Kezdettől fogva figyelmeztettek arra, hogy a vasút veszélyes üzem,  és hogy minden vasutasnak van egy téglája a börtönben.
A figyelmeztetés persze, sohasem árt, de legjobb tudásom szerint, kevés vasutas jutott börtönbe, valamilyen szolgálati mulasztás következtében.
Bíróságra már többen eljutottak, mert ha  olyan baleset történt, ami személyi sérüléssel, vagy halállal járt, és a balesetvizsgáló megállapította a mulasztást, akkor a bíróság is tárgyalta az esetet.
Akkor is bíróságra került az ügy, ha személyi sérülés ugyan nem történt, de a baleset következtében  jelentős  anyagi kár keletkezett.
Hogy mi számított jelentősnek, az időnként változott.

Ennyi bevezetés után elmesélem az én esetemet.
A rendelkező toronyban voltam forgalmi szolgálattevő.
A táblakezelőm Erzsike volt, akivel évek óta dolgoztunk együtt.
Bíztunk egymásban, ismertük egymásnak még a gondolatait is.
Nem kellett külön felhívni valamilyen ténykedésre a figyelmét, mert figyelemmel kísérte az intézkedéseimet és külön figyelmeztetés nélkül tudta, hogy mit kell csinálni.
Ugyanúgy nekem is az egyik szemem, egyik fülem érzékelte, hogy milyen munkát kíván elvégezni.

Egyik nappali szolgálatban,  13 óra tájban, érkezett a rendező pályaudvarra egy tehervonat, aminek a mozdonyát a rendezős szolgálattevő (állomásirányító), mivel nem volt rá szüksége, hazaengedte.
Ez azt jelenti, hogy a budapesti mozdonnyal, budapesti mozdonyvezetővel érkező vonat gépét küldhetjük Budapestre.
Ilyen esetekben a mozdonyvezető mindig iparkodik, ami nem vethető a szemére, mert ki nem siet haza?
A mozdonyvezető kérte is a térfelvigyázót, hogy a gépet minél előbb tegye olyan vágányra, ahonnan haza tud menni.  Még a vonatról is lekapcsolta a mozdonyát, hogy ne kelljen a kocsirendezőre várakozni emiatt.
Mivel a rendező pályaudvaron szabad vágány nem volt, a térfelvigyázó megkérte a táblakezelőmet, hogy hozza ki tőle a mozdonyt  fővágányra , hogy előbb elmehessen.
A fővágány azt jelentette, hogy az állomáson egyenes irányban közlekedő vonatok ezen az  átmenő fővágányon közlekedtek.
Három átmenő fővágányunk van.
A XIV. számú vágány a páros, a XV. a páratlan számú vonatok átmenő fővágánya, a XVI. vágány  (amit valamiért nyugati fővágánynak hívtak), a Győrszabadhegy felé és felől közlekedő vonatok átmenő fővágánya volt.
Ezeken a vágányokon általában csak áthaladó  (mármint a rendező pályaudvaron áthaladó) vonatok közlekedtek.  Akár személyszállító, akár tehervonatok.
Ebben az időpontban a XV. vágányon állt egy tehervonat, ami csak azért állt meg, mert mozdonyvezető váltás történt nála.
Az új mozdonyvezető már jelentkezett is mozdonyrádión, hogy indulásra készen áll.
Azonnal kértem engedélyt részére a győrszentiváni szolgálattevőtől, aki fogadta is.
Erzsike mellettem figyelt és már csukatta is le a sorompót Ipartelepen, hogy a vonatnak kezelhesse a „Szabad” jelzést.

A forgalmi helyzet ismeretében a táblakezelő úgy okoskodott, hogy a rendezőből a mozdonyt kifogadja a Torony alá, a XV. vágányra, és ha az ott lévő tehervonat elment, felszabadul a vágány,  a mozdony is tud  utána menni.
Én jóváhagyólag intettem neki, hogy az elgondolással egyetértek.
Ki is fogadta a mozdonyt a torony alatt levő váltókon át.
A mozdony ki is jött és megállt.  Ilyenkor a mozdonyvezető,  a két vezetőállásos mozdonyoknál,  köteles átmenni a másik vezetőállásra, hogy azon az álláson legyen, amerre a mozdony közlekedni fog.
A forgalmi helyzethez tartozik, hogy Győrszentiván felől közeledett egy személyszállító vonat, a mi a XIV. vágányon át közlekedett a személypályaudvarra,  Győrszabadhegy felől pedig szintén jött egy személyvonat a XVI. vágányon át ugyan csak a személypálya-udvarra.
Amikor a mozdony a rendezőből kiért a torony alá, a táblakezelő mindkét személyvonat vágányútját  beállította és lezárta.

