Az oktatótiszti tanfolyam elvégzése után vissza kerültem  a Győri  Oktatóbázisra.
Már hozzászoktam, hogy ne nagyon lepődjek meg semmin, de az azért meglepett, hogy  kineveztek Vezető oktatónak.
Ilyen beosztás csak azóta van, amióta Körzeti üzemfőnökség is van.
Amikor az üzemfőnökség megszűnt,  mivel rájöttek, hogy semmi előnnyel nem jár a vasút szempontjából, akkor párhuzamosan a vezetőoktató beosztás is megszűnt.
A Körzeti üzemfőnökségről még annyit megjegyeznék, hogy a MÁV akkor kezdte bevezetni, amikor az SNCF, a francia vasúton már a visszaszervezése volt folyamatban, mert  náluk sem vált be.   Netán azt gondolták a vezetőink, hogy nálunk jobb lesz?

Mint vezetőoktató,  a birodalmam  Nagyszentjános állomástól  Rajkáig tartott.
volt-e egyáltalán oktató, akiknek a vezetője lettem?
Győrben, amíg én az oktatótisztin  voltam,  az oktatást a nyugdíjba vonult hegyeshalmi állomásfőnök helyettes,  Karcsi bácsi végezte.
Ő kezdte el a  fiatalkorúak kiképzését.
Ez úgy történt, hogy a vasút lehetőséget biztosított általános iskolát végzett fiataloknak, hogy a továbbtanulás helyett    -  már mint a gimnáziumi vagy középiskolai, szakközépiskolai továbbtanulás helyett   -  ide jöjjenek a vasútra, ahol 18 éves koruk eléréséig felkészítik őket valamilyen vasúti szakvizsgára.
Ezt a tevékenységet Karcsi bácsi továbbra is folytatta nagyon lelkiismeretesen.
Ideje volt bőven, neki is és a gyerekeknek is.  Nagyon szigorúan  vette a tanulást és a tanítást.
Ezek a gyerekek szóról szóra megtanulták az Utasítást.
Amikor 18 éves korukban   vizsgáztattam őket   -  olyan szakvizsgán, amit az oktatótiszt végezhetett és nem kellett Budapestre a Vizsgabiztoshoz menni miatta, mint például váltókezelő, kocsi rendező,  kocsi felíró   -   csak tátottam a számat, ahogy  mondták az utasítás szövegét.  Ahogy az le volt írva.
Igaz, hogy közbe kérdeznem nem lehetett, mert  akkor már  el lettek térítve.
Néhányan nem is értették, hogy mit tanultak meg, de fújták a bebiflázott szöveget.
Mindazon által, az így kiképzett fiataloknak több mint a fele, itt maradt a vasútnál, sőt némelyikükből még forgalmi szolgálattevő is lett.

A fiatalkorúak kiképzésének végeztével Karcsi bácsi már nem maradt itt.
De azért nem voltam egyedül.
A kereskedelmi oktatók is ideköltöztek.  Eddig ugyanis a teher pályaudvaron volt irodájuk és tantermük a Kereskedelmi főnökségnél.
Egyre többen lettünk.
Külön oktató foglalkozott az árufuvarozással,  és egy másik  a személyszállítással, pénztárral.
A pénztárt oktató kolléganőm, aki mellesleg falubeli is volt, sőt 100 méterre laktunk egymástól,  a főiskola elvégzése után került ide oktatónak.
Egy idő után forgalmi oktató sem egyedül voltam, hanem kaptam egy  fiatalembert, aki már Hegyeshalomban is volt oktató, de ott más került a helyére.
Később egy forgalmista kollégám is  ide került oktatónak. 
Voltunk tehát egypáran.  
Rajtunk kívül Hegyeshalom állomáson is volt forgalmi  és kereskedelmi oktató is.
Forgalmi oktató Rajka állomáson is volt.

Ennek az oktatógárdának lettem a vezető oktatója.
Maga a vezető oktatói rang csak annyit jelentett, hogy nekem kellett összeállítani valamennyi oktató  éves oktatási tervét, aminek persze a többiek örültek.
Ellenőriznem is kellett őket.  Időnként elutaztam hozzájuk és össze "pirosoztam" az oktatási naplójukat.
Nagyon ritkán  fordult elő, hogy  libanyakat  rajzoltam volna valahova, ami valamilyen hiányosság jele volt.  ( ? )

Amikor már többen voltunk oktatók,  a végzendő munkát szépen elosztottuk, bár az oktató kollégáim szerint,  szívem szerint, mindent magam végeztem volna.

