Lehet, hogy nagyképűségnek hangzik, amit mondani fogok, de úgy érzem, hogy eddig ez a feladat, amit most teljesítek, jobban kielégít, mint az eddigiek.
Fiatalokkal kell foglalkoznom.
Őket kell megtanítanom, nevelnem valamire, amit én tudok, ők pedig csak sejtenek.

A nevelés eredményeképpen  egy alacsonyabb fejlettségi szintről egy magasabbra jutnak.
Ennek elérése nem egyszerű, hisz minden ember más-más személyiségjegyekkel rendelkezik.
Eltérő a fogékonyságuk, érzelmeik, impulzitásuk  (Hippokratész vérmérsékleti  típusai szerint).

A vasutas képzés különleges nevelési módszereket igényel.
A vasutasnak alkalmazkodni kell majd egy közösséghez, de meg kell maradni szabad egyéniségnek is.
Az alkalmazkodáshoz tartozik a fegyelem kérdése  (én még úgy tanultam, hogy a vasút a második katonaság).
Itt mindenki „parancsol” valakinek, ugyanakkor mindenkinek „parancsol” valaki.
Jóllehet ezt  nem parancsnak, hanem rendelkezésnek nevezik.

A tanítást nehezíti, hogy bár vannak tankönyvek, de ezek nem szokványos „tankönyvek”, hanem  Utasítások, Szabályzatok, amik jogi nyelven lettek megfogalmazva.
A Bíróságon ezt olvassák az odakerült vasutas fejére, vagy éppen ez menti fel.
Nem állítom, hogy a rengeteg szabályt nem lehet megtanulni autodidakta módon, de azt igen, hogy erre kevesen képesek.
Kell tehát az oktató, aki elmondja, ami a sorok között van.  Elmondja, hogy a mondatok között miért van vessző, miért van „és”, vagy éppenséggel „vagy”.
Mindegyik másképpen értelmezhető.
Az elmélethez pedig nagy szükség van a gyakorlati órákra.
Ez az én asztalom.
A vasúton töltött időm alatt szinte a szabályok mindegyikével szembesültem, ha nem saját magam, hát a munkatársaim által.

Ez arra jó, hogy minden előírásról el lehet mesélni egy megtörtént esettel, hogy miért is van rá szükség.
Ezeket a meséket szívesen hallgatták a tanulók, mert rajta keresztül megértettek olyasmit, amit egyébként nem tudtak mire vélni.
Szoktam ugyan mondani, hogy a vasúti szabályok között ne keressék a logikát, de ez csak néhány esetre érvényes.
Az, hogy jó oktató, nevelő,  jó pedagógus vagyok-e,  nem én magam döntöm el, de igyekszem úgy foglalkozni a tanulókkal, ahogy  én magam is szeretném, hogy velem foglalkozzanak.
Az oktató munkaeszköze az a nevelési módszer, amit alkalmaz a tanítás során.

A Tisztképzőn  (a jelenlegi Baross Gábor Oktatási Központ), valamint a Műszaki Tanári Főiskolán,  ahol kitűnő pedagógusok tanítottak bennünket,  rávezettek néhány olyan nevelési módszerre, amit  saját szájízem szerint kialakítva alkalmaztam.
Ezek közé tartozik a  követelés.
Nem voltam szigorú.  Nem adtam fel öt-tíz oldalt megtanulásra.  Ezt én sem szerettem valamikor.  Azt az öt-tíz oldalt megbeszéltük órák alatt.
Itt viszont megköveteltem, hogy mindenki figyeljen.
Már az első órán minden tanulóval kiírattam a keresztnevét egy papírlapra, amit ki kellett tennie maga elé.  Így nem tudott úgy kijátszani senki, hogy nem kérdezhettem tőle, mert elfordította a fejét.  Ott volt a neve, felszólítottam.
Már tanév elején lelkükre kötöttem, hogy mindenkivel  egész órán szemkontaktusban akarok lenni.  (Hadd lássam a csillogó, kíváncsi szemekből, hogy mennyire érdekli őket az anyag).
A másik nevelési módszer a  meggyőzés.
A számtalan példa, amit egy-egy szabálynál elmondtam, vagy éppenséggel olyan történetet, ami rácáfolt a szabályra, néha vitát váltott ki a tanulókból.  Ezt szándékoztam elérni.

Amikor azt tanultuk, hogy a vasút kötöttpályás  (kényszerpályás), feltettem a kérdést:
Mit gondoltok, hogy a mozdonyokon jobb vagy baloldalon lehet megtalálni kormányt?
(Jobban megosztottam a hallgatóságot, mint a mostani kormány).

Volt aki jobb-ot, volt aki bal-t mondott.   Úgy, ahogy sejtettem.
És ezek után megkérdeztem, hogy minek is a kormány a mozdonyra?
Hogy a mozdonyvezető ki tudjon kanyarodni a kukoricásba, ha szükség van rá?
Nem tud.  Nincs kormány.  Ez a kényszerpálya.  Arra megy a vonat amerre a sín vezeti.
A következő módszer a gyakorlás.
Szívesen alakítottam ki szerepjátékokat.

