Sok mindennel foglalkoztam fiatalabb koromban, ami általában a hobby fogalomhoz tartozik.
Kezdődött talán a cigaretta gyűjtéssel, amit először az 56-os forradalom idején kezdtem el.
Az öreg portásunk az Intézetben hozott valahonnan, már akkor is réginek számító, Mirjam és Levente cigarettát.
Megkínált bennünket, gyerekeket  -  akkor már megengedték a cigarettázást, mert előtte a "bagósok" felgyújtották a pincét.
Ezekkel kezdtem el szálanként gyűjteni.
Később egész dobozzal gyűjtöttem.  Már annyi összegyűlt, hogy kiállításokon is mutogattam.
Körülbelül 900, különböző fajta egész doboz (megbontatlanul) cigarettám is volt.
Sajnos a lakásban a társam nem tűrte meg, még becsomagolva sem, így levittem a közös tárolóba, ahol a házbeli gyerekek rátaláltak, kibontogatták és szétszórták.

Gyűjtöttem gyufa-címkét, de még papírszalvétát is, de nem magamnak, hanem mindig annak a kislánynak, akivel éppen jártam,  és gyűjtötte ezeket.
Magam nem gyűjtöttem mást csak a cigarettát, még akkor is amikor nem dohányoztam.

Az, hogy bélyeget gyűjtsek soha nem jutott eszembe.
Talán azért, mert nem értettem hozzá.
Nem tudtam mi az érték a bélyegekben.
Láttam egyik másik barátomnál a bélyegalbumot.  Meg is dicsértem, hogy milyen szépek a bélyegek, de azt sem tudtam mi az hogy sor vagy blokk, amit a bélyeggyűjtők emlegettek.

Azon is csak nevettem és jó viccnek tartottam, hogy valaki azzal a trükkel csalja fel a kislányt magához, hogy meg akarja mutatni a bélyeggyűjteményét.
Olyannal nem vicceltek, hogy gyere nézd meg a cigaretta gyűjteményemet.
Sok vasutassal találkoztam, akik gyűjtötték a bélyeget.
Az egyik raktárnokunk, S. Jani bácsi, időnként végigjárta ezeket a gyűjtőket és szedte össze a pénzt, hogy majd hozza a legújabban megjelenő sort és blokkot a városi bélyeggyűjtő körből, ahova ő is tartozott.
Tőlem is kérdezte néha, hogy nem akarok-e bélyeget gyűjteni?
Nem akartam.

Sokszor találkoztam viszont, olyan megrögzött gyűjtőkkel, akik az új bélyegek megjelenésekor, már éjfélkor ott álltak a Posta előtt és várták a reggeli nyitást.
Amikor mi fél hatkor elmentünk arrafelé a munkahelyünkre, már akkora sor volt, hogy a vége beért az állomásra.   Csak nevettünk rajtuk.

Egy alkalommal a főnököm a kezembe nyomott egy levelet.
Olvasd el apám és intézkedj!
A levélben az volt, hogy a Városi Bélyeggyűjtő Kör felkérte az állomást,   - mivel az összekötő, S. Jani bácsi meghalt,- hogy a vasutas bélyeggyűjtőkből alakítson egy Bélyeggyűjtő Kört.

A szólás szerint "nyakamba szedtem a lábaimat" és felkerestem a városi bélyeggyűjtő kört.
A nyilvántartásukból kiszedtem 64 bélyeggyűjtő vasutast, akik Győrben és a környéken dolgoztak.
Megírtam a leveleket, hogy Vasutas bélyeggyűjtő kör alakulása végett jöjjenek a Vasutas Művelődési Házba.
Meglepődve tapasztaltam, hogy a jelzett időpontban  42 bélyeggyűjtő jött össze.
Megértették a megváltozott helyzetet és ott azon nyomban meg is alakítottuk a Győri Vasutas Bélyeggyűjtő Kört.
A tagság megválasztotta a Kör tisztségviselőit:  S. Lajos bácsi lett a titkár, egy idős raktárnok, a pénztáros lett H. Laci bácsi,  a Telefonközpont művezetője.
Én pedig   -  tiltakozásom ellenére   -  a Bélyeggyűjtő Kör elnöke lettem.
Hiába szabadkoztam, hogy én véletlenül csöppentem közéjük.  Azt sem tudom mit kell csinálni a bélyeggel. 
Végül azzal győztek meg, hogy engem könnyen el lehet érni, bármikor.   Engedtem.
Aztán szép lassan rájöttem, hogy nekem semmiféle teendőm nincs.  A titkár és a pénztáros mindent elintéztek.  Rendelték a bélyegeket.  Összeszedték és befizették a bélyegek árát.