Délelőtt általában az új felvételesek kiképzése történt.
Attól függően, hogy milyen munkakörbe vették fel, olyan szakvizsgára kellett felkészíteni.
Egyes időszakokban  15-20 új felvételes is volt az oktatótermeinkben.
Munkakörönként azért kellett szétválasztani őket, mert mást kellett megtanulni a vonatfelvevőnek, mást a jegyvizsgálónak és szintén mást a kocsirendezőnek.
A forgalmi vizsgára készülőknek pedig mindent meg kellett tanulniok.
Az ő felkészítésüket magam végeztem. 

A tényleges dolgozók időszakos szakmai oktatását negyedévenként  tartottuk, méghozzá  délután fél kettőtől fél ötig.
Külön volt oktatás munkakörönként a forgalmistáknak,  a tolatószemélyzetnek, a vonatkísérőknek és a vonatfelvevőknek.
Természetesen ezek közül is a forgalmi szolgálattevők oktatását vállaltam, ami nem úgy zajlott, mint annak idején amikor nekünk ezt a főnök tartotta úgy, hogy megbízott egy vagy két embert, hogy olvassák fel az utasításból az esedékes szövegrészt, ő pedig elment egyéb dolgát intézni.
A felolvasás ennek megfelelően  történt.  Amíg a főnök nem volt ott, ment a viccmesélés.
Amikor visszatért, hamar folytattuk a felolvasást, de már 8-10 oldallal előbbre.

Ezekre az oktatásokra lelkiismeretesen felkészültem az esedékes anyagrészből, ahogy azt az oktatótiszti tanfolyamon a Szabó Bélától tanultam.
Az már csak hab a tortán, hogy ezek az oktatások legtöbb esetben a „Gyógygödörben”  vagy „Rábaparti”  vendéglátó egységben fejeződtek be.
Mivel  Nagyszentjánostól  Kimléig a szolgálattevők  részt vettek ezeken az oktatásokon, ez arra is  jó volt, hogy a forgalmisták, akik eddig csak telefonon keresztül találkoztak egymással, most  személyesen is megismerhették egymást:
Így nem csak barátságok, hanem szerelmek, házasságok is  kötődtek.

Szintén én végeztem azokat az átképzéseket, melynek keretében a jegyvizsgálók idevezényelt csoportjának tagjait fel kellett készíteni Vonatvezetői, később Vezető jegyvizsgálói vizsgára.
Ugyancsak  ilyen tanfolyamokra küldték ide a  Cs.M. bevezetésekor  (csak mozdonyvezetővel közlekedő tehervonatok) a mozdonyvezetőket is.  Nekik is Vonatvezetői vizsgát kellett tenniök.

Volt dolgom,  hála Isten,  de szerettem is nagyon.
Lassan,  lassan  úgy belém fészkelte magát a sok  előírás, szabály, hogy már kapásból tudtam válaszolni a  feltett kérdésekre, amelyek a  munkájuk során fordultak elő  a hallgatóimnak.

Persze mindez nagyon unalmas lett volna, ha minden tökéletesen zajlik.
Akadtak problémák, amiket meg kellett oldani.
Nem ment simán annak eldöntése, hogy melyik oktató kiket oktasson.
Egyik kollégám, látva, hogy én szívesen vállalom magamra a lehetséges munkákat, azt találta ki, hogy ő  csak gyakorlati oktatásokat tart.
Ez szerinte abból állt volna, hogy az új felvételes tanulókkal  elmegy  olyan állomásokra, ahol  meg tudja mutatni, hogyan végzik azt a munkát, amit majd nekik is meg kell tanulni.
Nem is tartottam rossz ötletnek addig, amíg ki nem derült, hogy minden gyakorlati oktatás azon az állomáson történt,  ahol ő lakott.
Megmutatott a hallgatóknak néhány dolgot és szélnek eresztette őket.  Ő pedig ment haza.
Másik esetben csak a jegyvizsgálók oktatását kívánta  véghez vinni.
Rájöttem, hogy miért.  Nekik kellett a legkevesebb forgalmi előírást megtanulni.
Ezektől függetlenül kedveltem, mert nagyon jó humora volt. Nagyokat tudott nevetni.
És sokszor talált ki  olyanokat, amitől a falra lehetett mászni.

