A Bercsényi Szakközépiskola   „vasutas” tanulói  mindig nagyon várták, hogy  jó idő legyen és mehessünk kirándulni.
Gyakran mentünk Pannonhalmára tanulmányozni az állomás biztosító berendezését.
Utána persze nem mulasztottuk el az Apátság megtekintését sem.

Az utazás nem jelentett problémát.  A jegyvizsgálók ismerősök voltak, az állomási főnökök, forgalmisták szintén.
Mindenhol szívesen fogadtak bennünket.
Persze, nem vittük túlzásba a szolgálatban lévők munkájának zavarását.
Egy-két fél órát el tudtak bennünket viselni mindenhol, és a gyerekek sem kívánkoztak  sokáig egy helyen  téblábolni.
Leginkább Sopronba  vittem egy-egy osztályt.
A GySEV  eléggé érdekelte a tanulókat is. Nem beszélve arról, hogy Sopronban  Lovas Gyula bácsi  nagyon szívesen ismertette velünk  nem csak a vasútállomás, hanem a  város történetét is.

Egy szép tavaszi napon ellátogattunk Sopronba.
A „szabadjegyet”  szokás szerint megkaptuk a GySEV  Igazgatóságtól.
Lovas Gyula  bácsi is vállalta az „idegenvezetés”-t.
Kísérő tanár viszont nem akadt mellém, így egyedül kísértem egy  20 fős osztályt.
Az igazsághoz tartozik, hogy egy felnőtt, újfelvételes, Vonatfelvevő- kiképzés alatt levő tanulót rábeszéltem, hogy jöjjön el velünk.
Szívesen eljött velünk.
Amikor már az állomásból  és a városi történelmi helyekből is eleget láttunk, felmentünk a Lővérekbe.
Tanulva egy előző kirándulásból, a buszjegyeket beszereztük oda és visszaútra is, nehogy probléma legyen.
A buszról még elég húzós gyalogtúra után érkeztünk fel a Lővérekbe, ahol a gyerekek azonnal elfeküdtek.
Később, amikor már kipihenték magukat, rágták a fülemet, hogy szeretnének sört inni.
Addig-addig fűztek míg rábólintottam, hogy  egy üveggel, de nem többel, megihat, aki úgy gondolja, hogy nem fog megártani.
Az osztály 17-18 év körüliekből állt, így nagyon fogadkoztak, hogy nem lesz semmi probléma.
Megjegyzem, hogy én magam  -  pedig nagyon kínálgattak  -  egy kortyot sem ittam, sem sört sem más  szeszes italt.
Nem csak azért, hogy „jó példát” mutassak, hanem  különben  sem szoktam inni, mert nem szerettem. 

Néhány óra eltelt beszélgetéssel, pihengetéssel, egymás froclizásával.
Mondja az egyik srác, hogy  Lali  (nem ez volt a neve, de ez nem érdekes) kiütötte magát.
Beszéltem vele, úgy láttam nincs nagy gond. Lehet, hogy hirtelen ivott és a fejébe szállt.
Lefektettük a padra, hogy pihenje ki magát.  Indulásig még volt néhány óránk.
El is aludt a padon.   Olyan jól aludt, mintha otthon lett volna.
Legalábbis azt gondolhatta, mert  meg akart fordulni.
A pad viszont keskenyebb volt, mint otthon az ágya, így sajnos lefordult a padról.
Nem volt magasan a pad, de ahhoz eléggé, hogy a szemöldökét beütve egy kődarabba, az   3-4 centiméterre felszakadt.

Nem látszott komoly sérülésnek.  Beszaladtam  a vendéglátó egységbe, de ott nem tudtak segíteni rajtunk.
Éppen akkor érkezett egy személygépkocsi.  Öten szálltak ki belőle és az étterembe mentek.
Odamentem a sofőrhöz és megkértem, hogy a sérült fiút vigye le orvoshoz, mégiscsak az orvos tudja ellátni legszakszerűbben.
Az illető  szolgálatkész volt.  Beültem a fiúval a hátsó ülésre és levitt bennünket a Rendelőbe.
Az ott maradók figyelmét felhívtam, hogy félóra múlva induljanak le az állomásra, mert mi már valószínű nem jövünk vissza.

