Szerintem nincs olyan ember, aki ne várná azt a percet, amikor gyermeke születik.
Nagyon vártam én is.  Apa akartam lenni.
Hányszor elgondoltam, hogy a gyermekeim majd ott szaladgálnak körülöttem amíg én a dolgomat végzem, vagy velük játszom.
Úgy gondoltam, hogy legalább három gyermekem lesz, de ha több az sem lenne probléma.
J. S. Bach zeneszerzőnek húsz gyermeke volt. Biztosan szerette mindegyiket. Milyen boldog lehetett amikor felállt a családi zenekar.
Mária Teréziának  16 gyermeke volt.  Persze ő gazdagabb volt, mint én.  Könnyebben fel tudta nevelni őket.
Zrínyi Miklósnak a szigetvári hősnek is született 13 gyermeke az első feleségétől.
De hogy ne menjek annyira messzire,  nekem négy testvérem volt, tehát öten voltunk.
A feleségemék is öten voltak testvérek. Úgy nézett ki, hogy a családi hagyományok szerint  körülöttem is nagy lesz a gyermek zsivaly.

Megmondom őszintén   -  akkor is mondtam   -   annak örülnék jobban, ha fiúgyermekek lennének.  Nem tudom miért, de azt gondoltam, hogy ha fiúk lesznek, akkor jobban fognak ragaszkodni hozzám, mint az anyjukhoz, mert többet tudok velük foglalkozni.
Nem mintha a kislányokhoz nem értettem volna, hiszen mind a négy testvérem lány volt.
Ismertem az összes csalafintaságukat. Mindent ki tudtak csikarni a jó bátyusból:  Vittem őket moziba, bálba, kirándulni, ha az anyu nem akarta őket egyedül elengedni.
Ráadásul a feleségem testvérei is egy kivételével lányok voltak.  Egy bátyja volt, de ő is messze lakott (Nógrád megyében).

A feleségem körülbelül hat hónapos terhes volt, amikor egy utazásunk alkalmával odajött hozzánk egy idős asszony, nézegette a feleségem pocakját és azt mondta:  lelkem, magának nagy fia lesz.  Ha hegyes a pocakja, az azt jelenti, hogy fiú lesz.
Akkor még nem voltak olyan műszerek, amivel meg lehetett volna állapítani, hogy fiú lesz vagy kislány, így az idősek tapasztalatára hagyatkoztunk.

El is kezdtük tervezni a feleségemmel, hogy mi lesz a fiú neve.
Nekem volt néhány ötletem.  Nagyon sok embert ismertem már addig, és próbáltam őket név szerint osztályozni.
A Jánosok voltak a legtöbben és ráadásul sok volt közöttük, akinek a személyiségi jegyei, legalábbis szerintem pozitívak voltak.
Utánuk következtek a Lászlók, akik szintén masszív, erős embereknek mutatkoztak.
A feleségem viszont eltérített ezektől a nevektől, mondván, hogy ne legyen olyan neve, mint minden második embernek, hanem valami ritkábban előforduló.
Mondott is mindjárt egyet-kettőt.  A Csaba, ősi magyar név, nem is használják túl sokan.
A Zsolt már nemcsak azért tetszett, mert ritkábban viselték, hanem összeillesztve a vezetéknévvel, már elég jól hangzott:  Walter Zsolt.  Kimondottan művésznév, vagy sportoló.  Könnyen megjegyezhető:
Nekem ugyan volt még egy komolytalan javaslatom. Legyen Valter.  Walter Valter.
A monogramja  tripla "vé".  Erre a feleségem csak azt mondta, hogy hülye vagyok.
Abban maradtunk, hogy a legmegfelelőbb a Zsolt lesz.

Egy szeptemberi reggelen  -  csaknem napra pontosan az esküvőnk napjával  -
a feleségem jelezte, hogy bizony be kell mennünk a kórházba, mert közeledik az idő.
Mentőt hívtam és már fél hétkor benn is volt a szülőszobában.
Akkor még nem volt apás szülés.  Engem az orvos elzavart a szülőszoba közeléből is.
Pedig szívesen ott lettem volna.
Lent izgultam a kórház udvarán.  Időközben megérkezett a feleségem nővére is, akivel együtt rágtuk a körmünket, hogy nehogy valami rendellenesség történjen.
Az orvos már tizedszer zavart ki az épületből, pedig az idő csak haladt.
Már fél tizenegy volt, amikor újra megkíséreltem bejutni.  Ballagtam fel a lépcsőn és azon csodálkoztam, hogy a velem szemközt jövő orvos nem űz el sokadszorra is.
Amikor mellém ért, annyit mondott:  Andrea.
Nem értettem, mit mond.  És hogy kinek beszél.  Kérdezem tőle, hogy nekem szólt?

Azt mondja:  Igen!  Kislánya született, Andrea.    Nem értettem tisztán.
Megindultam vele lefelé a lépcsőn, amíg rám nem szólt:  Nem akarja megnézni?
Akkor tértem magamhoz.  Dehogy nem akarom.  Rohantam is fel a feleségemhez, aki nagy örömmel újságolta, nagy lányunk született és ő úgy döntött, hogy Andrea lesz a neve.