Szünetet tartottam oktatás közben.  Lépek be az irodába.  Hát mit látok?
Az összes iratszekrény, polc  tele van rakva sörös dobozokkal.
Mi a jó Istent csináltál?
Kiderült, hogy gyűjti a sörös dobozokat, de a felesége már nem engedte be a lakásba, ezért elhozta ide őket.
Megnyugtattam, hogy nekem is hasonló az ízlésem, mint a feleségének, emiatt a dobozgyűjteményét vigye máshova.  Megtette.
Egyik alkalommal, szintén az oktatások közötti szünetben, az irodába tartottam, amikor hallom, hogy a pincéből zene szűrődik fel.
Ezt a pincét irattárnak használtuk.  Polcokat csináltattam bele körös körül  -  miután persze az addig benne levő szemetet eltávolítottam  -  és itt tároltuk azokat az utasításokat, amiket a tanulóknak adtunk tankönyv gyanánt.
Kérdezem a kollégámat, hogy mi történik ott.  Csak a vállát húzogatta, de láttam rajta, hogy majdnem szétrobban a  visszatartott nevetéstől.
A pincébe csigalépcső vezetett le  (meg persze fel is az épület padlására).
Bepillantok. 
A meglepetéstől először alig jutottam szóhoz.
Pár nappal előbb volt valahányadik születésnapom és a tanulóimtól kaptam egy tortát, tele díszgyertyákkal.  A gyertyákat elraktam emlékbe a fiókomba.
Ezek a gyertyák most a csigalépcső egy-egy fokán voltak elhelyezve, persze meggyújtott állapotban. Nem voltam már fiatal, úgy hogy minden lépcsőfokra jutott gyertya.
Lenn pedig szólt a zene.
Magamban elszámoltam a szokásos tízig, utána leszóltam, hogy fáradjanak fel a pincéből és útközben szedjék össze a gyertyáimat is.
Kiderült, hogy kollégám  biztatta fel őket, hogy milyen jó hecc lesz, ha szerenáddal fogadnak  amikor visszatérek az oktatásról.
Persze kiosztottam őket.   Amikor elmentek akkor a kollégámat is.
Persze végigröhögte az egészet, így hiába akartam szigorú lenni, én is röhögtem az egészen.

De nem ők voltak a  „legjobb” tanulóim.
Volt egy csoport, nyolc-tíz fiú és nagyjából ugyanannyi lány.
Új felvételesek voltak. Volt, aki jegyvizsgálónak, volt aki váltókezelőnek vagy vonatfelvevőnek készült.
Egyik délelőtt, amikor nem volt ott a kollégám, mondtam nekik, hogy szép csendben, szorgalmasan tanulgassanak, mert én  egy másik csoport kiképzésével leszek elfoglalva.

Magukra hagytam őket egyik tanteremben.
Amikor a másik csoporttal végeztem, úgy dél körül, gondoltam, hogy megnézem őket, nem aludtak-e el az utasításokon.
Nem aludtak el.
Ott sem voltak.
Egyetlen egy szelíd kislány volt csak a teremben.
Kérdezem tőle, hova mentek a többiek. Először azt hittem, hogy lementek a peronra dohányozni, mert a teremben ilyet nem engedtem meg.
Azt mondja nagy megrökönyödésemre, hogy elmentek matinére.
Először nem is értettem.  Hova mentek?   Hát moziba.
Na szépen vagyunk.  Milyen fegyelem lesz itt, ha így kezdjük az életet.
Vártam őket, hogy előbb-utóbb előkerülnek és majd nekik eshetek.
Nem jöttek.  Ilyen hosszú film nincs is, gondoltam.
De ahogy utánaszámoltam, rájöttem, hogy ugyanannyi lány hiányzik, mint amennyi fiú.
Ezek már valószínű, hogy nem moziban vannak.
Három óra körül ért a következő meglepetés.
Betámolyog az én egyik tanítványom.
Illedelmesen böffentett és arra kért nagy tisztelettel, hogy adjak neki egy igazolást arról, hogy a mai nap este hatig volt oktatás, mert  nem tudja mit hazudjon a feleségének, hogy hol csámborgott eddig.

