Lehet, hogy nagyképűségnek hangzik, amit mondani fogok, de úgy érzem, hogy eddig ez a feladat, amit most teljesítek, jobban kielégít, mint az eddigiek.
Fiatalokkal kell foglalkoznom.
Őket kell megtanítanom, nevelnem valamire, amit én tudok, ők pedig csak sejtenek.

A nevelés eredményeképpen  egy alacsonyabb fejlettségi szintről egy magasabbra jutnak.
Ennek elérése nem egyszerű, hisz minden ember más-más személyiségjegyekkel rendelkezik.
Eltérő a fogékonyságuk, érzelmeik, impulzitásuk  (Hippokratész vérmérsékleti  típusai szerint).

A vasutas képzés különleges nevelési módszereket igényel.
A vasutasnak alkalmazkodni kell majd egy közösséghez, de meg kell maradni szabad egyéniségnek is.
Az alkalmazkodáshoz tartozik a fegyelem kérdése  (én még úgy tanultam, hogy a vasút a második katonaság).
Itt mindenki „parancsol” valakinek, ugyanakkor mindenkinek „parancsol” valaki.
Jóllehet ezt  nem parancsnak, hanem rendelkezésnek nevezik.

A tanítást nehezíti, hogy bár vannak tankönyvek, de ezek nem szokványos „tankönyvek”, hanem  Utasítások, Szabályzatok, amik jogi nyelven lettek megfogalmazva.
A Bíróságon ezt olvassák az odakerült vasutas fejére, vagy éppen ez menti fel.
Nem állítom, hogy a rengeteg szabályt nem lehet megtanulni autodidakta módon, de azt igen, hogy erre kevesen képesek.
Kell tehát az oktató, aki elmondja, ami a sorok között van.  Elmondja, hogy a mondatok között miért van vessző, miért van „és”, vagy éppenséggel „vagy”.
Mindegyik másképpen értelmezhető.
Az elmélethez pedig nagy szükség van a gyakorlati órákra.
Ez az én asztalom.
A vasúton töltött időm alatt szinte a szabályok mindegyikével szembesültem, ha nem saját magam, hát a munkatársaim által.

Ez arra jó, hogy minden előírásról el lehet mesélni egy megtörtént esettel, hogy miért is van rá szükség.
Ezeket a meséket szívesen hallgatták a tanulók, mert rajta keresztül megértettek olyasmit, amit egyébként nem tudtak mire vélni.
Szoktam ugyan mondani, hogy a vasúti szabályok között ne keressék a logikát, de ez csak néhány esetre érvényes.
Az, hogy jó oktató, nevelő,  jó pedagógus vagyok-e,  nem én magam döntöm el, de igyekszem úgy foglalkozni a tanulókkal, ahogy  én magam is szeretném, hogy velem foglalkozzanak.
Az oktató munkaeszköze az a nevelési módszer, amit alkalmaz a tanítás során.

A Tisztképzőn  (a jelenlegi Baross Gábor Oktatási Központ), valamint a Műszaki Tanári Főiskolán,  ahol kitűnő pedagógusok tanítottak bennünket,  rávezettek néhány olyan nevelési módszerre, amit  saját szájízem szerint kialakítva alkalmaztam.
Ezek közé tartozik a  követelés.
Nem voltam szigorú.  Nem adtam fel öt-tíz oldalt megtanulásra.  Ezt én sem szerettem valamikor.  Azt az öt-tíz oldalt megbeszéltük órák alatt.
Itt viszont megköveteltem, hogy mindenki figyeljen.
Már az első órán minden tanulóval kiírattam a keresztnevét egy papírlapra, amit ki kellett tennie maga elé.  Így nem tudott úgy kijátszani senki, hogy nem kérdezhettem tőle, mert elfordította a fejét.  Ott volt a neve, felszólítottam.
Már tanév elején lelkükre kötöttem, hogy mindenkivel  egész órán szemkontaktusban akarok lenni.  (Hadd lássam a csillogó, kíváncsi szemekből, hogy mennyire érdekli őket az anyag).
A másik nevelési módszer a  meggyőzés.
A számtalan példa, amit egy-egy szabálynál elmondtam, vagy éppenséggel olyan történetet, ami rácáfolt a szabályra, néha vitát váltott ki a tanulókból.  Ezt szándékoztam elérni.

