1959 őszén a rendező pályaudvarra helyezett a főnök kocsifelírónak.
Saját kérésemre történt, hogy több  szabadidőm legyen. 
Lett is.  Ebben a munkakörben   12/24-es fordulóban (hármas műszak)  dolgoztunk.
Ez annyiból állt, hogy 12 óra szolgálat után 24 óra szabadidő volt. Akkor ez rengeteg volt.
Ma már kevesen lelkesednének érte. Ma is csodálkozom, hogy mennyi mindent be lehetett sűríteni abba a 24 órába.  Futballoztam,  sakkoztam,  moziba jártam, színházba jártam,
nem volt olyan bál, amelyiken ne lettem volna ott (kivéve, ha éjszakás voltam és nem tudtam elcserélni a szolgálatot).
Ebbe a 24 órába belefért 3-4 hónaponként egy-egy  kommunista szombat is, amikor társadalmi munkát végeztünk, legtöbbször a rendező pályaudvar vágányait "gazoltuk".

A kocsifelírók szolgálati helye akkor az alsóházban volt.
Ez egy emeletes épület volt az első vágány mellett (már nincs meg, mert elbontották, különben összedőlt volna).  A földszinten voltak a kocsifelírók (egy érkezős és egy indulós), a bárcázó,  a számadáskezelő (a kocsifelírók közvetlen főnöke), az előjelentő.
A belső helyiségben a kocsiintézők a főnökükkel, aki persze az egész alsóház főnöke is volt.
Az alsó szinten volt még vonatkísérő váróhelyiség, hiszen a tehervonatokon vonatvezető és vonatfékezők dolgoztak. Szabad idejükben itt várakoztak.
Egy másik helyiségben voltak a raktárnokok, amikor nem voltak kint a rakodásoknál.
Ugyancsak az alsó szinten volt még öltöző, fürdő.  Az épület alatt pince, ahol a szenet és a fát tárolták, amivel hideg idő esetén tüzeltünk,  hatalmas vaskályhákban.

Az emeleten volt a forgalmi szolgálattevő, akit állomásirányítónak neveztek, így különböztetve meg a többi forgalmi szolgálattevőtől ( volt még rendelkező, naplózó, külső, később berendezéskezelő forgalmi szolgálattevő is).
A forgalmista mellett volta a távírász (morse-távíróval),  később az adatrögzítő távírász is, aki már nem morse távíróval dolgozott.

Az emeleten volt irodája az állomásfőnök forgalmi helyettesének vagy a térfőnöknek.

Ez volt a munkahelyem néhány évig, amíg megfelelő szakvizsgákat nem szereztem.
Itt jelentkeztünk szolgálatra reggel fél hatkor és este is fél hatkor.
Ha jó idő volt , a térfőnök (vagy helyettesfőnök, vagy a kocsiintéző tiszt) kiállt az emeleti erkélyre, mi felsorakoztunk az első és második vágány között és meghallgattuk az eligazítást. Felolvasták a névsort, ami eleinte azzal végződött (amíg a távírda vizsgát le nem tettem), hogy Walter, gyere föl.
Én voltam a legfiatalabb, még felügyelet alatt dolgoztam és mellette tanulnom kellett a távírda vizsgára. Ilyenkor legalább egy órát kopogtattam a gépen, előtte persze meg kellett tanulnom a morse-abc-t, amíg a főnök azt nem mondta:  na hagyd abba,  még elég szarul megy.
Azért egy hónap múlva levizsgáztam.

A főnök az indulós kocsifelíró mellé osztott be tanulni, mondván, hogy komolyabb ember, tőle többet tanulhatok, mint az érkezőstől.
Később erre magam is rájöttem. 
A harmadik vagy negyedik éjszaka, azt mondja nekem az érkezős, nevezzük Lacinak, úgy éjfél után két óra körül (amikor általában a legálmosabb az ember), hogy menjek ki  vele is vonatot felírni, legalább meglátom, hogy dolgozik az érkezős.
Gondoltam addig sem unatkozom (induló vonat éppen nem volt), mondom, hogy menjünk Lacikám.  Összeszedte a Kocsifelírókönyvet,  a tintaceruzát (azzal volt szabad csak írni) és a kézilámpát megindultunk a vágányokon át, valahova a hetedik vágányra.
Azt mondja Laci, majd ő megy elől, mert tapasztaltabb vasutas (már féléve itt volt) és jobban ismeri a járást. Kb. a harmadik vágányon egy kocsisor állt. Megkerestük az egyik kocsi fékállását. Laci ment előre én másztam utána. Felérek a fékállásra, a Lacit nem látom sehol. Nézek lefelé, hát az én Laci barátom ott van elterülve a kocsi mellett, a lámpája (akkor még olajos lámpát használtunk) ott feküdt mellette, persze már nem világított. Azonnal észrevettem, hogy mi volt a probléma  (még szerencsém, hogy ő ment előre, mert én sem vettem volna észre):  A fékbódé túloldalán nem volt lépcső, egy se.
Nagyon sajnáltam a fiút. Miután leugrottam, felsegítettem. Szerencsére komolyabb sérülése nem történt. Összetört a lámpa, lehorzsolódott a tenyere, beverte a térdét, de egyben volt.
Eszembe jutott, hogy nem véletlenül mondják:  más kárán tanul az okos (ez most én voltam), mert ahányszor hasonló helyzetbe kerültem, mindig megnéztem, van-e lépcső ott ahova lépni akarok.
Az esethez tartozik, hogy Laci megígértette velem,  nem mondom el senkinek, hogy leesett a fékállásról.  Megígértem.  És megrökönyödve hallottam, amint beértünk az alsóházba, hogy szidja ezt a rohadt ilyen meg olyan vasutat, nem javítják meg a lépcsőket  ő meg leesett.  Persze, hogy kinevették, látván, hogy nem sérült meg.

Mondom neki, hogy nagy poéngyilkos vagy:  ha én mesélem el, sokkal nagyobb lett volna a hatás.
Arra is rájöttem miért az indulós mellé lettem beosztva.