Például egy személyvonat elindításához jelöltem ki mozdonyvezetőt, vezető-jegyvizsgálót, jegyvizsgálót (esetleg többet is)  és  forgalmi szolgálattevőt.
Felállítottam őket abba a sorrendbe, ahogy a vonatnál vannak.
Feladat elindítani a vonatot.  Kinek mi a feladata, mit kell tenni, milyen szolgálati jelvényt kell viselni, hol kell elhelyezkedni a vonatnál, kinek , mikor , milyen jelzést kell adni?
Fabrikáltunk vonatindító tárcsát,  kerítettem jelzősípot.
Addig csináltuk, amíg mindenki tudta, hogy mit kell tennie.
Ezeket a játékokat nagyon szerették a tanulók.

Az ellenőrzés, értékelés  szintén nevelési módszer.
Ezt úgy alkalmaztam, hogy úgynevezett vegyes típusú órákat tartottam, ami abból állt, hogy óra elején volt az előző anyag visszakérdezése, megbeszélése, utána tértem rá az új anyagra, végül  a tanulók bevonásával összefoglaltuk a tanultakat.
Tanulmányi kirándulások után leírattam velük, hogy ki, mit látott.

Az elismerés-sel kapcsolatosan van olyan mondás, hogy  „A kicsit a dicséret, a nagyot a bírálat neveli.”
Inkább csak dícsértem. 
Soha nem mondtam senkinek, hogy hülye vagy, buta vagy, kár veled foglalkozni!
Ha azt vettem észre, hogy valaki nem tud valamit,  elmondtam még kétszer, háromszor.
(nem egyszer mondtam, hogy: „..ha akarod én ezerszer mondom el!..”)

Az utolsó nevelési módszerről  a büntetés-ről, az a véleményem, ugyan mivel lehetne büntetni ezeket a 18-20 éves fiatalokat?
Ha egyest adok, még nem biztos, hogy jobban megérti amit nem tud.
A legszigorúbb büntetés, amit adtam  -  ezt is csak egyszer  -, hogy ki küldtem a tanulót az óráról.   
Volt egy kolléganőm, aki év végén az egyik tantárgyból a 12 tanulóból kilencet megbuktatott.
Azt mondta, hogy ilyen érdemjegyet érdemelnek, mert nem tudnak semmit.
(A vizsgaelnök azért meggyőzte, hogy engedje át őket)
Az én véleményem, ha az általam tanított 12 főből kilencet meg kellene  buktatni, két év tanításom után, nagyon szégyellném magam.  Így tanítottam meg őket?

A legtöbb gondot arra kellett fordítanom, hogy valamennyi tanuló figyelmét ébren tartsam.
Valahogy majdnem mindig úgy alakították ki az órarendet, hogy az én óráim a  hatodik, hetedik, nyolcadik órák voltak.
Ilyenkor  mindenkinek az jár a fejébe, hogy mikor mehetünk már haza?

Olvastam egyszer, hogy Kínában egy futószalag mellett dolgozó munkások éberségét úgy oldották meg, hogy óránként tartottak 5 perc szünetet, amikor a dolgozókat egymással szemközt állították és grimaszokat kellett vágniuk, hogy nevethessenek egymáson.  5 percig.
Utána megint tudtak egy órát figyelni.
Egyszer én is kipróbáltam, amikor láttam, hogy  egyik-másik tanulónak hanyatlik le a feje, vagy  a padra kellett könyökölnie, hogy feltámassza a fejét. (hiába mondtam, persze csak a fiúknak, hogy tök mellé nem kell karó!).
Öt percig nevetgéltek és így tényleg kibírtak még egy órát.

Ilyenkor szoktam mondani, hogy szedjétek össze táskáitokat, megyünk megnézni a ….
(váltót, fordítót, fűtőházat  stb).  És mentünk ki az állomásra.
Ha olyan volt az időjárás.  Ha nem, akkor mást kellett kitalálnom.
Észre vettem egyszer, hogy néhányan a szünetben keresztrejtvényt fejtenek.
Legközelebbi órára szerkesztettem egy keresztrejtvényt teletűzdelve olyan meghatározások-kal, amit éppen meg kellett tanulni.
Ráharaptak.  Tetszett nekik.
Igaz, hogy az osztály fele nem tudta megoldani, de legalább törték rajta a fejüket.

Egyik alkalommal arra gondoltam, hogy a régi diákok egy-egy  törvényt dalba foglaltak, hogy könnyebb legyen megtanulni.  („Nóbel Alfréd…..,  Archimedesz…stb).
Én ugyan megzenésíteni nem tudtam, de egy szabályt, amit nehezen tudtak megemészteni, leírtam versbe, és megtanultattam, közösen elszavaltattam velük.
Remélem még most is tudják.
Segítségemre volt még, hogy számtalan szakmai CD, és videókazetta volt a Tanműhelyben, amit  órákon meg tudtunk nézni.  Persze, ha passzolt a tananyaghoz.

És végül ott volt a „szimulációs” számítógépes program.
Hat számítógép.  Egy a tanári irányító, és öt tanulói, ami egy egy állomást  jelentetett meg.
Az öt egymás melletti állomáson kellett a vonatforgalmat lebonyolítani, úgy, ahogy az az életben is történik.
Ezen persze csak akkor lehetett „játszani”, ha már ismerték azokat a szabályokat, amik a forgalom lebonyolításához szükségesek.

Nagyon kevés tanuló volt, aki ezt nem szerette.
Néhányan még  az óra befejezése után is küldözgették volna a vonatokat.
Az ügyesebbek néha úgy megtömték vonatokkal a  „szomszéd állomást”, hogy az ott szolgálatot teljesítő tanuló nem bírt velük.

Ilyenkor drasztikusan bele kellett avatkoznom a „Szimuláció vége” nyomógombbal.