A Rendelőnél már vártak bennünket.  Nem csak az orvos, hanem legnagyobb meglepetésemre két rendőr.
Amíg a fiú bement az orvoshoz, engem a két rendőr megszondázott.  Kétszer is.
Közben elmondtam nekik mi történt.  Azt is , hogy nem lehet nagyon súlyos a sérülés, az orvos egykettőre rendbe hozza.
Gondoltam én.
Ezzel szemben, amikor az orvos bekötözte a  fiú homlokát, karon fogtam a srácot, hogy lesétálunk az állomásra.
Erre az orvos azt mondta, hogy sajnos nem lehet.
A gyereket be kell vinni a detoxikálóba.
Erre aztán végképp nem számítottam.  Egy üveg sörtől.  Maximum kettőtől.
Az orvostól tudtam meg a felhajtás okát. 

Neki, és a rendőröknek is a  Pártbizottságról szóltak, hogy egy részeg tanár és egy részeg tanuló  fog érkezni a Pártbizottság kocsijával.
Ezért szondáztak engem  -  kétszer is  -  a rendőrök.    Persze eredménytelenül.
Az orvos azt mondta, hogy nem tehet mást  -  ezek után  -  leküldi a fiút detoxikálóba.
Közben a fiú annyira helyrejött, hogy már egyedül is le tudott volna jönni az állomásra.
De nem engedték.

Ott kellett hagynom.
Hogy mi volt az egyéni véleményem  a pártbizottsági „urakról”, akik valószínű munkaidő alatt vitették fel magukat, a pártbizottsági autóval  az étterembe?
Akkor nem nagyon hangoztattam.  Ma pedig már semmi értelme. (döglött oroszlán….!!!)

Elindultam, most már gyalog, nem a pártbizottsági autóval, megkeresni a csapat többi tagját.
Ahogy megbeszéltük ők elindultak az állomásra.
Útközben találkoztam velük.
Sajnos , útközben volt egy-két kocsma és nagyon megszomjazott némelyik.
Három fiút is két oldalról kellett támogatni, hogy eltaláljanak a járdán.
A vonaton, mire Győrbe értünk, mindenki helyrejött, kipihente magát.

Lalit másnap engedték haza.
Én az iskolaigazgatónak már másnap reggel elmondtam, hogy mi történt.
Elég szigorúan jártak el a gyerekkel.   Kitették az iskolából.
Ennek ellenére egy hasonló iskolában   -  Győrtől távolabb  -  leérettségizett, sőt a vasúton helyezkedett el.  Legjobb tudásom szerint, ma is itt dolgozik.

Nekem, a lelkiismeret furdaláson kívül, az ügyből kifolyólag  bántódásom nem esett.
Hacsak az nem, hogy az estet követően körülbelül egy hónap múlva, az oktató irodába felkeresett egy hölgy.
Nagyon jól nézett ki, úgyhogy meg is voltam lepődve,  mit is akar tőlem.
Egy papírt vett elő a táskájából és annyit mondott, hogy  4500 forint.
El nem tudtam képzelni, hogy mi fog itt nekem 4500 forintba kerülni.
Rövidesen megtudtam.
Lali anyukája volt, és a papír a kezében az a számla volt, amit a detoxikálóból  küldtek nekik.

Még mindig nem értettem, hogy miért hozta be hozzám, de azt is elmondta.
A fiacskája azt mondta neki, hogy én az autóban megígértem, neki, hogy mindent ki fogok fizetni.
Na már most.  Az autóban ő még azt sem tudta, hogy fiú-e vagy lány.
Másodszor:  az autóban még nem tudtuk, hogy be fogják küldeni a detoxikálóba.
Következésképpen én ilyet nem ígértem.

Viszont, ígéret nélkül is éreztem annyi felelősséget, hogy az összeget kifizettem.
Ez volt a tanulópénz, hasonló esetekre.