Amikor betöltöttem a 18. életévemet, anyám felkereste a győri állomásfőnököt,  hogy
vegyen fel egy „tékozló fiút”, mármint engem,  valamilyen munkakörbe,  a vasútra.
Nekem nem szólt róla, hogy miben mesterkedik, csak miután hazatért, újságolta el,
hogy megszűnt a tétlenség, december 5-én mehetek Győrbe az állomásra.

 Felkerestem az állomásfőnököt,  Iványi Edét, aki kifaggatott, hogy miért is nem végeztem el a vasútforgalmi technikumot.
Elárultam neki azt a  célkitűzésemet, hogy valamikor állomásfőnök szeretnék lenni.
Jót nevetett a merész célkitűzésemért és megígérte, hogy szemmel tart.

 Iványi Ede előttem három hónappal került Győr állomásra főnöknek.
Előtte Sztálinvárosban volt állomásfőnök. A fiatalok talán nem tudják, hogy Sztálinváros a mai Dunaújváros, és annak idején Dunapentele községből fejlődött ki.

Már a nagyszülei is vasutasok voltak az Esztergom-Tokodi vonalon.
Ő is ott kezdte a vasutat Esztergom állomáson. Az 50-es évek elején került Sztálinvárosba főnöknek.   Márpedig oda csak kiváló káder kerülhetett.
Valószínű, hogy Győrbe is azért helyezték, hogy a forradalom után rendet teremtsen az állomáson.   De ez csak az én véleményem. 

Mindenesetre szigorú volt, de azt is hozzáteszem, hogy  viszonylag igazságos is.
Egyenlőre azonban, mivel hivatalosan csak 8 általánosom van, nem tudott más munkakört   biztosítani, mint vonatfékezőit.
Azt nem mondhatom, hogy nem tartott szemmel, mert ahányszor találkoztunk, talán hónaponként egy-egy alkalommal futottunk össze, mindig megkérdezte, hogy állok a vizsgáimmal?
Mindig jól le is tolt, mert bizony a vizsgák nagyon lassan szaporodtak.
Attól függetlenül, ha valami vizsgát letettem és mentem hozzá, hogy előbbre szeretnék jutni, mindig meghallgatott és  segített.
Így lettem vonatfékezőből három hónap múlva jegyvizsgáló.

Amikor ez sem tetszett, mert keveset voltam otthon, kértem hogy adjon olyan munkakört, ami kiszámíthatóbb időbeosztást biztosít.
A következő hónap elsején már kocsifelíró voltam a Rendező pályaudvaron, hármas turban.
Ez azt jelenti, hogy  12 órás nappali szolgálat után 24 órám volt szabad, tehát másnap estig, ezután a 12 órás éjszakai szolgálatot 24 óra szabadidő követett.

Tényleg több lett a szabadidőm és nagyjából tudtam tervezni is az edzésre járást, a színházba, moziba járást.
Az igaz, hogy ebben a munkakörben a fizetésem a háromnegyedére csökkent.
Ahhoz, hogy többet keressek tanulni kellett. Két év alatt  meg is szereztem a szükséges forgalmi vizsgákat.
Nemcsak azért, mert olyan szorgalmas voltam, hanem mert a főnök tényleg rajtam tartotta a szemét.  Ha nem is közvetlenül, hanem a  Térfőnökökön keresztül.
Nem hagytak  eltunyulni.  Minden alkalommal, mondhatnám naponta, feltették a kérdést, hogy na hogy állsz ezzel vagy azzal a vizsgával.
Ahogy egy vizsgát letettem, már gondoskodott is róla, hogy más munkakörbe kerüljek.

Így kerültem először váltókezelői, később térfelvigyázói, végezetül forgalmi szolgálattevői munkakörbe.
A főnök szigorúságáról és lojalitásáról elmondok néhány példát.

A hetenkénti „állomásbejárásai” során szoktam vele találkozni.
Egy alkalommal piszokul lehordott, mert a zubbonyom nem volt nyakig begombolva.
Ekkor még ilyen kényelmetlen egyenruhákat kaptunk.
Azt mondta, vegyek róla, mint  főnökömről példát.  Az ő zubbonya is be van gombolva.
Pár hét múlva, nyári időszakban, amikor kegyetlen  időjárás  szorongatott bennünket,
magyarul, bitang meleg volt, jött az én főnököm ellenőrzést tartani. 
Hát mit látok?  Félmeztelenül ballag a sínek mellett. A levetett ingzubbonyával csapta magának a szelet.
Mondom a váltókezelőimnek, hogy most figyeljetek.
Gyorsan levetettem az ingzubbonyt és én is elkezdtem vele csapkodni magamat.
Ahogy vártam, nekem esett, hogy mit képzelek én a szabályszerű egyenruha viselésről?
Megjátszott egy-ügyüséggel jelentettem neki, hogy az én példaképem a főnököm.
Ahogy ő, úgy én is.
A következő figyelmeztetést már nem vettem annyira komolyan, ugyanis így hangzott:
Öltözz fel kis Walter, mert a valagad szétrúgom!
Közben persze úgy kellett felnéznie rám, mert  20 centivel magasabb voltam nála.

