De még csak nem is én menesztettem valakit.
A menesztés a vasúti szakzsargonban a vonatok elindításának műveletét jelenti.
Az Utasítás szerint jelzőeszközökkel megjelölt szerelvény, amelyen legalább egy működő mozdony és vonatszemélyzet is van, ráadásul általában elhagyja az állomás területét.
a közúton. A végén pedig „zárjelzőt” kell elhelyezni.
Ezt a zárjelzőt majd egy másik történetnél tüzetesebben megvizsgáljuk.
Jelenleg annyit elárulok, hogy egy fényvisszaverős vörös tárcsa van a vonat végére akasztva.
nálunk legfeljebb a terepasztalon közlekednek vonatok.
A jelenlegi utasítás szerint ezt a felhatalmazást a vonaton szolgálatot teljesítő jegyvizsgáló, méghozzá Vezető-jegyvizsgáló (aki legtöbb esetben egymaga van a vonatnál) is elvégezheti, úgy, hogy a táskájából előveszi a kis kerek zöld-szegélyű, fehér tárcsáját és emelgeti a mozdonyvezető felé.
Nem is akárhogyan. Ugyanis viselnie kellett a „szolgálati jelvényét” a vörös sapkát, valamint a megfelelő jelzőeszközöket. Ezek a vonatindító tárcsa, amit az utasok viccesen „palacsintasütő”-nek neveznek, sötétben ehelyett zöld fényű kézilámpa van, és a jelzősíp.
Ezzel nyertem egyszer egy tábla csokoládét.
Észrevettem az öltözőben a fogason a kolléganőm piros kucsmasapkáját.
A következő lépésben felötlött bennem, hogy mit szólna a mozdonyvezető, ha ebben indítanám a vonatot. Végig gondoltam. Az Utasítás azt írja, hogy a menesztést végzőnek piros sapkát kell viselni. Azt egyáltalán nem írja, hogy ez a sapka csak, az akkor használatos, tányérsapka lehet. Meggyőztem magamat és már fel is ajánlottam a forgalmiban lévőknek a fogadást. Ha ebben menesztem a vonatot, a mozdonyvezető el fog indulni.
Tét egy tábla csokoládé. Ráálltak.
Feltettem a kucsmát és a sípommal meg a tárcsámmal kimentem a vonathoz.
A mozdonyvezető is nagyon megnézett és láttam rajta, hogy elgondolkozott.
Na, gondoltam ez már jó jel, mert ha nem tetszett volna neki azonnal szóvá teszi.
Tetszett neki. Nevetett és a szabályszerű menesztés után elindult: Azt hiszem, ő is úgy gondolkozott, hogy végül is a fejemen van a „vörös” sapka.
Ritkán volt ennyi nézőm, de a csokit megnyertem.
A kézi jelzőlámpa, amivel sötétben (éjszaka) indítottuk a vonatokat elég ormótlan volt.
Ehelyett mindenki szerzett be magának olyan zseblámpát, amelyikkel a fehéren kívül
zöld fényt is lehetett a mozdonyvezető felé mutatni.
Volt, aki olyan zseblámpát használt, amit a ruszkiktól vettünk néhány forintért.
A ruszkik, „az ideiglenesen hazánkban tartózkodó”! orosz katonák voltak, akik mindent eladtak, ami a laktanyából mozdítható volt (zseblámpa, szokol rádió, fényképezőgép, fejsze, olajemelő, sőt még a benzint is kihordták), hogy pár forinthoz jussanak, amiből aztán tudtak vásárolni piát, cigarettát stb.
Ez a lámpa olyan volt, hogy a fehér üveg elé fel lehetett húzni kék, zöld, sárga és piros üveget is. Leggyakrabban a zöldet használtuk, vagy a fehéret.
Egyik éjszaka az egyik menesztő kislány kiment elindítani a pesti vonatot.
Szokás szerint a vonat közepénél állt meg. Beszállította az utasokat és amikor mindent rendben lévőnek talált emelgette a lámpáját a mozdonyvezető felé.
De a mozdonyvezető nem indult. A kislány csodálkozott, mert látta, hogy a „vezér” feje lóg ki a mozdony ablakán és csak néz. Ilyenkor a szabály az, hogy előre kell menni a mozdonyvezetőhöz megérdeklődni, hogy ugyan miért nem indul?