Amikor azt tanultuk, hogy a vasút kötöttpályás  (kényszerpályás), feltettem a kérdést:
Mit gondoltok, hogy a mozdonyokon jobb vagy baloldalon lehet megtalálni kormányt?
(Jobban megosztottam a hallgatóságot, mint a mostani kormány).

Volt aki jobb-ot, volt aki bal-t mondott.   Úgy, ahogy sejtettem.
És ezek után megkérdeztem, hogy minek is a kormány a mozdonyra?
Hogy a mozdonyvezető ki tudjon kanyarodni a kukoricásba, ha szükség van rá?
Nem tud.  Nincs kormány.  Ez a kényszerpálya.  Arra megy a vonat amerre a sín vezeti.
A következő módszer a gyakorlás.
Szívesen alakítottam ki szerepjátékokat.

Például egy személyvonat elindításához jelöltem ki mozdonyvezetőt, vezető-jegyvizsgálót, jegyvizsgálót (esetleg többet is)  és  forgalmi szolgálattevőt.
Felállítottam őket abba a sorrendbe, ahogy a vonatnál vannak.
Feladat elindítani a vonatot.  Kinek mi a feladata, mit kell tenni, milyen szolgálati jelvényt kell viselni, hol kell elhelyezkedni a vonatnál, kinek , mikor , milyen jelzést kell adni?
Fabrikáltunk vonatindító tárcsát,  kerítettem jelzősípot.
Addig csináltuk, amíg mindenki tudta, hogy mit kell tennie.
Ezeket a játékokat nagyon szerették a tanulók.

Az ellenőrzés, értékelés  szintén nevelési módszer.
Ezt úgy alkalmaztam, hogy úgynevezett vegyes típusú órákat tartottam, ami abból állt, hogy óra elején volt az előző anyag visszakérdezése, megbeszélése, utána tértem rá az új anyagra, végül  a tanulók bevonásával összefoglaltuk a tanultakat.
Tanulmányi kirándulások után leírattam velük, hogy ki, mit látott.

Az elismerés-sel kapcsolatosan van olyan mondás, hogy  „A kicsit a dicséret, a nagyot a bírálat neveli.”
Inkább csak dícsértem. 
Soha nem mondtam senkinek, hogy hülye vagy, buta vagy, kár veled foglalkozni!
Ha azt vettem észre, hogy valaki nem tud valamit,  elmondtam még kétszer, háromszor.
(nem egyszer mondtam, hogy: „..ha akarod én ezerszer mondom el!..”)

Az utolsó nevelési módszerről  a büntetés-ről, az a véleményem, ugyan mivel lehetne büntetni ezeket a 18-20 éves fiatalokat?
Ha egyest adok, még nem biztos, hogy jobban megérti amit nem tud.
A legszigorúbb büntetés, amit adtam  -  ezt is csak egyszer  -, hogy ki küldtem a tanulót az óráról.   
Volt egy kolléganőm, aki év végén az egyik tantárgyból a 12 tanulóból kilencet megbuktatott.
Azt mondta, hogy ilyen érdemjegyet érdemelnek, mert nem tudnak semmit.
(A vizsgaelnök azért meggyőzte, hogy engedje át őket)
Az én véleményem, ha az általam tanított 12 főből kilencet meg kellene  buktatni, két év tanításom után, nagyon szégyellném magam.  Így tanítottam meg őket?