 Más alkalommal, egy Húsvéthétfőn,  a személypályaudvaron voltam külsős az Ilikével.
Ahogy  az illik,  persze nem a munkahelyen,  a férfi kollégákkal összefogva, úgy meglocsoltuk a kislányt, hogy a forgalmiban bokáig ért a víz.
A főnököt éppen arra hozta a balsors.
Mit ne mondjak, mindennek elmondott bennünket, persze nem suttogva, hanem jól kieresztve a hangját.   Fenyegetett bennünket fegyelmivel, prémiumcsökkentéssel, áthelyezéssel.
Hallgattunk, mint a jó gyerekek.  Hogy mertünk volna meg mukkani?
Csak olaj lett volna a tűzre!
Nem telt el egy félóra,  a naplóink ellenőrzése közben egyszer csak elnevette magát:
Az anyátok iskoláját, én is pont ilyen voltam fiatalkoromban.  És már mesélte is, hogy mit meg nem csináltak.

De tartotta a kapcsolatot a többi dolgozóval is.  Az évenként megrendezésre kerülő sörmeccseken rendszeresen részt vett.
Ezek a meccsek nem központi kezdeményezésre lettek bevezetve, hanem a dolgozók, mondhatnám falusi nyelven, hogy az alvég és felvég vetélkedése volt a régi MÁVDAC pályán, az Erzsébet ligetben, ahol most a Kórház épülete áll.
A Rendező pályaudvaron dolgozók voltak az egyik csapatban, a Torony-tól nyugatra levők a másikban. A főnök mindig a "másik" csapatban játszott, amelyik rendszeresen kikapott.
De lelkesen küzdött.  Nem sértődött meg, ha valamelyik váltókezelő az ellenfél csapatából közbe-közbe elrúgta a bokáját.
 Főnököm biztatására kezdtem el tanulni is. 
Az érettségi megszerzése után, hamarosan felkerültem a rendelkező toronyba.
Először táblakezelőnek a Dominó 55-ös biztosítóberendezéshez.
Arra is ő beszélt rá, hogy menjek főiskolára.  Ő akkor végzett Szegeden a Felsőfokú Vasútforgalmi Technikumban.  
Arra persze nem számított, hogy lekörözöm.
Mire ugyanis én végeztem, már nem Felsőfokú technikum volt az iskola, hanem Főiskola, így egyből üzemmérnök lettem.
Neki még egy év különbözetit kellett járnia.

 Mint üzemmérnök rövidesen Rendelkező forgalmi szolgálattevő lettem.
Ez már előkelő beosztás  akkora állomáson, mint Győr.  Irányítani a vonatok közlekedését
illetve a tolatások lebonyolítását.

 Amikor úgy alakult, hogy a vasút Győrben épít egy  vasutasházat, 11 szolgálati lakással, nem messze az állomástól, én is benyújtottam az igényemet egy lakásra.
Be is kerültem a lakást elnyerők névsorába.  Mondhatnám, hogy az előkelő harmadik helyen  szerepeltem.  A már  egyszer elmesélt  autónyerésem miatt, innen lecsúsztam.
  Egyszer csak magához hívatott a főnököm és közölte velem, hogy  a következő héttől én leszek a csomópont munkavédelmi ügyintézője.
Ez már úgynevezett „reszortos” munkakör volt.
Bekerültem az állomás vezető gárdájába.

 Előző sztorimban már említettem, hogy  ez az egyetlen munkakör, amit nem kedveltem.
Nem a munka miatt, hanem az előfordult néhány halálos baleset  körülményeinek vizsgálatával járó kellemetlenség miatt.
De, ha már elvállaltam, csináltam tisztességgel.
Közben még egy munkavédelmi diplomát is szereztem.

 Ebben a munkakörben sem úsztam meg, hogy ne kerüljek nézeteltérésbe a főnökömmel.
Igaz, hogy, mint csomóponti munkavédelmis, a közvetlen főnököm Budapesten volt, de az itteni adta a fizetésemet, és ő dönthetett arról is, hogy más végezze ezt a munkát, ha én nem felelek meg.
Majdnem így történt.
Egyik reggel, munkakezdés előtt valaki a fülembe súgta, hogy a főnök a személyi sérüléses balesetek vizsgálatán kívül, ami az én munkaköröm volt, rám akarja testálni a tárgyi balesetek vizsgálatát is, mert  D. Zoli bácsit, aki eddig ezt végezte, kirendelték egy félévre Rajkára.
Ez hatalmas munka lett volna, mert rengeteg baleset volt.  Szinte minden nap történt egy  váltófelvágás, aláváltás, kisiklás, koccanás, amiket ki kellett vizsgálni.
Rengeteg embert kihallgatni, megszondázni. Jegyzőkönyvet felvenni.  Írógéppel.  Titkárnő nélkül.  Úgy hívták a dolgozók a balesetvizsgálatot, hogy  : „Anyja neve hat példányban!”