Mind eközben a XV. vágányon álló vonat részére a táblakezelő, kezelte a „Szabad” jelzést.
Hallottam is, hogy annak a vonatnak a mozdonyvezetője adott egy rövid hangot a mozdony hangjelzőjével (ez a Vonat indul jelzés), jelezve, hogy elindult.

Ekkor olyasmi történt, amire  álmomban sem számítottam volna.
A torony alatt álló mozdony megindult  Budapest irányába.
Eléggé nagy sebességgel.

Mit csinál ez a hülye?   -ugrottam fel hirtelen a székemről és kaptam a mozdonyrádió után.
A rádióban már ugyan nem olyan durván, de elég mérgesen kértem számon a mozdonyvezetőtől, hogy miért indult el.
Nem válaszolt.  Valószínű, hogy még be sem kapcsolta a rádióját.
Megszólalt viszont a XV. vágányról már lassan meginduló vonat mozdonyvezetője.
Gyerekek elment a levegő, befékeződött a vonatom! 
Lehet, hogy elszakadt a vonat!.
A következő mozdonyvezető a XIV-en érkező személy vezére volt, aki megszólalt:
Nem csak elszakadt, ki is estek a kocsik.  Nem tudok elmenni mellettük!
Mindezek ellenére nagyon óvatosan tovább jött és most már a vonat végénél jelentette, hogy a XV. ről induló vonat hátuljába beleszaladt a mozdony.
Úgy meglökte az előtte levő vonatot, hogy a vonat közepében  levő üres (könnyű) teherkocsik kiemelkedtek a vágányról és jobbra, balra  leestek a vágányról.
A vonat mozdonyvezetője ezt érzékelte úgy, hogy a vonatja szétszakadt.
Azonnal szóltam a Gyárvárosban levő sorompókezelőnek, hogy az onnan érkező személyvonatot ne engedje addig tovább, míg meg nem győződünk róla, hogy nincs előtte akadály.
Azon az oldalon is kiestek ugyan kocsik, de kiderült, hogy  űrszelvény még volt, így be tudott jönni a vonat.
A nyugodt szolgálatnak lőttek.
Legelőször a főnök jött, aki annak rendje és módja szerint lezárta és elvette tőlünk a Naplókat.
Ilyenkor teljesen új könyveket kellett kezdeni. Ez volt a legkisebb gond.
A vonatok megfelelő értesítések mellett közlekedhettek a XIV. és XVI. vágányon, de csökkentett sebességgel.
Nem sokára megérkezett  Budapestről is a balesetvizsgáló csoport.
Ismertem őket személyesen.  Volt köztük, aki tanítványom is volt.
A vezetőjük elég kemény szavakkal ecsetelte, hogy nagy bajba kerültem.
Mondta, hogy Pista bátyám, te viszed el a balhét, mert megszegted az utasításnak azt az előírását, ami a vonatvédelemre vonatkozik.
Ez pedig olyanképpen hangzik, hogy a vonatokat előlről, hátulról és oldalról meg kell védeni.
Márpedig én a XV.-en levő vonatot hátulról nem védtem meg.
Próbáltam más belátásra bírni, de nagyon makacsul ragaszkodott ehhez a véleményéhez.
Az ő elgondolása szerint úgy kellett volna azt a vonatot védenem, hogy a mozdonynak úgy állítok váltót, hogy ne tudjon a vonat után menni.
Magyaráztam neki, hogy ez lehetetlen, mert a XIV-en is, XVI-on is le volt zárva a vágányút, ami lehetetlenné tette, hogy a mozdonynak másfelé állítsak váltót.
Őt ez nem érdekelte, csak azt mondogatta, hogy így Pista bátyám, úgy Pista bátyám, itt te vagy a vétkes.
Az állomási balesetvizsgáló, aki az én budapesti balesetvizsgáló barátom hatása alá került, szintén úgy vette fel a jegyzőkönyvet, hogy enyém a balhé.
Neki is hiába magyaráztam.  (Bár nem is vártam el tőle, hogy megérti az okoskodásomat).

