Valamikor nagyon sok vasutasnak volt szolgálati lakása.
Elsősorban az állomásfőnöknek.
Az állomásfőnökök mindig az állomásépületben,  általában a forgalmi iroda felett kaptak lakást.  Ha az állomásfőnök személye változott  -  ilyen nagyon ritkán fordult elő,  kivéve, ha a főnök meghalt  -  a lakást el kellett hagyni és az új főnök költözött oda.
Szintén szolgálati lakásban laktak a sorompókezelők  -  legalábbis egy részük. Leginkább azok akik az állomások végén levő sorompókat, illetőleg a két állomás között levő sorompókat és jelzőket kezelték.
Ilyen "őrházakban" általában egy család lakott.  Előfordult, hogy az egész család "bakter" volt.  Egymást váltották, apa, fia, feleség. Az öreg bakter vonatmentes időben beugrott fát vágni, vagy megetetni az állatokat.  Ilyenkor az asszony vagy a gyerek felügyelt a telefonokra, sorompóra.

Ma már ezeket az őrházakat hiába keresnénk.  A szolgálati helyek megszűntek. Jött a biztosítóberendezés.  Nem volt szükség  térközőrre, sorompókezelőre.
Amíg az idősek éltek,  benne maradtak az épületben. A fiatalok már nem akartak ilyen helyeken lakni,  nem is követték az öregek munkáját.  A bejárás a városba, munkahelyre körülményes lett volna, nem úgy, mint az öregeknek, akik az Utasításokban kaptak jogot arra, hogy a beteg, vagy szülni készülő családtagok felszállása végett a vonatok a  "bódénál", rendkívüli módon megálljanak.
A kihalt épületek tönkrementek.  Széthordták őket apránként.  Már nagyon ritkán lehet ezekből egyet-egyet találni.

Valamikor én is ilyen őrházban laktam Nyúlon.  Mivel anyám Nyúl állomáson   -   akkor még állomás volt, két vágánnyal  -  volt forgalmista, beköltözhettünk az őrházba.
Nagyon jó helyünk volt ott.  Amikor már bejártam dolgozni, nem egyszer fordult elő, hogy akkor ébredtem fel, amikor a vonat bejárt az állomásra.  Az utolsó kocsi  -  akkor még 18-20 Bz, két tengelyes kocsival közlekedett a személyvonat  -  általában az ajtónk előtt állt meg.
Számtalanszor előfordult, hogy a ruhámat, táskámat összekaptam, felugrottam az utolsó kocsiba és ott ráértem felöltözködni.
Ma már ez az őrház sincs meg.

Szolgálati lakások azért épültek másnak is nem csak a "bakteroknak".  (Érdekes, hogy a civil nyelv a sorompókezelőt hívja bakternak:  "Drága bakter úr a sorompót mért nem nyitja fel?", amíg a vasutasok a váltókezelőnek mondják, hogy bakter).

Amikor még sok volt a vasutas, mert kellett is, hogy legyenek,  a vasút gondoskodott arról, hogy építtessen szolgálati lakásokat.  A nagyobb állomások környezetében, Komárom, Kelenföld stb.  ma is megtalálhatók ezek a kolóniák, amelyek vasutasoknak épültek. 
Győrben 1968-ban épített a vasút egy házat (a Zrínyi utca elején), amelyben 11 lakás volt.  Hogy ki az a 11 vasutas, akik a szolgálati lakásba beköltözhetnek, azt az úgynevezett üzemi négyszög döntötte el. 
Ez az üzemi négyszög állt az állomásfőnökből, a Pártbizottság titkárából.  a Szakszervezeti bizottság titkárából és a Csomóponti KISz bizottság titkárából.  Ez volt a "négyek bandája" az állomáson.
A lényeg az, hogy én is beadtam a kérelmemet egy lakásra.  Három éve voltam házas,  volt egy kislányom és mindenki tudta, hogy én a vasúton akarok megöregedni.

Úgy augusztus elején egy nappali szolgálatomban,  a személypályaudvaron voltam forgalmista,  a forgalmiba vetődött egy úriember, aki lehet, hogy bemutatkozott, de én nem fordítottam rá akkora figyelmet, hogy megjegyezzem a nevét, főleg arra nem, hogy ki is ő valójában.
Mindenesetre nagyon barátságos volt, kérdezgetett engem ki vagyok, milyen vizsgáim vannak, mik a terveim?   Udvariasan válaszolgattam neki.
Amikor a kollégám bejött a forgalmiba, ez az úriember megkért, hogy menjek be vele  a főnöki irodába.  Nem tudtam mire vélni az invitálást, de gondoltam, hogy majd meg fogom tudni.
Bementünk a főnök irodájába.  Elkezdett kérdezgetni:  mi van édesanyámmal, mi van a testvéreimmel?  Ki hol dolgozik?  Milyen vizsgáim vannak?  Mi akarok lenni?  stb.
Azt is megkérdezte, hogy tudom-e, hogy ki ő?  Megmondtam őszintén, hogy halvány fogalmam sincs.
Ekkor megszólalt a főnök telefonja.  Az én emberem felvette a kagylót és meglepetve hallottam, amint bejelentkezett: - Dr Németh István vagyok a Budapesti Igazgatóság Jogi Osztályának a vezetője.

