Amikor tudomást szereztem arról, hogy „tanműhelyvezető”  lehetek egy  tanintézményben, ahol fiatalokkal kell megismertetni, megszerettetni a vasutat,  elmondhatatlan izgalom, csodálatos érzés fogott el.
Voltam már oktató.  
De leginkább felnőttekkel kellett foglalkoznom.
Őket kellett kiképezni  illetve tovább képezni.
A Bercsényi Középiskolában ugyan fiatalokkal is foglalkoztam  -  gyakorlati oktatást tartottam   -,  de ez a tevékenységemnek  nagyon kis hányadát tette ki.

A Tanműhelyben pedig csak fiatalok lesznek.
Méghozzá érettségizett fiatalok, akik az OKJ-s képzés alatt szerezhetnek vasúti szakvizsgákat,  2 év alatt.
Szabad időmben körülnéztem leendő munkahelyemen, ami ismerős hely volt, mert a régi  állomási oktatótermeket alakították át.
Az állomásépület  nyugati végén,  a Resti felett  (akkor még az Utasellátóé volt a helység),

nagyon szépen kialakított környezet várt rám.
A valamikor itt tevékenykedő orvosi rendelők,  (üzemorvos, fogorvos) át lettek helyezve  az állomásépülettel szemben levő, volt „Vizügyi palotába”, amit  a vasút megvásárolt, és elnevezett  Szárnyaskeréknek.
A vízügyi palotának érdekessége, hogy lebontásra volt ítélve.
Már a robbantás napja is ki volt tűzve.  Kiadták az óvintézkedési rendeleteket a vasúti irodáknak.   A robbantás időpontjában hogyan kell viselkedni, melyik ablakokat kell bezárni illetve melyikeket nem szabad bezárni, nehogy kitörjenek.
A fogorvosunk, aki amatőr  (vagy profi) filmes volt, már felkészült, hogy filmre veszi az épület robbantását.
Ez elmaradt.  Kár is lett volna a különben szép  -  műemlék  -  épületért.

Az orvosi rendelők helyén is tantermeket alakítottak ki.
A folyosót leszűkítették, így a tantermek nagyobbak lettek.
És szép is lett az egész oktatási bázis.
Majdnem mindent felújítottak.
A nyílászárók cseréje ugyanis elmaradt.
Még ma is azok az ajtók, ablakok üzemelnek, amiket 1957-ben, az állomásépület építésekor beépítettek.
Olyanok is.
Az uralkodó szélirány  (Északról támad bennünket), ami az év 365 napjából legalább 340 napon  érezteti velünk hatalmát,   jól hallhatóan dúdorászik  a termeken keresztül.
Külön kampókat, rigliket kellett rájuk szereltetni, hogy a szél ne nyitogassa  őket únos- úntalan.

De minden mást csodálatosan kialakítottak.
Még nem volt teljesen készen, de már látni lehetett, hogy mennyi korszerű oktatási segédeszköz fog a rendelkezésünkre állni.

Nekem nagyon tetszett.
Most már a részletek következtek.

Felvettem a kapcsolatot, az Északi tanműhely vezetőjével, mivel megtudtam, hogy ő lesz a közvetlen főnököm.
Adott is tanácsot arra vonatkozóan, hogy az „én”  tanműhelyemben  levő,  úgynevezett szimulációs  rendszert  (Foszter a hivatalos neve),  úgy tudom majd működtetni, ha ehhez hasonlót felkeresek működés közben.
Szombathelyen volt ugyanez a szimulációs rendszer.
Telefonom megbeszéltem az ottani iskola vezetőjével  (aki később még főnököm is volt), hogy meglátogatom őket.
Láttam is ezt a csodálatos oktatási segédeszközt, de nem volt, aki működés közben megmutathatta volna.
Így csak annyit tudtam meg, hogy körülbelül mire alkalmas.
Nem lett belőle problémám, mert amikor a mienket üzembe helyezték,  már ott voltam a tanműhelyben  és végignéztem a beszerelést is és azt is, amikor a MÁV vezetőinek bemutatták a működését.
Azóta számtalanszor  használtuk a berendezést.
Nem csak a mi tanulóink, hanem a Főiskola közlekedés szakos hallgatói, sőt  a vasútvonal, Rajkától Tatabányáig az állomásokon dolgozó forgalmi szolgálattevők is ezen „játszottak” éven ként egy  oktatásukon.
Azért játszottak, mert ők,  legalábbis legtöbbjük, ennél korszerűbb berendezéssel dolgoztak saját állomásukon.

Munkába lépésem előtt viszont szerződést kellett kötnöm a BGOK-val.
Ez a volt Tisztképző új neve.  Baross Gábor Oktatási Központ.
A tanműhelyvezetőmmel felkerestem a BGOK-t és vele, valamint az igazgatóval megbeszéltük a szerződésbe foglalandókat.
Egy kis meglepetés ért, amikor kiderült, hogy a volt osztálytársam által említett, óránként  1000.- forint helyett  „csak”  800.- forintot kapok, de ez sem volt megvetendő összeg, mint később kiderült.
Ígérték ugyan, hogy később emelni fognak rajta.
Itt is történt egy érdekes  epizód.
Amikor a tanműhelyvezetővel bementünk a BGOK-ba, ő bemutatott egy úriembert.
Mondta, hogy ő a Géza.
Rendben van.  Megbeszéltük a részleteket.  Aláírtuk a szerződést.
Tisztáztuk, hogy nyugdíj mellett egyéni vállalkozóként fogok tanítani.
A vállalkozói igazolványt is kiváltottam.
Mondta a tanműhelyvezető, hogy Géza tud segíteni a vállalkozásban, mert ért a könyveléshez.
Megnyugodtam, hogy most már tudom, ki is a Géza.
Így is búcsúztam tőlük.  A tanműhelyvezetőtől és a könyvelőtől.
Láttam, hogy mintha megrökönyödtek volna.
Mondta is a tanműhelyvezetőm, hogy,  csezzd meg Pisti, a  Géza nem egy könyvelő, hanem ő a BGOK igazgatója.
Sűrűn kértem az elnézést. 
A humort értő ember volt az igazgató, így nem haragudott a tévedésemért.
Sőt egy év múlva felemelte az órabéremet 900.- forintra.

Így történt, hogy augusztus 31-én még a győri Rendelkező toronyban irányítottam a vasutat, szeptember elsején pedig már részt vettem az iskola tanévnyitóján.
Az ezután következő 10-12 év sem telt el esemény nélkül.