Ha azt mondanám, hogy 25 éves koromig még autóban sem ültem, nem lenne teljesen igaz, mert a sakkcsapat társam, a nyúli pap, akit csak Ottó bácsinak hívtam, gyakran vitt engem versenyekre a kocsijával.  Egyszer pedig a rendőrök jöttek értem a meseautóval, amikor 24 órán keresztül élveztem is utána a vendégszeretetüket.

De ezeken kívül az egyik kezemen meg tudnám számolni, hogy hányszor ültem autóban.
1965-ben kerültem Győrújbarátra, úgy, hogy odanősültem.
A házaséleten kívül meg kellett szoknom azt is, hogy a vonat arrafelé nem közlekedett.
(Meg kell említenem, hogy mint tanácstag találkoztam olyan Községrendezési tervvel, amelyben az is szerepelt, hogy Kismegyerről elhozatjuk a vasutat a faluba és tőlünk kanyarodik vissza Nyúlra.  Örültem volna neki.  Mondtam is, ha sikerülne, én lennék az első számú állomásfőnök jelölt. Ez a terv persze nem sikerült)

Mivel az autóbuszt nem szerettem, előkerestem az apósom régi  Stayer biciklijét, amivel rengeteg problémám volt, mert  -  olyan idős ember már nincs is aki erre a fajta biciklire emlékezne -  a pedáltengely kónuszos volt, és bejártam a fél országot, amíg ilyen tengelyt találtam valahol.
Sikerült szépen összeszerelnem és három éven keresztül, télen-nyáron,  esőben-hóban
kerékpárral jártam dolgozni Nagybarátról  (a falu egyesítés előtt ez volt a neve) Győrbe.
Ez körülbelül,  majdnem 10 kilométer.  Nem volt unalmas, mert nagyon sokan jártak kerékpárral.  Volt egy-két versenyző típus is, aki ha észrevett addig tekert, amíg utol nem ért. De fordítva is így történt. Ha megláttam valakit magam előtt, jól beletekertem és elhúztam mellette.
Ha pedig kifogtam a MÁVDAC kerekeseit  - sokszor jártak ezen az úton  -  már ki is alakult a verseny.
Így ment ez három éven keresztül. Ha akkora hó esett, hogy a busz elakadt, felkaptam a biciklit és elsétáltam mellettük. A hófúvás másik oldalán újra felültem és mentem tovább.

De most már elmondom, hogy miért csak három évig bicikliztem.
Nősülésem előtt eladtam a Pannónia (250-es)  motorkerékpáromat,  amihez különben sem volt jogosítványom. Az árának egy részét elmúlattuk az esküvőnkön, a többit pedig betettem a nyúli Takarékszövetkezetbe, autónyeremény betétkönyv-re.   Itt őrizték az 5000.- forintomat három éven keresztül.  Már meg is feledkeztem róla.

Egyik augusztus végén találkoztam a sógorommal, aki villanyszerelő volt, és újságolta, hogy nyertem egy  Trabantot.  Vicces fiú volt, ezért nem is akartam elhinni neki, de állította, hogy a Takarékszövetkezetben javította a villanyt és ott hallotta, amint beszéltek róla az ott dolgozók.
Azonnal kerékpárra pattantam és átkerekeztem a Takarékba, ahol nagy ovációval fogadtak.
Kiderült, hogy tényleg nyertem egy autót, amit augusztus 20-án sorsoltak ki.
Annyi különbséggel, hogy nem Trabant, hanem Moszkvics 408-as, ikerlámpás kocsi.
No nekem mindegy volt.  Nem sokára kaptam egy értesítést is, hogy menjek fel Budapestre és választhatok színt.
Nagy választék nem volt.  A piros, a fehér és a borsózöld közül én az utóbbit választottam.  Kaptam is miatta otthon.  A feleségemnek a piros tetszett volna, az anyósomnak meg a fehér.  Mondtam nekik, hogy egyelőre csak örüljenek, majd később ráérnek átfesteni akár pepitára is.

Jött az értesítés arról is, hogy a kocsit átvehetem,  Csepelen.
Na Jézus Mária!  Hogyan fogom én onnan a kocsit hazahozni?
A feleségem megoldotta.  Mindkét sógoromnak volt már autója és már pár éve vezettek is.
Azonban azt egyik sem vállalta, hogy egyedül hazahozza a kocsit.
Mind a ketten eljöttek velem, és a feleségemmel.  Egyikük vezetett, másikuk navigált, leste a térképet.  Ügyesen kievickéltünk Pestről és sikeresen hazaértünk a kocsival.

