Nem akarom én feleslegesen halmozni a diplomákat, de ha valamilyen munkakört elvállalok, akkor ahhoz a munkakörhöz  szükséges  ismereteket  is el akarom sajátítani.
Az oktatótiszti tanfolyam is felsőfokú képesítésnek számít a vasútnál, de  nekem ez nem volt elég.
Beiratkoztam a Győri Műszaki Főiskola Műszaki Tanári szakára.
23 fővel indult az évfolyamunk.  A vasútról hárman voltunk az osztályban.
Rajtam kívül az oktató kolléganőm és a gépészettől egy fiatal kollégánk.

Ahogy előkerültek a tantárgyak, amiket meg kellett tanulnunk, úgy lett egyre szimpatikusabb az egész iskola.

Szinte habzsoltam az új ismereteket  Etikából, Logikából, Didaktikából, Neveléselméletből, Közlekedéstörténetből, de még Magyar nyelvből és Pszichológiából is.

Főleg, amikor megtudtam, hogy kik fognak bennünket tanítani.
A tanárok több, mint felével régóta  jó ismeretségben, sőt barátságban voltunk.
A közlekedéstörténetet tanító tanárnőt pedig kapálás közben ismertem meg.
A hétvégi telke a mi kertünk mellett volt és nagyon sokszor  üdvözöltük egymást a szomszédból.

Mondták is az osztálytársaim, hogy milyen marha szerencsém van.
Nem is kell tanulnom, úgy elvégezhetem ezt az iskolát.
Gondolták ők.
De nem így volt.   Minél jobb barátságban voltam valamelyik tanárral, annál többet kellett tanulnom abból a tantárgyból, mert elsüllyedtem volna szégyenemben, ha a vizsgán olyan benyomást keltek, hogy :  ’na, te sem vagy egy nagy fenomén!”

Rengeteget kellett tehát tanulnom.
De meg is látszott  az osztályzataimon.
Négyes, ötös voltam minden tantárgyból félévkor.

Pedig nem indult ennyire szépen.
Neveléselméletből az első zárthelyi dolgozat eredménye nagyon elkeserített bennünket.
Nyéki tanár úr  értékelése szerint a 23 tanulóból egyé lett egyes (1),  a többi nullás (0), tehát magyarul értékelhetetlen.  Ami azt jelentette, hogy féléves vizsgát 22-en nem tehettünk volna!
Nehogy azt higgyétek, hogy az enyém volt az egyes.  Nem az enyém, hanem a kolléganőmé.

Bár a tanszékvezetőnél annyit elértünk, hogy a "nullásokat" a tanár úr, nagy kegyesen,
felértékelte  egyesre, ez a fiaskó  megtizedelte az osztályt.
Mit megtizedelte,  megfelezte!  Ugyanis a 23 főből  tizenketten azonnal bedobták a törölközőt.
Köztük volt a kolléganőm is, pedig övé volt a legjobb dolgozat. Csak az övé lett egyes!
Ő az otthoni munkája miatt nem vállalta a továbbtanulást.
El tudom képzelni, hogy az egész nullás dolgozat história csak azért volt, mert túlságosan sokan voltunk.
A továbbiakban ugyanis minden ment, mint a karikacsapás.
Főleg a második félévtől, amikor már pedagógiai gyakorlat is volt, ahol annyi előnyöm volt, hogy én már foglalkoztam oktatással.
Ki is használtam ezt az előnyömet és egyre jobban összebarátkoztunk Nyéki tanár úrral.

Meg kell jegyeznem, hogy ebben az időben már a Bercsényi Közlekedési Szakközépiskola tanulói is  hetenként kijártak az állomásra, ahol a forgalmi gyakorlati órákat én tartottam nekik.
Ebből annyi hasznom lett, hogy szinte összekötő szerepet töltöttem be a Szakközépiskola és a tanár úr között.
A  hospitálásainkat,  előadásainkat a Bercsényis tanulóknak  tartottuk,  ami szintén  nagyon kedvező volt számomra, mert a tanulókat ismertem.
Nem egyszer  készültem fel vizsgaelőadásra úgy, hogy előtte  felkészítettem az osztályt, kitől mit fogok kérdezni.
Enélkül is  tetszett volna Nyéki tanár úrnak az előadásom, mert nagyon jónak tartotta az oktatási módszeremet, hogy minden szabályra tudtam valamilyen példát, vagy humoros történetet mondani.
Volt olyan előadásom, amelyen alig tudta magát türtőztetni a nevetéstől.

Ebből annyi hasznom származott, hogy az utánunk  végző műszaki tanárokat mindig hozzám hozta ki  oktatásokat hallgatni és a vizsga előadásaikat is  az én oktatásaimon tartották.
A haszon tényleges volt, mert ezért fizetést is kaptam a Főiskolától.
Nem kevésbé legyezte a hiúságomat az is, hogy  régi iskolatársaim kerültek a „kezem alá”,  akiket a  műszaki tanári  képesítéssel megelőztem.