A legtöbb gondot arra kellett fordítanom, hogy valamennyi tanuló figyelmét ébren tartsam.
Valahogy majdnem mindig úgy alakították ki az órarendet, hogy az én óráim a  hatodik, hetedik, nyolcadik órák voltak.
Ilyenkor  mindenkinek az jár a fejébe, hogy mikor mehetünk már haza?

Olvastam egyszer, hogy Kínában egy futószalag mellett dolgozó munkások éberségét úgy oldották meg, hogy óránként tartottak 5 perc szünetet, amikor a dolgozókat egymással szemközt állították és grimaszokat kellett vágniuk, hogy nevethessenek egymáson.  5 percig.
Utána megint tudtak egy órát figyelni.
Egyszer én is kipróbáltam, amikor láttam, hogy  egyik-másik tanulónak hanyatlik le a feje, vagy  a padra kellett könyökölnie, hogy feltámassza a fejét. (hiába mondtam, persze csak a fiúknak, hogy tök mellé nem kell karó!).
Öt percig nevetgéltek és így tényleg kibírtak még egy órát.

Ilyenkor szoktam mondani, hogy szedjétek össze táskáitokat, megyünk megnézni a ….
(váltót, fordítót, fűtőházat  stb).  És mentünk ki az állomásra.
Ha olyan volt az időjárás.  Ha nem, akkor mást kellett kitalálnom.
Észre vettem egyszer, hogy néhányan a szünetben keresztrejtvényt fejtenek.
Legközelebbi órára szerkesztettem egy keresztrejtvényt teletűzdelve olyan meghatározások-kal, amit éppen meg kellett tanulni.
Ráharaptak.  Tetszett nekik.
Igaz, hogy az osztály fele nem tudta megoldani, de legalább törték rajta a fejüket.

Egyik alkalommal arra gondoltam, hogy a régi diákok egy-egy  törvényt dalba foglaltak, hogy könnyebb legyen megtanulni.  („Nóbel Alfréd…..,  Archimedesz…stb).
Én ugyan megzenésíteni nem tudtam, de egy szabályt, amit nehezen tudtak megemészteni, leírtam versbe, és megtanultattam, közösen elszavaltattam velük.
Remélem még most is tudják.
Segítségemre volt még, hogy számtalan szakmai CD, és videókazetta volt a Tanműhelyben, amit  órákon meg tudtunk nézni.  Persze, ha passzolt a tananyaghoz.

És végül ott volt a „szimulációs” számítógépes program.
Hat számítógép.  Egy a tanári irányító, és öt tanulói, ami egy egy állomást  jelentetett meg.
Az öt egymás melletti állomáson kellett a vonatforgalmat lebonyolítani, úgy, ahogy az az életben is történik.
Ezen persze csak akkor lehetett „játszani”, ha már ismerték azokat a szabályokat, amik a forgalom lebonyolításához szükségesek.

Nagyon kevés tanuló volt, aki ezt nem szerette.
Néhányan még  az óra befejezése után is küldözgették volna a vonatokat.
Az ügyesebbek néha úgy megtömték vonatokkal a  „szomszéd állomást”, hogy az ott szolgálatot teljesítő tanuló nem bírt velük.

Ilyenkor drasztikusan bele kellett avatkoznom a „Szimuláció vége” nyomógombbal.

A Tanműhelyben  OKJ-s képzésben tanulókkal a MÁV Zrt BGOK  „Tanulószerződés’-t kötött, amelyben  a jogok és kötelezettségek között szerepelt néhány kitétel, ami az évek során  fokozatosan csökkent, vagy teljesen kimaradt.
A tanulókat havi pénzbeli juttatás illette meg.
Az első évben  (13. évfolyam első félév), mindenki azonos mértékű juttatást  kapott,  a mindenkori minimálbér bizonyos százalékát.
A második félévtől a pénzbeli juttatás összegét befolyásolta az előző félévben elért tanulmányi eredmény.
A 4,66-os átlageredménnyel már a minimálbér 31 %-át,  (17.670.- Ft-ot) kapott egy jó tanuló.
De a leggyengébb tanuló is,  2,5 –es átlaggal kapott 14.250.- forintot.
Ezen kívül a gyakorlati órák után étkezési bon is megillette őket.
Ezek 2005 szeptemberi értékek.