Ha nem mondtam volna, ez 1968-ban történt.  Csak azért mondom, mert abban az időben még nem volt minden embernek két autója, hanem a faluban is ritkaságszámba ment, hogy valaki autóval furikázzon.
Ha volt is autó, nagy nehezen lehetett hozzájutni egy Trabanthoz, Wartburghoz, netán egy egy régebbi típusú (403-as)  Moszkvicshoz.  A 412-es típus pedig a legújabb volt.
Úgyhogy a fél falu a csodájára járt.
Főleg az én két sógorom jött szívesen,  tudván hogy nekem nincs jogosítványom, és a kocsi mégsem ácsoroghat egyfolytában a garázzsá átalakított pajtában,  elkérték, hogy mennek vele ide-oda.
Nem örültem neki.  Elhatároztam, hogy a legrövidebb időn belül jogosítványt szerzek.
Volt a faluban egy gépkocsioktató.  Megegyeztünk, hogy megtanít vezetni.
Rámenős oktató volt.  Azzal kezdte, hogy ülj be!  Itt az egyes , kettes, hármas, négyes sebesség fokozat, ez meg a "lükverc".   Ott a három pedál.  Indíts!

Szeptember eleje volt, délután hat óra.  Sikerült elindítanom az autót. Gondoltam majd fordulunk kettőt-hármat az udvarban  -  hatalmas udvarunk volt.  Ehelyett azt mondja az én oktatóm:  ki a kapun,  balra a falu felé.  Kezdtem izzadni.  Leértünk a főútra.
Jött a következő ukáz:  balra,  Győr felé.  Mivel észrevehette, hogy tátva maradt a szám, megkérdezte, hogy akarsz vezetni, vagy nem?  Persze, hogy akartam.
Akkora forgalom azért nem volt, mint mostanság, de folyt a víz rólam mindenhol, amikor beértünk Győrbe és elkezdtünk kanyarogni az utcákon.  Ekkorra már eléggé jól ment a kapcsolgatás a sebesség fokozatok között.  Egyedül a hármast találtam meg nehezen.  Ráadásul mindig akkor kellett hármasba kapcsolni, amikor az állomás előtt kanyarodtunk.
Mondta is az oktatóm, a sebességváltó recsegésére utalva:  mi van, fel akarod hívni a kollégák figyelmét, hogy erre jársz?

Késő este értünk haza.  Azért is rendes volt az oktatóm, mert agyba-főbe dicsért, hogy nagyon jó érzékem van a vezetéshez, hamar le fogok vizsgázni, nem lesz semmi probléma.
Gondoltam, hogy csak dicsérgess.  Tudom én a mondást, hogy kicsit a dicséret, nagyot a bírálat neveli.
Aztán elővette a Műszaki könyvet és KRESz könyvet.  Kijelölt vagy  20 oldalt mindegyikből, hogy holnap estére, mire jön, tanuljam meg.
Kikérdez és utána indulunk vezetni.
Komolyan vettem a tanulást.  Olyan könyveket kellett megtanulnom, amilyeneket eddig még nem láttam.  A KRESz könyv még mutatott valami hasonlóságot a vasúton alkalmazott jelzésekkel, de a műszaki, mintha kínaiul lett volna megírva.
De azért nagy akaraterővel nekiláttam.  Hajnali háromig magoltam a "hidegszobában"
(Ez a régi parasztházakban általában az első szoba, amit a vendégeknek szoktak fenntartani).
Másnap este jön az oktatóm.  Kérdezgetett.  Válaszolgattam.  Meregette a szemeit.
Nem akarta elhinni, hogy én ezt még nem tanultam, mert mondtam neki szóról-szóra a bemagolt anyagot. 
Így ment ez két hétig, utána úgy döntött, hogy bejelent vizsgára.
Örültem is neki, mert ha soká lett volna a vizsga, addigra mindent elfelejtek.

