit tartózkodik a vonat, netán merre felé lehet átszállni azon az állomáson. Persze nem utolsó szempont, hogy az utast lesegítsem vagy felsegítsem a vonatra (nemcsak a fiatal csajokat, hanem az idős férfiakat is).
Tetszett ez a munka, de strapás volt. Keveset voltam otthon és kevés idő jutott a szórakozásra. Egy randevút két nappal előre lekötni nem lehetett.
Nem mintha meg akartam volna nősülni, de egy-két kislány nem tudta elviselni, hogy nem akkor megyünk szórakozni, amikor neki tetszik, sőt olyan is volt, aki azt sem viselte el, hogy vasutas vagyok.  (Nem tudják, mit vesztettek  - ez persze csak vicc).
 

A Kocsifelírói beosztás sok új tudományt nem követelt, de lelkiismeretes munkát annál inkább. Ha a kocsifelíró hanyagul dolgozott nem lehetett nyomon követni, hogy milyen kocsik, küldemények vannak az állomáson és melyek mentek már el. Jelenleg, amikor a számítógép már sok mindent pótol, még mindig fontos a szerepük.
Így előfordulhatott, hogy a betongerendával rakott kocsit elküldték üresként Hegyeshalomba, ahol ráengedték a sódert.  Kirakáskor csodálkoztak egy kicsit, a betongerendát meg nem találta a Tüzép.

A váltókezelői beosztás már szinte szakértelmet követelt a "művelőitől".
A vonatközlekedés lebonyolításának szabályain kívül itt már ismerni kellett a felső vezeték
biztonsági előírásait is (ebben az időben tért át a MÁV a 16 kVról a 25 kV-ra), valamint a biztosítóberendezést, ami a korszerűsítésekkel mindig frissült.
A váltókezelő már majdnem olyan mértékű ismeretekkel rendelkezett szakmailag, mint a forgalmi szolgálattevő. Mondhatnám, hogy a forgalmista jobbkeze volt.

Nekem is megvolt már minden forgalmi vizsgám, amihez csak egy úgynevezett Forgalmi Önállósító vizsga hiányzott, hogy forgalmista lehessek.
Valahogyan azon is túlerőltettem magam.
Igen ám. De volt olyan szabály, hogy addig nem kaptam végső kinevezést, amíg a "kereskedelmi" vizsgákat is meg nem szerzem (Személypénztár, Árupénztár,  Raktárnoki).
Ezt a területet soha nem szerettem. Papírokat böngészni: bevétel, kiadás, terhel, mentesít, zárlat stb.,  olyan kifejezések amitől borsózott a hátam.  Ráadásul egy idős oktató próbálta ezt a tudományt belém tukmálni. Semmi, de semmi eredménye nem volt. Már kétszer tettem sikertelen vizsgát, ami a forgalmi vizsgáimnál ismeretlen volt.
De egyszer csak sikerült. Úgy, hogy az oktató nyugdíjba ment és jött helyette Bicskei Béla bácsi, akinek azért írom le a nevét, mert megérdemli, hogy az utókor tudjon róla.
Meg azért is mert úgy elmagyarázta nekem ezt az érthetetlen ismeretet, hogy fél év alatt
( na, pontosabban nyolc hónap alatt) mindhárom vizsgát sikeresen letettem.
Azóta is egymást istenítjük: Ő engem azért, mert egyetlen tanulója voltam, aki ennyi idő alatt mindhárom vizsgát letettem, én meg őt ajnároztam azért, hogy képes volt velem úgy megtanítani ezt a "kínai" nyelven írt tudományt, hogy mindegyik vizsgám sikerült.

A kinevezésemnek ezek után semmi akadálya nem volt.  A főnököm fel is helyezett a Személypályaudvarra a "nagy" forgalmisták mellé, ahol az előírt három hónap felügyelet alatti szolgálatot követően, megszereztem az "Önállósítót".
Fejemre tehettem a szolgálati jelvényt, a vörös sapkát, és mehettem a tárcsával és a jelzősípommal a vonatok közé indítani és megfigyelni őket.

Vasúti tevékenységem legszebb évei következtek. Imádtam a vonatok között intézkedni, az utasok kérdéseire válaszolni. Jelzést adni a vonatnak, hogy mikor indulhat.
De a boldogságom még nem volt teljes.
Soha nem tévesztettem szem elől a célomat, hogy állomásfőnök akarok lenni.
De az még messzinek tűnt.
Ugyanis hiába tettem le a szakvizsgákat, még most is csak 8 általános volt az iskolai végzettségem. A többi forgalmistával szemben, akik érettségizettek voltak, én csak posztó egyenruhában flangáltam a peronon, kangárn ruha csak érettségizetteknek járt, ráadásul a rangjelzésem is "altiszti" volt.  Akkor még viseltük az egyenruhán a váll lapokat és a zubbony hajtókáján a parolint.  Ezeken pedig csak két fehér csík díszelgett nálam, ami a rangfokozati táblán a legalsó sorban volt található.  Ennél kisebb rang nem volt.

Ebbe persze nem nyugodhattam bele. Meg kell szereznem az érettségit.
Hatalmas szerencsém volt. Ekkor indult egy esti gimnázium, ami ráadásul kihelyezett volt. A tanárok jártak ki hozzánk.  Nagyon gyorsan beiratkoztam.
A négy év nekem sikerélményt jelentett.
De erről majd egy másik sztoriban mesélek.