Oktatóként nem unatkoztam soha, mert hála Istennek mindig volt tanítvány.
Akár új-felvételeseket kellett kiképezni valamilyen munkakörre, akár mozdonyvezetőket, jegyvizsgálókat kellett átképezni egy magasabb értékű vizsgára, a munkaidőt jól be kellett osztani, hogy mindent el lehessen végezni.
Könnyebb volta helyzet, amikor már nem egymagam végeztem a forgalmi oktatást,

Kiképzést, mert kaptam magam mellé másik oktatót. 
Megosztottuk a munkát.
Így is volt elég elfoglaltság, mert a tényleges dolgozók időszakos   -  negyedévenkénti   -  oktatását is kellett végezni, méghozzá munkakörönkénti csoportosítás szerint.
Ezen kívül eljártunk  - a vizsgabiztosok rendelkezése alapján  -  a más állomásokon tartott időszakos vizsgákra is, segíteni a vizsgabiztosoknak.

Mindezek mellett sikerült elvégeznem a műszaki tanárit, amit szükségesnek tartottam a munkakörömhöz.  Nem is bántam meg, mert sok hasznos dolgot tanultam.

A tanuláson kívül is akadt egy-két olyan elfoglaltság, ami már kötődött szorosan az oktatáshoz.
A vasút  (is)  évenként rendezett szavalóversenyt.
Azon túl, hogy a tanulóim közül néhányat beszerveztem a szavalóversenyre, magam is minden alkalommal beneveztem.
Nem is sikertelenül.
A győri selejtezőből minden alkalommal továbbjutottam.
Már kezdtem azt gondolni, hogy csak azért, mert a zsűritagok közeli ismerősök voltak.
De a középdöntőkön is általában sikeresen  tovább jutottam.
Utána persze a fiatalok már megelőztek, de annak is örültem, hogy ennyi idős korban  versenyre kelhettem velük.
A kötelező versek is általában olyanok voltak, amiket már az iskolában meg kellett tanulni.
A szabadon választott verset  pedig  (Kisfaludy:  Bánkódó férj) már nagyon sokszor elszavaltam.
A döntőig azonban soha nem jutottam.

A másik munka melletti elfoglaltság a foci volt.
Egy  szedett-vedett csapatot  egyik kollégám benevezett a városi kispályás bajnokságba.
Sikerült rábeszélnie, hogy legyek kapus.
Nem sokat kellett győzködnie. Könnyen ráálltam.
Csak arra kellett vigyáznom, hogy „otthon”  meg ne tudják.  Sikerült elintéznem, hogy a mezemet a húgom mindig kimosta.
Nem nyertünk ugyan bajnokságot, sőt még meccset is csak elvétve, de jókat játszottunk. 

A nagyobbik oktatótermünkbe, ahol csak az időszakos oktatások voltak negyedévenként, a KISz (Kommunista Ifjúsági Szövetség) beállított két pingpong asztalt.
A villanyszerelőkkel szereltettem a mennyezetre az asztalok fölé  megfelelő erősségű lámpákat.  Délutánonként nagy pingpong csaták zajlottak.
Időnként állomási bajnokságot is rendeztek.
Mondanom sem kell én erre is mindig beneveztem.
Nem mondom  -  úgyis megcáfolnák az illetékesek   -,  hogy jó pingpongozó lettem volna, de ezeken a bajnokságokon gyakran kerültem dobogóra.
Nem azért mert nem tudtak a többiek pingpongozni, hanem  olyan „ügyetlenül” játszottam, hogy ellen a nagymenők még védekezni sem tudtak.

Évenként sakkbajnokságot is rendezett az állomás, vagy a szakszervezet?, vagy a KISz?  Mindegy.
Ezekre pláne beneveztem.  Valamikor sakkoztam a Nyúli KSK-ban.
Nem voltam ugyan első táblás, de előfordult, hogy az első táblás plébános urat cikiztem, amikor vittem be a parasztomat tisztre cserélni:  „E fiúból pap lesz, akárki meglátja!...”
Ilyenkor csak nevetett rajtam. Utána öt perc alatt megvert.

A sakkot azóta is szerettem, de nem tudtam gyakorolni, mert a környezetemben senki nem sakkozott.  A kislányomat ugyan megtanítottam a lépésekre, de ő hamar megunta, ha nem tudott nyerni, én pedig hamar meguntam, hogy engednem kellett, hogy nyerjen néha.
Itt a vasúton próbálkoztam vele, hogy fiatalokat tanítok sakkozni, de nem kaptam hozzá elég támogatást.
Ettől függetlenül néhány gyerekkel próbálkoztam.
Még, hogy ne legyen unalmas, még azzal is próbálkoztam, hogy bemutattam nekik a Hexa-sakkot.
Ha valaki nem hallott volna erről, elmondom, hogy ezt hatszögletű táblán játsszák.
A kockák nem két, hanem három színűek és nem 64, hanem 91 kocka van. 30 sötét, 30 világos és 31 középszínű.
A bábuk száma annyiban tér el, hogy három futó van és 9 gyalog. A felállítás is eltér a hagyományostól. 
Kezdetben izgalmasnak tartották, de később, nem találván ellenfelet, meg még táblát is magunknak kellett rajzolni, az egész kudarcba fulladt.
Pedig már rendeztek belőle Európa-bajnokságot is, igaz , hogy csak angol, lengyel és osztrák résztvevőkkel. 

Az egyik sakkversenyen érdekes eset történt.
Nagyon jó passzban voltam.
A verseny vége felé jártunk. Nem tudott más megverni, mint a fűtőház vezetőmérnöke, Varga.Laci   (Hosszú Varga).  Ő nagyon jól sakkozott. Nem talált legyőzőre.
Úgy állt a verseny, hogy ezüst érmes leszek.
Az utolsó játszmám egy fiatal mozdonyvezető ellen zajlott.
Sok győzelmet még nem szedett össze.
Én is söprögettem le a tisztjeit a tábláról.
Már alig volt néhány bábúja, amikor felállt és nyújtotta a kezét:  - köszönöm a játékot!
Mondom neki, mi van veled?  Feladod?
Azt mondja, hogy nem adja fel, mert ő győzött.
El mész ám te a víz alá, hogyan győztél volna, nincs is bábud?
Már pedig győztem Pista bátyám, mert neked már nincs időd!
Nézem azt a rohadt sakkórát és tényleg, a játék fele óta már nem nyomkodtam le és végig az én időmmel játszottunk.
Te rohadt dög, mondtam neki, de nem méregből, mert igaza volt, hát miért nem szóltál?
- Az a helyzet, hogy akkor biztosan nem győztem volna, így pedig elmondhatom fűnek-fának, hogy megvertem az oktatót.
Igazat kellett adnom neki.
Ezzel a vereséggel csak harmadik lettem.
De  megtanultam, hogy figyelni kell az órára is, nem csak a táblára.
Amikor a tanulóimmal átmegyek a fűtőházba tanulmányi kirándulásra, utána mindig kérdezik a tanulók, hogy miért mondtam egyik  vezető beosztásúnak, az úgynevezett felvigyázónak, hogy :  Te rohadt dög?

Mert nem felejtettem el neki, hogyan hagyta, hogy belemenjek a csapdába, pedig annak már lassan  20 éve.