A kislány is ezt tette. Eléggé mérgesen, hogy ennyit kellett gyalogolni, kérdezte a „vezértől”, hogy miért nem indul?
A mozdonyvezető sejtelmesen mutatott a kézilámpára. Nézd már meg milyen fénnyel akarsz engem elindítani. Megnézte és elszállt a haragja a mozdonyvezető iránt.
A lámpán ugyanis a piros fény világított a zöld helyett.
Gyorsan megigazította és a vonat már indult is.
A lámpáról ezután, a zöld kivételével, az összes színes üveget levette.
Az Orient expressz (akkor!) Győrben nem állt meg. Érkezése előtt kimentem a peronra.
Vittem a sípomat a tárcsámat és vártam a vonatot. Majdnem mindent előírásszerűen végeztem. Egyet kivéve. A menesztőtárcsát alaphelyzetben a hónom alá szorítva kellett volna volna vinnem egészen addig amíg nem adtam a jelzést a vonat felé.
Ehelyett volt egy rossz szokásom. A tárcsát a két ujjam között szoktam forgatni.
Már eléggé begyakoroltam, úgyhogy ügyesen tudtam pörgetni, hadd csodáljanak az utasok.
Most is ezt tettem. A baj az volt, hogy a vonat már a peron végéhez ért, amikor a tárcsa kirepült a kezemből egyenesen a vágányok közé, amelyiken a vonat közeledett.
Mi van ilyenkor? Annyi idő már nem volt, hogy bemásszak a sínek közé a tárcsáért.
Anélkül pedig a mozdonyvezető - mivel nem menesztem - köteles megállni.
Szerencsémre ismerős mozdonyvezető volt, aki látta hogyan jártam. Jó nagyot nevetett rajtam és nem állt meg, hanem haladt tovább a tárcsámon keresztül.
ha egy időben több vonatot is kellett indítani.
Amikor én voltam a külsős nem vártam el a naplózótól, hogy besegítsen, pláne ha kislány volt az illető és főleg télen, amikor odakinn hideg volt.
Úgy intéztem a „vonatcsoportokat”, hogy minden vonat menetrend szerint elinduljon.
Ez akkor jelentett problémát, ha több vonat is ugyanakkor indult, mint például este tíz óra után, amikor három vonat indulása is 10 óra 50 perckor volt.
Ezt is el szoktam intézni. A vonatokat úgy állíttattuk be a vágányokon, hogy a vonat vége a kerítésen levő átjárónál legyen.
A másodikról 20 másodperccel korábban elküldtem a hegyeshalmit, átléptem a negyedikre ahonnan 50-kor elküldtem a pápait, onnan átléptem a hatodikra a kapuvárihoz és 10 másodperc késéssel az is el tudott indulni. Szervezés kérdése volt az egész.
Egy téli estén aztán furcsa dolog történt.
Elküldtem a hegyesit. Átléptem a pápaihoz. De a mozdonyvezető nem látta a lámpámat a gőztől. Még gőzmozdonyok voltak és gőzzel fűtötték a vonatokat.
Előre szaladtam, hogy lásson a vezér, de eltelt vagy két perc mire elindult.
Üsse kő. Loholok át a hatodikra a kapuvárihoz. Itt ért a meglepetés. Ott nem volt vonat.
Szaladok be a forgalmiba - akkor még nem volt rádiónk, hogy tudjunk értekezni a bent lévőkkel - kérdezem, hogy hol a kapuvári vonat, mert a hatodikon nincs.
Azt mondja a naplózó, hogy márpedig ő ki sem mozdult, hogy elküldte volna.
Hívom telefonon a „rendelkezőt”. Hol a kapuvári? Azt mondja, hogy Ikrényben.
Meglepődött, hogy miért kérdezem. A vonat hajszálpontosan elment.
Megkérdeztem a vonatvezetőt: Józsi bácsi, este ki küldte el magukat?
Hát az úgy volt - mondja az öreg - hogy már 50 volt, a gőztől nem láttunk semmit, de a Walter úr „fütyülőjét” mindenki hallotta. Azt gondoltuk, hogy ott van a vonat végénél, ahogy szokott, csak a gőztől nem látszott. Mondtam a vezérúrnak, hogy induljuk.
El is mentünk szépen. Csak nem volt valami probléma?
Csak annyi, meglepődtem, hogy nem találtam a vonatot a szokott helyén.
Valószínű azt hallották, hogy a negyedik mellett fütyültem
Utolsó kommentek