Szeptember 4-én hozták haza a kocsit a sógoraim, 28-ára már behívtak vizsgára.
A fiatal hitetlenkedőknek el kell mondanom, hogy akkor nem olyan volt a vizsga, mint most.
A vizsga úgy zajlott, hogy a Dunakapu -téren (Győrben) gyülekeztünk, vizsgázók.
Először fel kellett menni elméleti vizsgára egy nagy terembe.
A KRESZ vizsga úgy kezdődött, hogy lapozgatta a képeskönyvet a vizsgáztató, nekem meg mondanom kellett, hogy milyen jelzés van ott és mit jelent.
Ez volt a belépő.  Utána húztam tételt.  Négy kérdés volt rajta.  Öt perc alatt elmeséltem nekik mindet. Csak lestek.   Mehetek a műszaki vizsgára.  Ott is húztam egy tételt.  Ezen is volt négy kérdés.  Semmi meglepetés.  Ugyanazok a kérdések, amiket én bemagoltam.
Mind a négy kérdésre vágtam a választ.  Azt kérdezi a vizsgáztató, hogy netán hivatásos jogosítványt akarok szerezni, hogy ennyire megtanultam?  Dehogy akartam.
Ettől függetlenül a vizsgabiztos még feltett egy gyakorlati kérdést is:  Hogyan kell az olajnyomású féket légteleníteni?  Ahogy most nem tudom, hogy mi az az olajnyomású fék, pláne, hogy hogyan kell légteleníteni, akkor sem tudtam.  De elmondtam, mert bebifláztam.
Csak tátották a szájukat.  Csak azon imádkoztam magamban, nehogy el kezdjék kérdezgetni, tudom-e hogy mi is az az olajnyomású fék.
Az elméleti vizsga megvolt.
Kimentem az utcára.  Beültem a Moszkvicsba. Mellém ült a vizsgabiztos, hátra ült az oktatóm.  Indulás.   Ahogy tanultam, és ahogy kell, tekintgetés, index, indulás egyesben, kettesben.  Forduljon jobbra.  Lassítottam, index, kis ívben, ahogy tanultam.   Jött egy  egyenrangú útkereszteződés  (Százszor megjártuk az oktatómmal),  lassítás, betekintés jobbra,  sutty, tovább.  Azt mondja a vizsgabiztos.  Köszönöm, álljon félre.
Be voltam gyulladva.  Mi a francot rontottam el?  Mindig ugyanígy csináltuk.
De nem.  Azt mondja a vizsgabiztos.  Gratulálok.  Sikerült a vizsgája.  Vezessen balesetmentesen.

Hát ennyi volt a vizsga.  Másnap már a kezemben volt a jogosítvány.
Nem kellett a sógoroknak vezetgetni a Moszkvicsomat.
Eddig biciklivel jártam dolgozni, ezután már a WC-re is kocsival megyek.
Őszintén szólva meg is tehettem volna.
Ha hiszitek, ha nem,  a normálbenzint 3 (három)  forintért adták.
Ekkor már Szegedre jártam Főiskolára. Előfordult, hogy elindultam hazulról kocsival, hogy bemegyek a győri állomásra, onnan pedig vonattal. Útközben belenéztem a bukszámba.
Megtankoltam és irány Szegedre.  Megjegyzem elég bátor voltam, szinte már vakmerő, mert egyedül neki Budapestnek.  Keresztül  Budapesten és le Szegedre. Simán ment.

Addig nem volt probléma, amíg a kocsi ment. De ha valami zavar mutatkozott, már bajban voltam.  Minden hülyeségemet nem mesélem el, de azt igen, hogy egyszer szintén "elszaladtam" Szegedre vizsgázni.  Már Szeged előtt észrevettem, hogy hármasban a sebváltóm csúnya hangot ad.  Na mi lehet?  Úgy mentem tovább, hogy kettesben felgyorsultam annyira, hogy át tudjak kapcsolni négyesbe.  Ment is egy darabig.
Levizsgáztam és gondoltam, hogy keresek egy szervizt  -  a kocsi még jótállásos volt  - és megnézetem, mi lehet a baj?   Akkor már, ha kettesbe kapcsoltam úgy is recsegett.
Elvánszorogtam egy szerelőműhelyig.  Mondom a művezető-formának mi a bajom.
Azt mondja álljon félre, pakoljon ki, adja ide a kulcsot és két hét múlva jöhet érte. 
Lehet, hogy ki kell cserélni a sebességváltót.
Nem kell mondanom, hogy elkeseredtem.  Nem is annyira a kocsi miatt, hanem azért, mert a feleségem nem is álmodott arról, hogy én kocsival járkálok Szegedre.  Hogy fogom én ezt megmagyarázni? 
Ott mérgelődök magamban, kerülgetem a rohadt dög kocsit, hogy így cserbenhagyott.
Arra jön egy fiatal kis srác, olajos kannával a kezében és kérdezi, hogy mi az oka a kedvetlenségemnek.  Mondom neki, hogyan jártam a járgányommal.
Azt kérdezi, hogy van-e a sebváltóban olaj?  Gondoltam magamban, hogy "jótúl" kérdezi.
Mondani meg azt mondtam, hogy erre nem is gondoltam.
Bedugta a mérőpálcát valami kis lukba, azt sem tudtam, hogy az ott van, és közli, hogy ki van száradva.
Bemászott a kocsi alá és meghúzott egy csavart, mondván, hogy ki volt lazulva és ott folyt el a sebváltóból az olaj.  Öntött az edénykéjéből és mondta, hogy most próbáljuk ki.
Mondanom sem kell, úgy ment mint az óra.
Örömömben adtam egy ötvenest a srácnak, de legszívesebben ott helyben örökbe fogadtam volna, hogy így kihúzott a pácból.

Rengeteg élményem volt még a Moszkviccsal, de a többit majd apránként mesélgetem el.
Az biztos, hogy amit megtudtam az autóról azt mind a saját káromon tanultam meg.