Nehogy valaki azt gondolja, hogy én egy érzéketlen ember vagyok.
Igenis örültem:  Ráadásul amikor megnéztem nagyon szépnek találtam.
És tényleg nagy volt, több mint 50 centi és majdnem 4 kilogramm.
A feleségemet három nap múlva hazaküldték a kórházból.  Megjegyzem, hogy ez volt az utolsó év, amikor nem lehetett elmenni  gyes-re. A következő évtől volt csak érvényes.
Sajnos a gyes-t nem tudtuk kihasználni, mert több gyermekünk nem lett.

A kollégák , a rokonok, a szomszédok persze nem hagyták ki a zrikálást. Volt aki azzal biztatott, hogy okos embernek lánya van, meg hogy fia csak a szamárnak van. De volt aki azt mondta, hogy leányt könnyű "csinálni", mert előtted van a minta.
Nem törődtem velük.  Szerettem a kislányomat, aki egyre szebb lett.
És egyre jobban éreztem, hogy szüksége van rám.
Foglalkoztam is vele, hiszen úgy hozta a helyzet, hogy télen összehúzódott a család egy szobába, hogy ne kelljen annyi helyen fűteni.  Egyik nagy szobába be állítottam a fűrészporos kályhát  -  nagy divat volt abban az időben  -  jól megtömtem és elparázslott reggelig.
Nem mondom, hogy a lányom nem hagyott volna bennünket pihenni éjszaka. Nagyon nyugodt kislány volt.  Jókat aludt egész éjjel.  Majdnem mindig.
Ha néha-néha felébredt, akkor viszont riasztotta az egész háznépet. Méghozzá úgy, hogy ha elkezdett sírni, azt a nagymama, az anyósom hallotta meg, mert mi a feleségemmel elég jó alvók voltunk. Az anyós nem nekem szokott szólni, hanem a lányának: Évi,  sír a kicsi!
A lánya, az én feleségem, mivel úgy aludtunk, hogy ő volt belül, én pedig kívül, nem mászott át rajtam, hanem felkeltett:  apu, sír a kicsi!  Így mindenki felébredt, én pedig mentem a "kicsihez", megnézni miért sír, szükség esetén még "tisztába is tettem".

Ez az együtt alvás később mosolyogtató helyzetet is előidézett.
Akkor már azért voltunk egy szobában, mert elkezdtünk építkezni és a régi házból csak egy helyiséget hagytunk meg, ahol együtt háltunk, az anyós, a feleségem, a kicsi, meg én.
A kislány már három éves lehetett.
A feleségemmel az együttlét egy kicsit körülményes volt, de a legtöbbször megoldottuk.
Azt az időt használtuk ki amikor már mindenki aludt.
Egyik este, amikor már az anyós is elég nagyokat lélegzett, amiből  arra következtettünk, hogy már mélyen alszik,  megszólalt a feleségem:  gyere apu!
Már "mentem" volna, de megszólalt a kislány:  hova mentek apuka?
Vettem egy nagy levegőt és megnyugtattam:  most már nem megyünk kislányom sehova!

Azoknak lett igazuk, akik azt mondták, hogy a lányok jobban ragaszkodnak az apjukhoz.
Én vittem az iskolába, én jártam el szülői értekezletre, én tanítottam biciklizni, szép betűket írni.
Elkísért szavalóversenyekre (mert oda is jártam akkortájt), sőt az egyik vasutasnapon, amikor már nagyobb volt, írtam egy verset, amit elszavalt az ünnepségen.
Abban ugyan az volt, hogy majd vasutas lesz, de erről igazából  hallani sem akart.
Annál inkább ragaszkodott az állatokhoz.   Nem is tudom milyen állatok voltak a lakásban, de  tengerimalac és aranyhörcsög biztos volt.  A többire nem emlékszem.
De az udvaron is volt rengeteg állat.
Pláne amikor elvégezte az állat-egészségügyi iskolát.  Ha azt mondom, hogy disznókat hizlalt, az nem teljes, mert nevelte őket.  Elléskor kinn éjszakázott az ólban.  Saját maga segítette világra, adott esetben mind a kilenc malacot. Persze mindegyiknek külön-külön neve volt.  El lehet képzelni egy disznóölést. Ha tehette nem is volt otthon, hogy ne lássa, hogy hal meg a kedvence, Fruzsina.

Később a kutyákkal ugyanez volt a helyzet: Kuvaszokat tenyésztett.
A falu, meg a környező falvak, később a fél járás az ő kuvaszaitól lett hangos.
Hát még amikor a győri állatkertbe ment dolgozni (oda is én kísértem).
Rá akarta beszélni az anyját  -  aki könnyen kötélnek is állt  -  hogy hoz haza az állatkertből kis oroszlánokat, akiket otthon nevelnénk fel az udvarban.
Alig tudtam őket lebeszélni róla.  Mert ugye azonkívül, hogy megfelelő helyet kellet volna kialakítani (bár a kutyák is szépen be voltak kerítve alul-felül, nehogy más kutyák férjenek hozzájuk), a rengeteg engedély, hogy tartani lehessen őket.  Aztán meg az etetésük.

Inkább belenyugodtam abba, hogy előbb utóbb ki fog menni Kenyába (eleinte ugyan azt mondtam, hogy az anyja "kenjába!" fog menni), az oroszlános könyvei hatására.

Ő aztán nem ment Kenyába, de most meg itt vannak az unokák, persze, hogy lányok, és főleg a kisebbik váltig hangoztatja, hogy ő majd Namíbiába fog menni, mert nagyon kedveli az állatokat.

Ebből az is kiderül, hogy most már nemcsak apa, hanem nagyapa is vagyok, sőt nem kell sokáig várnom, hogy dédnagyapa legyek.