Egyetlen  tanár sem szereti a fegyelmezetlen  tanulókat.
Én magam sem vagyok másképpen.
Bár néha belegondoltam, mi lenne, ha ezek a fiatalok olyanokat művelnének, mint az én osztálytársaim ennyi idős korukban, mint amiben most ők vannak.
De nem csak nekem vannak erről élményeim.
Mindenki tudna mesélni róla, milyen csínyeket követtek el iskolás korukban.

A mi tanulóink is fiatalok, vidámak, jó kedélyűek.
Köztük is van egy-két  hiperaktív tanuló, aki nem szereti az egyhangúságot.
A magam részéről ezeket,  a főleg fiúkat,  le szoktam foglalni valamilyen feladattal.
Írás a táblára,  írásvetítő kezelése stb.

Ahhoz nehezen szoktak hozzá, amit én megköveteltem minden alkalommal amikor bementem az osztályterembe.
Mégpedig, hogy álljanak fel és köszönjenek vissza.
Próbáltam elmagyarázni, hogy a vasút a második katonaság, ahol fegyelemre van szükség.
Ez, persze, nemcsak abban nyilvánul meg, hogy köszönjenek a főnöknek, vagy a tanárnak, hanem abban is, hogy az előírásokat be kell tartani, ha nem akarnak sok-sok balesetet .

Az év elején tartott munkavédelmi oktatásokon mindig kitértem arra, hogy ha vasutasok lesznek, előnyükre fog válni a felettesek tisztelete.
Persze túlzásba vinni nem kell.
Az előírások szerint, ha egy felettes belép a szolgálati helyre, akkor az ott tartózkodóknak fel kell állni, és ha az érkező köszön, vissza kell köszönni:
Ezenkívül a szolgálati helyen vezetőállásban levőnek jelentési kötelezettsége is van.
Elmondja, hogy ő kicsoda és a szolgálatban lévők milyen munkát végeznek.
A feltett kérdésekre pedig udvariasan kell válaszolni.

Ezeket én próbálom a fiatalokba  beleplántálni.
Kisebb nagyobb sikerrel.
Nem törődök azzal, hogy más tanár mit vár el tőlük.
Valószínű, hogy nem követelik meg azt, amit én.
Az emberek különböznek.  Még a főnökök sem várják el, hogy ugráljanak a szolgálati helyen, amikor ő megjelenik.
Mondják is, hogy otthon ugrálj, anyukának, ne nekem.
De mindenki tudja, hogy az ember hiú.  És nemcsak a nők.  Sőt!  Nem is annyira a nők.
Mindenkinek jólesik,  ha észreveszik benne a feljebbvalót.

Egyik ilyen munkavédelmi oktatáson szintén azt magyaráztam, hogy ha most belép az ajtón valaki, akkor fel kell állni mindenkinek és ha az illető köszön vissza kell köszönni.
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó és bejött rajta Erzsike néni, az értesítő.
Régi vasutas.  Tisztelettudóan köszönt.

Az egész osztály talpra ugrott és ahogy tanulták néhány perce,  kórusban köszöntek vissza.
Erzsi néni úgy megrémült ettől, hogy kiejtette a kezéből a levélköteget.
Felszólítottam a tanulókat, hogy foglaljanak helyet.
Amikor Erzsi néni elment, módosítanom kellett a szabályon.
Ha idegen ember lép be az ajtón, figyeljenek engem.
Ha intek a kezemmel  -  persze úgy, hogy a belépőnek ne szúrjon szemet  - akkor álljanak csak fel. 
Nehogy úgy járjunk, mint most, hogy az értesítő nénit halálra rémísztjük a pattogásunkkal.

Előfordul néha, hogy bemegyek a terembe és nem áll fel mindenki.
Egy darabig. 
Vagy nem vett észre, mert olvas valamit, vagy arra gondolt, hogy lazít egy kicsit és megússza a felállást.
Előbb-utóbb észreveszi magát, mert a többiek addig nem kapnak jelt a leülésre, amíg mindenki fel nem állt.

Cserébe az udvariasságukért én magam soha nem  ülve tartom az órákat.
Jövök megyek a padok között és figyelem, hogy figyelnek-e.
Mondtam nekik, hogy azt szeretem, ha látom mindenkinek a szemét.
Sőt azt szeretném látni, hogy csillog mindenkinek a szeme az érdeklődéstől.
Év elején, amikor nem ismerek mindenkit név szerint, mindenki kiteszi a névjegyét az asztalra, mert így név szerint tudom őket szólítani.
Ha csak felteszem a kérdést és nem tudom megnevezni azt akinek válaszolnia kellene, nagyon nehezen jutnák előre, mert csakúgy, mint annak idején én, másfelé nézne, nem pedig rám.

Dolgozat íráskor viszont leülök a tanári asztalhoz és csak nagyon szükséges esetben állok fel.
Tudom ugyanis, hogy milyen idegesítő, ha a tanár mászkál a padok között, amíg a tanuló
”töri a fejét”  a kérdésekre adandó válaszokon.
Még idegesítőbb, ha a tanár ilyenkor a hátsó padsor mögött áll meg.
A tanuló nem tudja, hogy most látja-e őt  (esetleg a „puskáját”)  vagy sem?

Nahát ilyet nem csinálok.
El tudom képzelni, hogy mit gondolnának  ilyenkor a legközelebbi hozzátartozóimról.