 Nem szerettem volna ennyire megterhelni magamat.
Gyorsan felhívtam telefonon a pesti főnökömet és elmondtam neki, hogy mit tervez az Iványi.
Annyit mondott a pesti főnököm, hogy ha el merem vállalni, ő fog nekem fegyelmit adni, mert az én munkaköröm teljes embert kíván.
Persze, hogy egyetértettem vele.
Ilyeténképpen felvértezve magam mentem be a főnökhöz a Segédhivatalba, mivel odahivatott, mert ott volt dolga.  (A rossz nyelvek szerint sok dolga szokott ott lenni, mert csinos fiatalasszony volt az egyik ügyintéző.  Ezt persze nem merte senki megerősíteni).
Azonnal el kezdte mondani, hogy  holnaptól én vagyok a balesetvizsgáló is.
Mondtam, hogy nem vállalom.
Hogy ezután mi következett, nem lehet elmondani, mert „nem bírja a nyomdafesték”.
Először azt hitte, hogy rosszul hall.  Mondta még egyszer. Én is mondtam még egyszer, hogy nem.
Az egész állomás hallhatta azt az ordítást, ami rám zúdult.
Minden voltam.  Rohadt szemét, taknyos kölyök.  Én rángattalak ki a szarból.  Én csináltam belőled embert.  Én adok a kezedbe kenyeret.
Nem nagyon tudtam szóhoz jutni csak amikor levegőt vett.
Mindenre azt mondtam, hogy így igaz, de nem vállalom.
Még sokáig becézgetett amikor eljöttem onnan.
De aztán keresett helyettem mást.
Szegény Kálmán bácsit bízta meg, az oktatót a baleset vizsgálati teendőkkel.

Sokáig nem mertem, azért a szeme elé kerülni.
Nagyjából egy hónap múlva futottam vele össze.
Nevetve veregette a vállamat. 
Nagy szerencséd volt, te hét szentség, hogy nem vállaltad el.
Szegény Kálmán ki sem látszik a munkából, annyi dolga van.

Nem sokkal később újra felkerestem.
Azt kérdeztem tőle, hogy nem kell-e neki egy jó rendelkező?
Ki lenne az?  - kérdezte.  Mondtam, hogy ajánlom magamat.
Szívesen visszaengedett forgalmistának.

1975 elején ment nyugdíjba.
Hogy mennyi lehetett a nyugdíja, azt nem tudom.
De évekig találkoztam vele az Arrabona áruházban.  Ott dolgozott, mint portás.
Pedig jó „káder” volt, különben nem lehetett volna ekkora állomáson főnök.
A fiatalok csak hallomásból tudják, hogy akkoriban a hivatalos megszólítás elvtárs volt.

Mindenki elvtárs volt, ha az volt, ha nem.
Talán egy kivétellel.  Az állomásfőnök helyettese,  J. Feri bácsi „úriember” volt.
Nagyon szigorú volt, de hatalmas tekintéllyel rendelkezett.
Érdekes, hogy ő mindenkinek  „helyettes úr” volt. 
Azt mondja a tolatásvezető a főnöknek:   „Főnök elvtárs, a helyettes úr azt mondta…”, és senki nem akadt ki ezen.

A volt főnökömmel  Győrben a Barátság parkban szoktam találkozni.
Közel laktunk egymáshoz.  Ahogy idősödött egyre nehezebben közlekedett.
Nagyon sokszor lesegítettem a buszról.
Az is érdekesség, hogy talán ő volt az egyetlen a vasúton, akit nem tegeztem vissza.
A többiekkel valamilyen úton módon közelebbi kapcsolatba kerültem.
Egészen addig nem tegeztem, míg meg nem „parancsolta”, hogy tegezzem.

Úgy történt, hogy pihengetett a parkban a padon.
Ráköszöntem:  Jó napot főnök!
Szerbusz kis Walter. 
Kérdezem, hogy van? 
Mondja, hogy menjek oda hozzá.
Odamentem és annyit mondott, hogy megparancsolja, hogy mostantól kezdve tegezzem.
Beleegyeztem és megköszöntem.
Úgy váltunk el, hogy szerbusz főnök.

Utána már többet nem találkoztunk.
Később hallottam, hogy itt hagyott bennünket.
Nem tudok rá haragudni. Szerintem, a legjobb főnököm volt.