A  II. számú szolgálati helyen nem sok felügyelet alatti szolgálat kellett.
Egykettőre beosztott a főnök térfelvigyázónak. Két váltókezelőm volt.
Kellett is ennyi ember, mert helyszíni állítású váltóink voltak. 26 váltónkból négy átszelési
(mi úgy hívtuk angol váltó), amelyek sokkal több erőt igényeltek átállításuk során.
A gondozásuk is legalább kétszer annyi időt igényelt, mint az egyszerű váltóé. Egy átszelési váltó állításakor négy csúcssínt kellett egyszerre mozgatni, míg az egyszerű váltónál csak kettőt. A legtávolabbi váltó kb 100 méterre volt a szolgálati helytől.  Volt tehát munka, ha jöttek-mentek a vonatok.

Kezdetben a váltókezelőim idősebb "bakterok" voltak. Jól összebarátkoztam velük. Annál is inkább, mert egyik Pannonhalmáról, másik Écsről járt be, én pedig Nyúlról, tehát egymás melletti községekből.  Befelé is együtt utaztunk meg hazafelé is. A vonaton mindig ment a snapszerozás. Persze nem pénzben, szerencsémre, mert én sokat vesztettem volna.
A kártyán nem nagyon volt szerencsém.  Mondtam én.  Ők meg azt mondták, hogy nem tudok kártyázni.  Rájuk hagytam.

A két idős bakterral nem volt sok gondom. Régóta űzték ezt a mesterséget. Minden teendő a kisujjukban volt. Vonatmentes időben rengeteget meséltek. Főleg Imre bácsi, akinek a történeteit jól meg kellett szűrni, mert szerette kiszínezni. Mi még nem is láttunk abban az időben színes tévét, neki már olyan volt otthon.
Mesélte, hogy egyszer megtaposta a közlekedési miniszter, Bebrits Lajos lábát, mert nem igazolta magát, amikor inkognitóban járta az állomást, mint Mátyás király.
Imre bátyánkat két hét múlva felrendelték a minisztériumba, ahol a számításai szerinti leszúrás helyett kitüntetést kapott az éber szolgálat végzéséért. Ezeket a történeteket el szoktuk hinni (látszólag), pláne amikor már ötödször hallottuk. 
Később más váltókezelők is kerültek mellém. Volt köztük olyan akire jobban kellett figyelni, mert hajlamos volt a tunyaságra, de általában mindegyik tudta a dolgát.
Egyszer úgy alakult, hogy egyik bakterom olyan magas növésű volt mint én, úgy 185-190 centis, a másik bakter pedig egy kisebb méretű a maga 150 centiméteres "magasságával".

A vonatok fogadásánál, megfigyelésénél az volt a szokás, hogy mindhárman kiálltunk a "bódé" elé és úgy néztük végig a vonatot, hogy nincs-e hiányosság (vagy nem integet-e valaki ismerős!).
A mélynövésű társunkat mindig nagy rábeszéléssel lehetett rávenni, hogy álljon ki velünk együtt vonatot fogadni. Ilyenkor mindig közrefogtuk, hogy meglegyen a szimmetria.
Egyik alkalommal megbeszéltük Zsigával, ő volt a magas fiú, hogy később álljon ki a vonatfogadáshoz, úgy, hogy Karcsi bácsi  (aki különben nagy vadász volt) ne vegye észre, hozzon ki egy széket és tegye mögéje.  Úgy is lett. Kinn álltunk mindhárman.
Amikor a személyvonat oda ért elénk, a megbeszélés szerint,  két oldalról elkaptuk Karcsi bácsit és felemeltük a székre.  Tessék elképzelni, az utasok mennyire örültek, hogy az öreg széken állva volt olyan magas, mint mi.
Ezek után persze többet nem volt hajlandó velünk együtt vonatot fogadni.

