A vasúton belül a különböző munkakörökkel úgy voltam, hogy ami nekem tetszett azt elvállaltam.
Nem arról van itt szó, hogy a végrehajtó szolgálatnál válogathattam volna.
Erről szó sincs.
Ott az történt, hogy bármelyik szolgálati helyre vezényelhettek, ahova érvényes vizsgám volt.
Márpedig minden vizsgám megvolt.
Ha a rendező pályaudvaron kellettem állomásirányítónak,  oda mentem, ha a toronyba kellettem rendelkezőnek vagy táblakezelőnek, oda mentem, sőt külsősnek, térfelvigyázónak is mennem kellett, ha ott volt rám szükség.
Más a helyzet a nappalos,  reszortos munkakörökkel.
Azzal  akkor bízhattak meg, ha elvállaltam.
Általában a felkínált lehetőségeket elfogadtam, mert kíváncsi voltam, hogy egyik másik

Munkakörben milyen feladatokat kell megoldani.
Így lettem,  munkavédelmi ügyintéző, ameddig tetszett, ugyancsak így vállaltam el, meglehetősen nagy kedvvel a személyszállítási vezető beosztást és még nagyobb örömmel az oktatótiszti munkakört.

Volt-e még más lehetőségem is?
Hiszen mindig is állomásfőnök akartam lenni.
Lehetőségem  az volt.
Már az első diplomám megszerzése után kaptam felkérést az igazgatóságtól, de sajnos olyan munkakörre, amit nem szerettem. 

1985-ben pedig olyan lehetőségem akadt, hogy a vasúton kívül kaphattam volna vezető beosztást.
Úgy történt, hogy Győrújbaráton laktam, akkor már majdnem 20 éve.
A községet addigra elég jól megismertem, és a község is majdnem ilyen jól engem.
1975 óta tanácstag voltam. Az első választáson a körzetből mindenki rám szavazott, persze magamat kivéve.  A második választáson kaptam egy ellenszavazatot, méghozzá attól a szomszédtól, aki előtte összeveszett valamiért az anyósommal.

Sok dolgom nem volt.  Meghallgattam és továbbítottam a körzetemben lakók panaszait, javaslatait a Tanács felé.
Volt, amit megoldottak, volt, amit csak később.

Eljártam a tanácsülésekre.  Volt néhány javaslatom is.
Egyik miatt jót derült a hallgatóság.
Az történt, hogy az én körzetem olyan volt, hogy a négy utca úgy helyezkedett el, hogy a háromszög kerületével lehetne ábrázolni, ha a jobboldali szárából még kiágaztatnánk egy utcát.  A négy utca közös neve volt  Mátyás utca. (Néhányan Mátyás király utcának is nevezték).

Előfordult, hogy valamelyik házhoz az utcában mentőt hívtak.
Pont a házunk előtt tartózkodtam valamiért, amikor megállt mellettem a mentő és azt kérdezte, hogy melyik a Mátyás utca 38 szám.
Persze, hogy nem tudtam.  Mondtam, hogy inkább azt mondják, hogy kit keresnek.
A név alapján már nem volt nehéz útbaigazítani őket.
A következő tanácsülésen aztán javasoltam, hogy ez a „háromszög” utca legyen három utca, külön külön névvel.
Már javasoltam is, hogy az alsó utca legyen Óvoda utca, mert ott van az óvoda, a másik utca, hasonló meggondolásból lehetne a Temető utca, mert a végén ott van a temető.

A harmadik utcára az volt a javaslatom, hogy mivel ott lakok, legyen Walter Pista utca.
Na ezért kinevettek, és nem vették komolyan   Így maradt meg Mátyás utcának. 

A tanácselnök, Géza bácsi 1985-ben nyugdíjba vonult.
A tanácsadói, a község nagy öregjei, a volt iskolaigazgató,  és egy valamikori jegyző, hogyan- hogyan se felfedezték, hogy én nagyon alkalmas lennék tanácselnöknek.
Felkerestek a házunkban.
Egy este elbeszélgettünk, poharazgattunk és próbáltak meggyőzni arról, hogy milyen jó dolgom lesz, ha elvállalom a tisztséget.
Nálam alkalmasabbat nem is találnának.  Van három diplomám.  Ismerem a községet.
Szeretnek az emberek a faluban.
Engem az Isten is tanácselnöknek teremtett.

Beletették a bogarat a fülembe.
Nagyon sokat töprengtem. Meg hánytam-vetettem.
Ott hagyjam azt a jó kis vasutat, amiért éltem haltam?
Belevágjak egy ismeretlen feladatba, amihez egyáltalán nem értek?
Itt is gondoltam ugyan arra, hogy a Géza bácsi érettségivel el tudta látni ezt a magas beosztást, miért nem tudnám én is. Igaz, hogy az egyik diplomám sem passzolt az itteni feladatokhoz.
Kaptam határidőt a döntéshez.
Bárkivel beszéltem, mindenki biztatott.  Főleg a rokonság volt nagyon lelkes támogatóm.

Elérkezett a döntés időpontja.
Kiöltöztem ünneplőbe és lementem a tanácsházára, ahol már rengeteg ember várakozott.
Ott volt a megyei, a  (Győr) városi tanácselnök,  a megyei, a városi, a községi párttitkár, és még sokan mások a tanácstagok közül.
Még akkor is fűztek, hogy vállaljam el, biztosan meg tudom oldani a feladatokat.
Még mindig nem döntöttem magamban sem, hogy igen vagy nem.
A döntésemet aztán megkönnyítette a községi párttitkár.
Odajött hozzám és barátságosan megnyugtatott, hogy vállaljam csak el, majd a pártbizottság úgyis meg fogja mondani, hogy mit, hogyan kell csinálni.

Ez nekem elég volt.
Ebben a pillanatban tudtam, hogy én nem leszek tanácselnök.

Nagyon meg volt lepődve a társaság, amikor a megyei párttitkár rákérdezett:
Nos, Walter elvtárs, hogy döntött?

Úgy döntöttem, hogy nem vállalom!
Volt egy kis felzúdulás.  Az én problémámat sikerült megoldanom, de előttük még ott állt a megoldatlan kérdés:   Akkor, ki legyen a tanácselnök?
Azért találtak egy ideigleneset, aki nem is  falubeli volt, de elvállalta és szépen el is látta ezt a munkát néhány évig.
A családom nem örült a döntésemnek. 
Szerették volna, ha a tanácselnök a rokonuk.  Nem jött össze.
Főleg a feleségem tett úgy, mintha szomorkodna, mivel nem lehetett first lady.
De ő, sejtette, hogy nem akarom otthagyni a vasutat.

Hogy jó döntést hoztam-e?  Nem tudom. Nem sokára ugyanis polgármester lehettem volna.
De, aki a polgármester lett az nagyon szépen intézi a község életét.
Egyre több dologgal hívja fel magára a figyelmet a falu.
Azt várom, hogy mikor kínálják fel nekem a község „díszpolgára” címet, amit azzal érdemeltem ki, hogy nem lettem tanácselnök.