Nos, a kerekek az agyamban elkezdtek kalimpálni.  Hát persze, hogy hallottam már róla.
nagyon sokan áldották a nevét.  Ő volt a "mindenki Pista bácsija" a vasutasok között.
Nagyon sok vasutasnak segített ügyes-bajos dolgainak elintézésében.
Letette a telefont és megkérdezte:  na most már tudod, hogy ki vagyok?
Mondtam, hogy anyám sokat mesélt arról a pápai jegyvizsgálóról, aki rengeteget tanult és eljutott egészen az Igazgatóság Jogi osztályáig.
Mondja ő, hogy gyerek koromban a térdén lovagoltatott Pápán, amikor kimentem az anyámhoz a vasútra  (Akkor anyám ott dolgozott).
Beszélgettünk még egy darabig, illetve leginkább csak ő beszélt, mert én nem emlékeztem arra sem, hogy a térdén lovagoltam volna.
Mondom, hogy megnősültem, van egy kislányom.  Egyelőre az anyósnál lakunk, de beadtam az igényemet szolgálati lakásra.

Na mindjárt megnézzük, mondta és felemelt egy kimutatást a főnök asztaláról.
Úgy hívnak, hogy Walter István, úgy-e?  Mondtam, hogy egyezik.
Na gyere nézd meg.  Harmadik helyen szerepelsz az igénylők között.  Számíthatsz rá, hogy megkapod.
Nagyon jó hangulatban búcsúztam el tőle. Otthon elmeséltem a feleségemnek a jó hírt.

Amikor csak Győrben jártunk, mindig elmentünk az épülő ház felé.  Volt olyan, hogy belopakodtunk az építkezési területre.  Pallókon, gerendákon bejártuk az épületet.
Saccoltuk, hogy melyik helyiség, mi lesz.  És, hogy a három szint melyikén fogunk lakást kapni.  Mindegy volt.  Fiatalok vagyunk.  A legfelsőre is fel tudunk menni.
Nem lehet elmondani, milyen boldogok voltunk.
Boldogságunkat még fokozta, hogy augusztus 20-án nyertem egy Moszkvics személygépkocsit.
Dicsekedtem fűnek-fának. Nagyon sokan irigyeltek a szerencsém miatt.  Nagyon sokan pedig úgy tettek, mintha nem irigyelnének.  valószínű ők  okozták a problémát.

Szeptember végén ült össze a "négyszög", a végleges döntés végett.
Másnap már ki volt függesztve a névsor, akik a szolgálati lakást megkapták.
Iparkodtam megnézni én is, szerepelek-e a listán.
Nagyon nagy meglepetésemre,  az én nevem nem szerepelt a névsorban.
Mintha letaglóztak volna.
Mi történhetett?

Megyek be a főnökhöz.  Láttam rajta, hogy a háta közepére sem kívánja a velem való beszélgetést, de én azért feltettem a kérdést:  hogy csúszhattam le a harmadik helyről a tabellán kívülre?  Láttam, meglepődött azon, tudok arról, hogy a harmadik helyen szerepeltem.  Hímezett-hámozott.  Arról kezdett beszélni, hogy a bizottságban valaki azt javasolta, hogy én ne kapjak lakást, mert nyertem egy autót.
Nem árulta el, ki volt a négy közül, aki ezt javasolta, de a másik hárommal is beszéltem az ügyről és mindegyik úgy tett, mintha nem ő lenne a "vétkes".
A mai napig nem tudom, hogy ki volt a négy közül, aki kihúzatta a nevemet azok közül, akik szolgálati lakást kaptak, azért, mert nyertem egy kocsit.
Kérdezem a főnöktől, hogy miért nem védett meg? Miért nem mondta, hogy a kocsiban azért mégsem lakhatok?  Ha eladom,  akkor sem kapok érte annyit, hogy lakást vegyek az árán.  (76 ezer forint volt egy új Moszkvics.  Amikor átvettem egy úr 80-at adott volna érte).

A főnök még megpróbálta menteni a helyzetet.  Azt mondta, hogy beköltözhetek egy vasutas házba, ami a Baromfifeldolgozóval szemközt van.  (Olyasmi ház volt, amilyenben Nyúlon is laktam).   Egy egyedülálló kis ház volt, udvarral, kerttel, közvetlenül a vágányok mellett, ami a kisebb baj lett volna.  Hanem azt a bűzt megszokni soha nem tudtam volna, ami a Baromfifeldolgozóból áradt.  Tudom, mert, ott voltam bakter az épülettel szemben.
 
Nagyon bánatos voltam, hogy nem kaptam szolgálati lakást.
Mérgemben lebontottam az anyósom házát és elkezdtünk egy hatalmas házat építeni a helyére.
A hatalmas azt jelentette nekünk, hogy 12x12 méter alapterületű, emeletes házat hoztunk össze, amelynek építésében  101 vasutas kollégám segített  ( a nevüket összeírtam, ha bármikor tudok rajtuk segíteni, megteszem.)

Azt soha nem tudtam kideríteni, hogy ki volt a jóakaróm a "négyek" közül.
Nem is fogom megtudni, mert mindegyik meghalt már.
Ez valószínű nem azért történt, mert magamban,  egyébként eléggé el nem ítélhető módon,  számtalanszor elmondtam, hogy:  "dögöljetek meg!"