Már 10 éves koromban egyenruhát viseltem.
Mi ebben az érdekes?   Más is viselte az iskolája egyenruháját.
Az lehet.  De én már ekkor vasutas egyenruhát viseltem.

Nem mondom, hogy nagyon odavoltam érte, de a Szegedi  MÁV Nevelőintézet, ahova
10 évesen kerültem, ellátott minden ruhával, cipővel, amit aztán viselni kellett.

Ebben az egyenruhában jártunk a szegedi alsóvárosi iskolába.
Az iskolatársak már akkor bakteroknak „becéztek” bennünket,  az Intézetet  pedig
bakterájnak.

Az egyenruhának nem örültünk ugyan, de tudtuk,  és a civil osztálytársaink is tudták, hogy az Intézetbe azok a gyerekek kerültek, akiknek a szülei nagyon szegények.
Nem mintha a szegedi iskolatársaink szülei gazdagok lettek volna, legalábbis ezen a környéken lakók, mert valószínű volt valami oka, hogy az iskolát, ahova jártunk
„mezítlábas egyetem”-nek nevezték. 

Ez a  bakterájos, egyenruha volt  rajtam az általános iskola után a középiskolában is, hiszen a  Vasútforgalmi Technikumba is az Intézetből jártam.
Az egyenruhánkon még „rangjelzést” is  viseltünk, ami nem a tényleges vasúti rangjelzésekre hasonlított, hanem a tanulmányi eredményektől függően került a vállapra és a  parolira   -  vagy ahogy magyarul mondják, a gallérhajtókára  - egy kettő vagy három arany „V” betű.

Ahogy visszaemlékszem kettőnél több "vé" betűt sohasem kaptam.
Na, ezt nem dicsekvésnek szántam.

Civil ruhám nagyon kevés volt.  Csak a szünidőben öltöztem át civil ruhába.
Fiatal gyerek lévén még sok ruha nem kellett.
Amikor aztán ( nem elvégeztem, hanem) abbahagytam az iskolát, valahova el kellett mennem dolgozni, hogy ne az anyám nyakán élősködjek  négy lánytestvéremmel együtt, akik még tanultak.

Nem kellene sokat gondolkoznotok, hogy kitaláljátok hova is mentem munkát keresni.
Persze, hogy a vasútra.
Hiszen  azt a célkitűzést, hogy állomásfőnök legyek, még nem vetettem el.

Fel is vettek Győrben  a vasútra vonatfékezőnek.
Egy hónap múlva már megkaptam az egyenruhát.
Az oktatóm nem mulasztotta el  bevetni a klasszikus viccet:

A cigány ember mondja az egyenruhával kapcsolatban.  Nálunk a gyerekek is egyenruhában járnak.    Egyen van ruha, a többin nincsen!

Mit mondhatnék róla?  Sokkalta rosszabb minőségből készült, mint a bakteráji.
Kaptam nyári ruhát.  Zsávolyból készült.   Utáltam, mert  nehezen lehetett tisztántartani,  alig ültem le benne, már  összegyűrődött.  Nagyon nehezen lehetett símára vasalni.  Úgy állt rajtam, mint a bádogruha, vagy ahogy a rendőröket becézték:  fakabát.  Valószínű ők is ilyet viseltek.    Nem is volt rajtam csak amikor munkába mentem.  A zubbonyt és a  tányérsapkát  -  ezek is ugyanabból az anyagból készültek  - csak szolgálatban viseltem.

Nyáron a zubbony helyett  ingzubbonyt kaptunk.  Ez elég kényelmes viselet volt, de nem annyira, hogy  civilben is ezt hordtuk volna.
A rangjelzéseket azonban viselni kellett mindenféle egyenruhán.

A téli ruha sem volt  dicsekvésre méltó.  Durva posztóból készült.  Nehéz volt és vonzotta magához a koszt.  Ha valami beleivódott,  por vagy netán olaj,  semmivel sem lehetett kiszedni belőle.
Kényelmetlen, nehéz viselet volt.
Szerencsémre nem kellett sokáig ezeket a ruhákat hordani, mert hamar levizsgáztam, hogy
„kinevezzenek” és akkor már  kamgárn  (láttam már kangárnnak is leírva) anyagból készült
egyenruhát kaptam.  A szakszótár szerint ez a textil,  fésűsgyapjú fonalból készült kelme,  magyarul fésűsszövet.
Ezt már szerettem. Lehetett vasalni, lehetett alakítani egyszóval jól éreztem magamat benne.

Kellett is, mert amikor a személypályaudvarra kerültem forgalmistának, nagyon sokat forgolódtam az utasok között,  és nem volt mindegy  (még ha hiúnak tartanak is miatta), hogyan nézek ki.
Szerencsém is volt, mert  1967 őszén új egyenruhákat kaptunk.
Nem mindenki,  csak  a nagy állomások, határállomások, balatoni állomások főnökei, reszortosai  (oktató, vezénylő, ügyeletes, térfőnök), a forgalmi szolgálattevők és a nemzetközi vonatok jegyvizsgálói.
Az egyenruha yester anyagból készült, behúzott gombokkal, nyitott fazonnal.    Méretre!

Háromszor voltunk Budapesten a szabónál, mire elkészült.
Az egyenruhán már az új rangjelzést viseltük.  Nem volt vállap, csak paroli, a hajtókán.
A szívünk fölött szárnyaskerék díszelgett.
Könnyű, elegáns ruha volt. 

Aki meg tudta tenni, hogy szolgálatban nem viselte,  például a rendelkező szolgálattevő, a jelvényeket leszedte róla és szép civil öltönyként  használhatta.
A férfiak fehér inget és fekete nyakkendőt, a nők fehér blúzt  és szintén fekete nyakkendőt viseltek.