A tanulóknak tankönyvet nem kellett vásárolni, mert a tananyagot a vasúti utasításokból és díjszabásokból kellett megtanulni.
Ezeket a Tanműhely biztosította.  A tanév végén vissza kellett adni.
A fentiek még jelenleg is szerepelnek a Tanulószerződésben.
A jó tanulmányi eredményt elérő tanulókkal  a GySEV,  vagy ritkább esetben a MÁV Zrt, Tanulmányi szerződést kötött, amelyben biztosította a tanulót arról, hogy a vizsgák megszerzése után alkalmazni fogja.
Sőt, a tanulónak arra az állomásra kellett mennie, ahova a szerződés kötötte.

A Tanulószerződés tartalmazta azt is, hogy a MÁV Zrt  tanévenként négy esetben , térítésmentesen biztosítja a tanulók tanulmányi kirándulását.
Ennek keretén belül az első öt-hat tanévben a tanulók kirándultak Záhonyba, az ottani vasúti tevékenységek megtekintése végett.
Az ingyenesség úgy oldódott meg, hogy a tanulók megvették a menetjegyeiket, amiről számlát kellett kérni és az utazás befejezése után a MÁV Igazgatósághoz ezt fel kellett küldeni.
Kb. két hónap múlva a tanulók megkapták a menetjegyek árát.
Kivéve egy érdekes esetet.
Az Igazgatósághoz felküldött számlák mellé az a kísérő tanár, egy másik tanár bankszámlaszámát  írta, aki erről mit sem tudott.
A tanulók félév múlva türelmetlenkedni kezdtek.
Felhívtam az igazgatóságot, ahol közölték, hogy a pénzt elutalták a megadott számlára.
Kérdeztem az illetékes tanárt, milyen számlára kérte a pénzt.
Fejéhez kapott és szaladt a másik tanárhoz, aki  azt mondta, hogy semmit nem tud a pénzről.
A bankszámla  visszaellenőrzése során kiderült, hogy a pénz tényleg odaérkezett, a másik tanár felesége  fel is vette, sőt, el is költötte az összeget.
Azt hitte, hogy a férje talán valamilyen prémiumot kapott és nem tűnt fel neki a nagyobb összeg.
A tanulók persze megkapták a pénzüket.

Jelenleg ilyen már nem fordul elő, mert a tanulók saját zsebből fizetik a tanulmányi kirándulások  menetdíját, ezt már nem térítik nekik vissza.
Azóta Záhonyt nem is látogatják.
A rövidebb utakat  (Komáromig, Hegyeshalomig, Soproni, Veszprémig) a tanulók ki tudják fizetni.
Néha kihasználják a Múzeumok akcióit, amelynek keretében ingyen utazhatnak, ha elmennek a Múzeumba.
A Múzeumon kívül  ilyenkor megtekintik  a „Füsti”-t,  a Közlekedési Múzeumot, vagy a vasúti üzemirányító központot.

Fejembe vettem, hogy a tanulókat felviszem a mozdonyvezető mellé a vezetőállásra.
Ez egy kicsit nagy falat volt, mert a szabályok eléggé leszűkítik a lehetőségeket.
Először is, tanultuk a Forgalmi utasításból, hogy kik utazhatnak a mozdonyon.
Ebbe a csoportba a tanulók nem fértek bele.
Még magam is nehezen utazhattam a mozdonyon, bár volt még egy régi  „ENGEDÉLY”-em  mozdonyon történő utazásra, ami mozdonyra és motorkocsira volt érvényes.
Ezt azonban még 25 évvel előbb, forgalmi oktató koromban kaptam. Nincs ugyan ráírva az érvényesség lejárata, de sejtettem, hogy idegen mozdonyvezető ezzel nem engedne fel maga mellé.    (az ismerősnek pedig nem kellett semmilyen engedély).