Eszembe jutott egy Rákosi korabeli vicc a bélyegről.
Adtak ki egy bélyeget Rákosi Mátyás arcképével. Rákosi meghallotta, hogy félresikerült a bélyeg. Elment a Postára, hogy lássa, mi baj van a bélyeggel.
Mondták neki, hogy az a baj, hogy nem ragad.
Vett az öreg egy bélyeget.  Ráköpött. És csodák csodájára, ragadt.
A körülötte állók meglepetten mondták:  Ja, hát arra az oldalára kell köpni?

A magas beosztásomban annyi teendőm volt, hogy a dokumentumokat nekem kellett aláírni.  Hatalmas meló volt!
De, mint a Bélyeggyűjtő Kör elnöke,  most már nekem is kellett gyűjtenem a bélyeget.
Laci bácsi rendszeresen hozta a megjelenő sorokat és blokkokat, és persze vitte az árát is.  Nem volt annyira egetverő összeg, de, hogy őszinte legyek, a bélyegekre ezt is sajnáltam.

Nem úgy mint néhány vérbeli bélyeggyűjtő.
P. Zoli bácsi, aki Győrszabadhegyen, később Győr GySEV-en volt forgalmista nagy lelkesedéssel és hozzáértéssel gyűjtött.  A világ minden tájáról kapta a bélyegeket és persze küldte is ezekre a helyekre a cserebélyegeket.
Kérdeztem tőle, hogy mi a terve ezzel a hatalmas,  és persze értékes gyűjteménnyel.
Azt mondta, hogy rá fogja hagyni a fiára, Lacira, aki nálunk volt jegyvizsgáló.
Mire ez az idő elérkezik, már olyan értékes lesz a gyűjtemény, hogy Laci sarokházat vehet belőle Győrben.
Egyszer megkérdeztem Lacit is, mit szól a várható örökséghez.
Nem írom le szóról szóra, amit mondott, de a lényege, hogy az egészet kihajítom az ablakon.
Nem tartotta normális dolognak a bélyeggyűjtést.  Az apja pedig emiatt őt nem tartotta normálisnak.
Mielőtt ezt a sztorit elkezdtem írni, felhívtam P. Lacit, aki már jó öt éve nyugdíjban van  és megkérdeztem, hogy megörökölte- e a gyűjteményt.
Megtudtam, hogy még édesapja is él, talán még gyarapítja a gyűjteményt.
De neki, mármint Lacinak nem kell a gyűjtemény, mert túl sok adót kellene utána fizetnie.
Mondom neki, hogy már változott ez a törvény, de azt mondta, neki a bélyeg akkor sem kell.   Adja el az apja a bélyegeket és az árát már el fogja fogadni.

Az én gyűjteményem után nem sok adót kellene fizetni, még akkor sem ha megmaradna az örökösödési adó, mert nem sokat ér.
Négy éven keresztül voltam a Kör elnöke, addig gyűjtöttem a bélyegeket és szépen be is raktam egy-egy berakóba, amiket évenként karácsonykor kaptam ajándékba, mint a Kör elnöke, a Bélyeggyűjtő körtől.
A negyedik év végén rábeszéltem a tagságot, hogy válasszanak egy igazi elnököt.
Mivel nekem a munkaköröm is megváltozott szót fogadtak és nem én lettem az új elnök.
Persze ettől kezdve már nem kötött semmi a bélyeggyűjtéshez, így abba is maradt ez a "szenvedély".

Most az a helyzet, hogy van három berakóm tele bélyegekkel  -  négy év termése.
Évenként vagy még ritkábban eszembe jut és megnézem őket.  Nagyon szépek.
Próbáltam túladni rajtuk, de a kereskedő névértékben akarta kifizetni.
Na nem.  Ami akkor  tízezer forint volt, most nyugodtan megszorozhatom legalább tízzel.
Már 30 éve itt pihennek a könyvszekrényemen.
Majd ha az unokáim unokái egyszer rátalálnak  -  hadd örüljenek neki, hogy mivel is foglalkozott a dédpapa!