Fentiektől függetlenül a vizsgákra nagyon szorgalmasan készültem, mert nem akartam leégni, mondjuk Mátyus tanár úr előtt, aki mikor oktató lettem azzal biztatott, hogy írjam ki a falra, hogy   „Aki tudja csinálja, aki nem tudja oktatja!”
Elsüllyedtem volna a szégyentől, ha azt mondja a vizsgán, hogy:  - nem megmondtam?
Vagy Kisbakonyi Jóska  (aki igazgató is volt) azt tapasztalta volna, hogy milyen keveset tudok a szakmáról, pedig, igaz, hogy már valamivel később,  az ő kft-je szerelte fel a forgalmi szimulációs rendszert a Tanműhelyben.

Vagy, ha közlekedéstörténetből nem tudtam volna valamit, többet nem mertem volna a kertben kapálni, amikor a tanárnőm, Zsuzsa néni is ott van.

Azt persze nem állítom, hogy semmi előnyöm nem származott abból, hogy a tanárok régi ismerőseim voltak.
De ez nem számottevő.
Az egyik, régi jó ismerős tanár úr vizsgáján olyan kérdést kaptam, amitől magam is meglepődtem.
Azt kérdezte az én  tanárom, hogy :    Na, Pistikém, hányast érdemelsz?
Mondtam neki, hogy  érdem szerint a hármas áll hozzám közelebb, de négyest szeretnék.
Megkaptam a négyest. 

Nem mondom, hogy kitűnőre végeztem, de aránylag jó eredménnyel államvizsgáztam és végül, harmadik diplomaként műszaki tanár képesítést szereztem.

A diplomaosztón a tanszékvezetőnk méltatta a tanulmányaink eredményét és azzal búcsúzott tőlünk, hogy most már kollégák vagyunk.
Mivel én még nem végeztem a Főiskolával, ugyanis megbízás alapján az utánunk következő évfolyamok hospitálását   elvállaltam,  az ünnepség után visszaszóltam a tanszékvezetőnek:

-  Zsuzsika! ,  és a következendő feladatokat kívántam megbeszélni.
De kihasználta a helyzetet és hangosan megjegyezte.
- Na látják, a Walter komolyan is vette, amit mondtam, hogy kollégák lettünk.

Megszereztem tehát a harmadik diplomámat is.
Sokan ugyan azzal szekáltak, hogy  lassan túliskolázott leszek, ezeket nem vettem figyelembe, sőt fejembe vettem, hogy ha már idáig eljutottam, akkor szerzek még egy jogi diplomát is.
Be is adtam a jelentkezésemet.
Nem sokkal utána kaptam egy „fehér borítékot”.
Így hívták az Igazgatóság vagy Vezérigazgatóságtól érkező leveleket.
Az én borítékomban azt írta az akkori vasútigazgató, hogy  jelentkezzek nála, és megadta az időpontot is.
Nem tudtam mire vélni a találkozást.
Egészen addig amíg be nem kerültem hozzá.
Azt kérdezte, hogy miért akarok én jogot tanulni.
Nem készültem fel konkrétan a kérdésre, de már magam is gondolkoztam ezen, így rövid gondolkodás után elmondtam, hogy nagyon sok vasutas dolgozó kerül  Bíróságra, ilyen-olyan ügyek miatt, főleg szakmai  szempontokat figyelembe véve.
Ezeket az embereket, nincs, aki megvédje.
Kap ugyan egy szakértőt, de  ők nem szakemberek igazán.  Előveszik az utasítást, felolvasnak belőle valamit és azt hiszik ennyiből áll a Szabályzat. 
A bíró pedig rá hagyatkozik.
Kell tehát olyan jogot végzett szakember, aki ezeket az embereket meg tudja védeni azzal, hogy az utasításoknak nemcsak egyes pontjait ismeri, hanem  szakmai tapasztalat alapján még a kivételeket is.
Jó sokáig győzködtük egymást.  Elég parázs vitába keveredtünk.
Olyannyira, hogy a végén már tegeztük egymást.
Végül mégis azzal zárult a beszélgetésünk, hogy a vasút (mármint ő), nem járul hozzá a további tanulmányaimhoz, mert tapasztalatból tudja, hogy aki  jogot végez, egykettőre  itt hagyja a vasutat, mert  máshol jobban meg fog élni a tudásából.

Esküdözni nem akartam, így le kellett mondanom a jogi diplomáról.
Megjegyzem, hogy néhány kollégám, aki valamilyen  baleset következtében  bíróság elé került, elhívott szakértőnek.
Nagyképűség nélkül mondhatom, hogy néhány kollégámat megmentettem a nagyobb büntetéstől.  Köztük egyszer még saját magamat is.