De több esemény is volt, ami kizökkentett bennünket az unalmasabb  napokon az egyhangú szolgálatból.
A bódéval szemközt lakott egy idős váltókezelő. Volt három fia és egy lánya.  A legkisebb a kislány 10-12 éves , a legidősebb 18 év körüli volt.  Ezek a gyermekek nagyon szerettek  közöttünk. (leginkább Imre bácsi meséi miatt). A bódé mögött fociztak, fejeltek. A ráérő bakter néha beállt közéjük. Szintén a bódé mögött egymásra helyezett két pad tetejére üres konzervdobozokat raktak piramis szerűen, mint a búcsúba, és rongylabdákkal dobáltak rájuk. (A forgalmi előjegyzési táblát vitték ki a bódéból, arra írták az eredményeket.)
Volt olyan időszak, amikor hozták magukkal a sakk-készletet. Mindegyik engem akart legyőzni. Akkoriban a nyúli sakkcsapatban sakkoztam. Nem voltam első táblás, de elég jól ment a sakk. A gyerekek nem is tudtak megverni egyszer sem.
Ha sakkozni akartam, nem győztem engedményeket tenni. Hárman együtt játszhattak ellenem, vagy nekik adtam egyik, majd a másik bástyámat is. Végül már csak úgy álltak ki ellenem, hogy kitettem az órámat az asztalra, mondván:  aki meg tud verni, azé az óra.
Az órám még ma is megvan.

Persze voltak azért izgalmas pillanatok is a kettes őrhelyen. A váltók ugyan helyszíni állításúak voltak, de a Kijárati jelzőt és a Bejárati jelzőket vonóvezetékkel kezeltük, amikor a Rendelkező szolgálattevő (ebben az időben a személypályaudvaron volt a forgalmi irodájuk) a berendezéssel ehhez hozzájárult.
Történt egyszer éjszakai szolgálatban, hogy a 9 számú nemzetközi gyorsvonatnak, hajnali 3 órakor elfelejtettük a Kijárati jelzőt szabadra állítani. Ebben a kényes időpontban mind a hárman a meleg kályha közelében aludtunk. Arra riadtunk, hogy a gyorsvonat kegyetlenül dudál, majd fékez.  Abba a pillanatba rájöttünk az okára. Egy szempillantás alatt "Szabad"-ra állítottam a jelzőt, Zsiga pedig  -  vesztére  -  kiugrott a vonatot fogadni.
A vonat nem állt meg teljesen, de a mozdonyvezető nagyon mérges volt, hogy fékezni kellett neki. Erre abból is következtettünk, ahogy visszakiabált a Zsigának :  Te rohadt nagyfejű!.
Nem szólhattunk egy szót sem. Végül is igaza volt.

De a jó Isten gondoskodik róla, hogy viszonzatlan ne maradjon, ha valaki ilyen csúnyán beszél a kollégájával.
Nem telt bele egy hét. A rendező pályaudvarra érkezett volna egy tehervonat, aminek a vágányútját mi állítottuk be. Még nem voltunk teljesen készen, azt vettük észre, hogy a vonatunk "Megállj" állású Bejárati jelző mellett araszol befelé a Rendezőbe.

Tudni kell, hogy a "Megállj" állású jelző meghaladása fegyelmi vétség. Ha kitudódik, a mozdonyvezető, aki elkövette, néhány hónapot a műhelyben tölt (persze sokkal kevesebb pénzért).
Zsiga volt közelebb a mozdonyhoz. Oda ment, hogy tisztába tegye a mozdonyvezetőt.
Látja ám, hogy a "vezér úr" volt az, aki őt le "nagy-fejüzte".
Köszönt neki, majd megkérdezte: Mi a helyzet Vezérem? Megismer?  Én vagyok a nagyfejű.
Na, hát azért elnézést kérek, de nagyon mérges voltam  - mondja a mozdonyvezető.
Most meg az történt, hogy elbambultam.
Ezek után rajtatok múlik, hogy bejelentitek-e vagy nem.
Az általános vélemény az volt, hogy ha "kenyeret" nem tudunk adni valakinek, akkor ne is vegyük el.
Ha már eddig eljött, most már mehet tovább a vonattal, mintha semmi nem történt volna.
Nem állítom hogy ez egyedi eset. Számtalanszor előfordult, hogy egyik vasutas kihúzta a másikat a bajból. Azt sem mondom, pláne a tanítványaimnak, hogy ez volt a helyes eljárás.
 Azt viszont mondom: legyen bármilyen beosztásban valaki, nem szabad a másik beosztású emberrel magas lóról beszélni, mert ha az a ló megbokrosodik...!