A helyzet úgy hozta, hogy egyszer ki is próbálhattam az Engedélyem hitelességét.
Egy utazó felvigyázó  -  aki fiatalsága miatt engem nem ismert  -  megkérdezte, hogy mit keresek a mozdonyon?  
Megmutattam neki az Engedélyemet és letisztelgett.
Utána mondtam csak a mozdonyvezetőnek, hogy szerintem az Engedélyem már nem érvényes.  Persze én is csak úgy jöttem rá, hogy elolvastam az engedély szövegét, ami szerint a rajta feltüntetett számú arcképes igazolvánnyal együtt érvényes.
Ami egyáltalán nem egyezett az én arcképesem számával, mivel nyugdíjazáskor kicserélték.

Az állomás területén azért elintéztem, hogy a tanulók felmenjenek a mozdonyra.
Először azt hittem, hogy ez csak a fiúkat érdekli, de tapasztalnom kellett, hogy a lányok ugyanolyan kíváncsiak a mozdony belsejére, mint a fiuk.

Ahhoz, hogy egy közlekedő   (például Győr és Budapest közötti)  vonat mozdonyán utazhassunk,  fel kellett kutatnom azokat a régi kollégákat, akik ezt lehetővé tehetik.
A MÁV Gépészeti Szakigazgatóságán akadtam olyan régi mozdonyvezető kollégára, akit a vonatokról ismertem, most pedig  az Üzemeltetési Osztály vezetője volt.
Elmondtam az óhajomat.

Nagyon örültem, hogy nem kereste a kifogásokat, sőt megmondta az időpontot, amikorra mehetek  a  Mozdonyon utazási engedély-ért.
Konkrétan meg volt határozva, hogy melyik vonat, sőt melyik mozdony  (ráadásul GySEV mozdony) vezetőállásán utazhatunk.
Nem akárhogyan, hanem az előírások betartásával.
A mozdony vezetőállásán a mozdonyvezetővel együtt, legfeljebb négy fő tartózkodhat.
A négy fő tehát a mozdonyvezető, én  és még két tanuló.
Nekem ott kellett lennem, hogy a tanulók ne az őzeket lessék, hanem a vasúti pályát és a pálya melletti jelzőket.
Szakaszokra osztottam a vonalat.  Győr-Komárom,  Komárom-Tatabánya, Tatabánya-Bicske és Bicske-Kelenföld.  Oda-vissza mind a 16 tanuló a mozdonyra került.

Ezen a sikeren felbátorodva  (mondhatnám, hogy vérszemet kaptam) megkerestem a  szombathelyi,  celldömölki,  veszprémi, sőt székesfehérvári gépészeket is.  Mindenhol találtam régi kollégát, aki emlékezett még rám.
Megszerveztem egy mozdonyon történő körutazást.
Győrtől Veszprémvarsányig,  onnan Pápáig, onnan pedig vissza Győrig.
Azért kellett  valamennyi állomás gépészeti csoportja, mert mindegyik vonalon máshoz tartozott a vonatot továbbító mozdony.
De sikerült összehozni.
Az osztály, amelyiket magammal vittem, az első személykocsiban foglalt helyet.
Vonalszakaszonként váltották egymást a mozdonyon.
Veszprémvarsányig a „Csörgő”-n,  (M41) nem is volt probléma, mert négyen elfértünk.