Nagyon szépek voltunk benne.  Talán még én is.
Kár, hogy egyetlenegy alkalommal kaptuk.  Többször nem.  Már akkor szerepet játszott ebben a pénzhiány.
Visszajött a kangárn, amikor már a yestert nagyon elhasználtuk.

Én a kangárn ruhában is szerettem jól kinézni.  Mondhatnám, hogy adtam magamra.
Kétévenként kaptuk a ruhákat, a télit is és a nyárit is.  Az ingnek, nyakkendőnek, sapkának,  cipőnek, köpenynek, bundának,  amikkel még ellátott bennünket a vasút, más-más kihordási ideje volt.
Például ma is találok még otthon a szekrény alján vadonatúj  cipőket (félcipőt, magasszárú cipőt),  fehéringet, nem is egyet, eredeti csomagolásban).
Amikor rendelkező voltam ezeket nem kellett szolgálatban viselnem. Meg tudtam spórolni.
Legfeljebb ünnepségeken vagy a május elsejei felvonuláson (mert oda engem mindig besoroltak, ráadásul a sor elejére  -  nem is tudom miért?).

Amíg a személypályaudvaron dolgoztam és sokat forgolódtam az utasok között, nagyon vigyáztam arra, hogy a ruhám makulátlan legyen.
Nem mondom, hogy forgolódtak utánam a lányok, de azért el-el csíptem  néhány hizelgő megjegyzést, amikor végig vonultam a peronon.
Tettem is érte.
Amikor megkaptam a soros járandóságomat, téli vagy nyári ruhát, az első utam a ruhával mindig a szabóhoz vezetett.
Igaz hogy  mindenki  „méret” szerint kapta a ruháit, de az a méret engem nem elégített ki.
Bő volt, hosszú volt, nem követte a divatot.
Ha csőnadrág volt a divat, a szabóval olyanra igazíttattam, ha trapéz volt a divat az én nadrágom is trapéz lett.

Egyik éjszakai szolgálatom előtt magamra öltöttem a frissen megvarrt, átalakított egyenruhámat.

Az első vonat, amit el kellett indítanom, a soproni személy volt.
Szépen megigazítottam a fejemen a vörös tányérsapkát,  amiről még nem mondtam, hogy saját kezűleg alakítottam át olyanná, mint a német tiszteké volt.  Kivettem belőle a feszítő drótot és összenyomtam elől, hátul, a sildje  lehajolt a szemeim fölé.
Beigazítottam az ujjaimmal, hogy középen legyen.  Kezemben a tárcsa és a síp.
Kisétáltam a vonathoz.  Különben mindig időben ki szoktam menni a vonat indulási ideje előtt, nem rohangálva az utolsó pillanatban, mint néhány kollégám.
Úriemberként.  Ez már hasonlított az állomásfőnök viselkedéséhez. 
Mert, ugye ahhoz hozzá kell szoknom!
Amikor eljött a vonat indulási ideje,  beszállítottam az utasokat és adtam jelzést a mozdonyvezetőnek az indulásra.

A vonat elindult.  A tárcsát előírásszerűen a hónom alá fogtam és  szintén az előírásoknak megfelelően végignéztem a kihaladó vonatot.
Az előírásszerű kifejezés azonban nálam egy kicsit sántít.
Az ugyanis  nem volt előírás, hogy én a vonaton utazókat nézegessem.
Márpedig én  - eléggé el nem ítélhető módon  -  legtöbbször az utasokat is nézegettem.
Ha volt közöttük nő, akkor még inkább.

Ahogy a vonat szép lassan húz ki előttem,  arra lettem figyelmes, hogy még a szokottnál is többen érdeklődnek  személyem iránt.
Gondoltam magamban, hogy nagyon jól állhat rajtam az új egyenruha, ha ennyire megnéznek.
De tényleg sokan leskelődtek a vonatablakból.  Szinte mindenki a vonatnak ezen az oldalán volt.  Csak fel ne dőljön a vonat.
Egészen el voltam magammal telve.

Egészen addig, amíg a vonat teljesen el nem ment és én tettem egy lépést, hogy bevonulok a forgalmiba a következő vonat indulásáig.
Ennél a lépésnél "világosodtam meg". 
Ennél a lépésnél villant valami, amit eddig nem vettem észre. 
A bal lábam ugyanis bokától a derekamig kifehérlett a nadrág alól.
Ebben a pillanatban a szabóm is és a közeli hozzátartozói is biztosan csuklottak, mert emlegettem őket.   Rosszul varrta össze a nadrágom szárát.
(utólag arra hivatkozott,  nem vette észre hogy kifogyott a cérna).

Jézus Máriám!  Hogy nézek ki?
Kilátszott a szőrös lábam szára.  Kifehérlett az egyáltalán nem napsütötte combom.
Sőt még azt is lehetett látni, hogy van rajtam alsónadrág.  Még szerencse.

Ahogy tudtam a tárcsával eltakartam a csupasz lábamat és besántikáltam a csomagmegőrzőbe.
Na nem azért, mintha  lett volna ott valamilyen szolgálati elintézni valóm, hanem azért, mert tudtam, hogy  az aranyos Erzsi néni van ott szolgálatban, aki tud rajtam segíteni.

Mutattam neki a nadrágomat és mondtam, hogy ez az összes ruhám, amiben egész éjszaka dolgoznom kellene.

Erzsi néni csak annyit mondott:  vetkőzz!
Más esetben megijedtem volna ilyen parancstól, de most örültem neki.
Szépen összeöltögette, mondván, hogy reggelig kitart.
A forgalmiba érve azt kérdezték, hogy hol jártam ilyen sokáig?  A vonat már régen elment.

Amikor elmeséltem, hogyan jártam, sokáig „örültek” neki.