A balesetvizsgáló bizottság megállapította, hogy az egyedül közlekedő mozdony 79 km/órás sebességgel érte utól a 10-15 km/ óra sebességgel mozgó tehervonatot.
A mozdonyvezető észre sem vette, hogy vonat van előtte.
Az egyik nagy kérdés az volt, hogy ki adott engedélyt a mozdonyvezetőnek arra, hogy a Torony alól elinduljon?
A mozdonyvezető állítása szerint, amikor vezetőállást cserélt, a vezetőállás jelzőjén „feljött” a zöld  (ami azt jelenti, hogy a mozdony előtt két térköz szabad, vonatmentes).
Ezért indult meg, ezért nem is figyelt.  (Bár a figyelés alól nincs felmentés!).

Mivel az anyagi kár jelentős volt, a balesetet a bíróságra utalták.
Én voltam a vádlott.  Tanuként beidézték a táblakezelőmet is.
A bíróságon aztán találkoztam a mozdonyvezetővel, aki szakértővel felfegyverkezve próbálta az ügyet megúszni és teljes egészében rám hárítani a felelősséget.

De felkészültem.
Amíg oktattam is  (és jelenleg is, hogy tanítok) mindig arra figyelmeztettem a hallgatókat, hogy  az Utasítások nem véletlenül vannak jogi nyelven megfogalmazva.
A bíróságon ezek az előírások fejbe kólinthatnak, de fel is menthetnek bennünket.
Erre alapoztam a védekezésemet.
Amikor a bírónő felolvasta az ellenem felhozott vádpontokat, mármint, hogy nem gondoskodtam arról, hogy a vonat hátulról meg legyen védve,  a mozdonyvezető és a szakértője is hevesen bólogatott.
De én még csak ezután következtem.
Kérdeztem a bírónőtől, hogy ismeri-e a vasúti utasításokat?
Azt mondta hogy ő nem ismeri.
Akkor honnan veszi azokat az előírásokat, amit a fejemre olvasott?

Mondja, hogy le van írva a balesetvizsgálati jegyzőkönyvbe.  De az itt jelenlevő szakértő is egyetért a vádpontokkal.
Mondtam a bírónőnek, hogy van nálam egy F.2. számú Forgalmi Utasítás, amiből szeretnék egy két szabályt felolvasni.  Ugyanis ez az utasítás nem csak azt írja elő, hogy védjem meg a vonatot hátulról, hanem azt is, hogy a mozdonyvezetőt indításra mindig fel kell hatalmazni.
E nélkül nem indulhat el.
Kérdezem a mozdonyvezetőt, hogy én vagy a kollégám, vagy bárki más felhatalmazta-e őt az elindulásra?
Ilyesmi nem történt.  Illetve, a mozdonyvezető abba kapaszkodott, hogy  feljött a zöld! , amihez nekem semmi közöm nincs.

Kérdezem tőle, hogy arról hallott-e,  hamár a vezetőállásjelzőre  hivatkozik, hogy a mozdonyvezetőnek meg győződni arról, hogy a „Szabad” jelzés az ő vonata részére vonatkozik-e?
Meggyőződött?  Nem bizony.  Csak rohant.  Nem nézett semmit.
Pedig, ha nem látja a jelzőt,  márpedig nem látta, köteles érdeklődni a jelző kezelőjétől.

A lényeg, hogy a vezér urat senki nem hatalmazta fel arra, hogy elinduljon.  Ráadásul még a rádióját sem kapcsolta be, hogy azon keresztül lehetett volna figyelmeztetni.
Ezeket az előírásokat megmutattam a bírónőnek, aki ezek után azt mondta, hogy köszöni szépen, elmehetünk, az ellenem felhozott vádak nem állják meg a helyüket.
A mozdonyvezető és a szakértője még maradt.
Nem azt mondom, hogy én milyen rendes ember vagyok, de a mozdonyvezetőnek annyit mondtam, hogy ha jó szakértőt talál, akkor őt is fel fogják menteni.
Ha ugyanis igaz az, hogy a XV.-en álló vonat részére kezelt „Szabad” jelzés, a vonat mögött levő, teljesen különálló mozdonyon is megjelent, akkor itt hatalmas biztosítóberendezési hiba lehet.
Ugyanaz a jelzés nem vonatkozhat két egymást követő, teljesen különálló vonatra is.
Dicsekvés nélkül mondhatom, hogy ezzel a védekezéssel a mozdonyvezetőt is felmentették.
A biztosítóberendezés művezetője viszont vakarhatta a fejét, hogy a jelenséget kiküszöbölje, megszüntesse.
Azt, hogy kapott-e büntetést, nem tudom.
De én, az Utasítás ismeretével, felmentettem magamat a bíróságon.