Ebben a korszakomban már nem voltam hirtelen haragú, az ő nagy-nagy szerencséjére, mert régebben ilyen szemtelenségért, ha nem is négyeltem volna fel, de kidobtam volna az ablakon.
Most azonban csak annyit mondtam neki,  hogy tűnjön el előlem nagyon gyorsan és holnap, ha már józanabb lesz adja le az utasításait  és többé nem kívánom látni.
Ugyanezt  másnap a többi „matinés”-nek is megmondtam.
A főnöknek jelentettem az esetet, aki  nem látott kivetnivalót az intézkedésemen.

De a felnőttek között is volt, aki ki tudat az embert akasztani.
Az egyik volt forgalmista kollégám a fél kettőkor kezdődő oktatásra egy kissé megkésve,  háromnegyed háromkor érkezett meg.  Elnézést kért.  Mondott valami kifogást, hogy a focicsapat igazolását kellett intéznie.
Na ülj le.  Talán még hallasz valami hasznosat.
Fél négykor odasettenkedik hozzám, hogy szeretne korábban elmenni, mert sürgős dolga van.
Az ott lévők jót nevettek a helyzeten. Mondogatták, hogy amennyivel később jött, annyival előbb el akar menni.
Úgy oldottam meg a helyzetet, hogy  elengedtem abban a minutumban, mondván,  úgy veszem, mintha nem is láttalak volna.
A  pót-oktatás ekkor és ekkor lesz,  ott szeretnék veled időben találkozni.

Ezt a részt azzal a kedves epizóddal  fejezem be, ami nagyon sokáig megnevettette nemcsak az oktatókat, de minden kollégámat is.

Ebben az időben Erdélyből nagyon sokan jöttek ide a vasútra is munkát vállalni.
Közülük nagyon sokan itt is ragadtak, sőt még ma is itt dolgoznak.
Egyik alkalommal felvettek  hat fiatalembert kocsirendezőnek.
Elkezdtem a kiképzésüket.
Megkapták a Jelzési és a Végrehajtási Utasításokat, amiből tanulhattak.
Persze ez maga nem elég.   Ezekből a könyvekből tanulni nagyon nehéz.  Csak a könyvekből.
Majdnem minden mondatot meg kell magyarázni olyan embernek, aki először hall a vasútról.

Naponta két órát szoktam tartani, amikor elmagyarázom, hogy mi mit jelent.
Milyen jelzések vannak, hogy alkalmazzuk őket.
A hallgatók között volt egy fiatalember,  O. Árpi.  Nagyon figyelt amikor beszéltem.
Amikor ránéztem, mosolygott.  Az ilyennek örül a tanár és az oktató, mert azt hiszi, hogy az érdeklődéstől csillognak a hallgató szemei.
Én is azt gondoltam. Egészen addig, amíg el nem kezdtem visszakérdezni.
Szép sorba tettem fel a kérdéseket és úgy-ahogy válaszolgattak.
Az Árpi következett.  Felteszem a kérdést. 
Mosolyog és ránéz a szomszédjára.  A szomszédja mond neki valamit    -  románul. 
Árpi válaszol neki  -  románul.  A társa fordítja nekem az Árpi szavait  -  magyarul.
Mi van gyermekeim?  Miért nem az Árpi beszél velem?
Azt mondják, hogy annak egy oka van.  Árpi nem tud magyarul.
Na szép.  Így aztán hiába mosolyog az Árpi, nem fog előbbre jutni.
Felhívtam a főnököt és mondom neki a tényállást.
Éreztem, hogy tetszik neki a helyzet és mivel humoros kedvében volt, annyit mondott, hogy ő ezzel nem törődik.  Az oktató dolga, hogy képezze ki.

Mondanom sem kell, hogy akármilyen szimpatikus is volt Árpi, nem lehetett kocsirendező.