Igaz, hogy a fiatal mozdonyvezető rábeszélt bennünket, hogy menjünk el vele Zircig, a vonat végállomásáig, főleg azért, mert akkor következtek a lányok  a mozdonyon való utazásra.
Így elmentünk Zircre és vissza.
Ezen a szakaszon történt, hogy az egyik karakán kislány rábeszélte a mozdonyvezetőt, engedje,  hogy ő vezethesse a mozdonyt.  Persze, hogy megengedte.
A Bakonyban aztán a vasúti pálya mellett tartózkodók talán még ma is vitatkoznak, hogy a MÁV-nál is lehetnek már a nők mozdonyvezetők, hiszen saját szemükkel látták.
Tényleg ügyes volt a kislány.  Nemcsak hangjelzést tudott adni, ráadásul a megfelelő helyen, de az „éberségi” berendezés sem tudta megtréfálni.  Ahányszor megszólalt a „hangjelzés”, azonnal reagált, nehogy a mozdony befékeződjön.
Szükség esetén gyorsított, lassított, sőt megfelelő helyen meg is állította a vonatot.

Varsány és Pápa között nehezen fértünk a mozdonyvezető mellé.
Itt ugyanis kis „Piroskával”,  Bz  motorral mentünk, amelyiknek a vezetőállásán még a mozdonyvezetőnek egyedül is alig van hely.
Utólag már nem vonnak érte felelősségre, de ezen a szakaszon én már nem utaztam a vezetőálláson, hogy a tanulók odaférjenek.

Nagy élmény volt a tanulóknak a mozdonyvezető szemszögéből nézni azokat a jelzőket, amiket csak az Utasításból ismertek.
Egy hét múlva már nem örültek annyira, mert mindenkinek le kellett írni, hogy miket látott, miket tapasztalt a vezetőállásról.

Nagyon sokszor fordult elő, addig is amíg forgalmista voltam, hogy  „ismeretlen betelefonáló” azt közölte az állomásfőnökséggel, hogy bomba van elhelyezve az állomáson  vagy itt vagy ott.
Legtöbbször a Nagycsarnokban, a pénztárak környékén.
Ilyen esetekben a rendőrség tette a dolgát.
Kiürítették az állomást.
Az utasokat kitessékelték az utcára a peronokról, váróteremből és a vonatokból is.

Másfél, két óra keresés után kiderítették, hogy megint vaklárma volt, megint valaki szórakozott.
Utána visszaengedték az utazni kívánókat  -  akik még nem mentek át a buszokra  - és minden ment tovább a rendes mederben.
Nagyon ritkán hallottam olyat, hogy a betelefonálót elkapták volna.
Még kevesebb esetről tudok, amikor meg is büntettek valakit ezért a szórakozásért.

Amikor szolgálatban voltam ilyen bombariadó esetén, szinte biztos voltam benne, de valamennyi kollégám is így volt, hogy nincs bomba sehol, csak valaki nem talált jobb szórakozást.
Ezért türelmesen meg szoktuk várni, amíg a tűzszerészek mindent átvizsgálnak és jelentik, hogy tiszta a terep.
A vonatok ilyenkor megálltak a szomszéd állomásokon és várták, mikor kapnak engedélyt, hogy bejöhessenek az állomásra.

Már a Tanműhelyben dolgoztam, amikor egy szeptemberi délutánon történt egy furcsa eset.
Mivel  volt az egyik tantermünkben 12 számítógép, az iskola úgy hasznosította, hogy tanítás után bérbe adta a termet és a gépeket egy számítógép oktatónak, aki a mi gépeinken tartotta a számítógép kezelői tanfolyamot.
A tanfolyam délután három és hat óra között zajlott le.
Ilyenkor nekem benn kellett maradnom a Tanműhelyben felügyelni, amit természetesen a számítógép oktatója fizetett.

Néha-néha benéztem én is az előadásokra, hátha ragad rám valami.
Erre szükségem is volt, mert számítógépet addig nem kezeltem, amíg a tanműhelybe nem kerültem.
Nem szégyellem elmondani, hogy nagyon sok számítógépes fogást a tanulóimtól tanultam meg, mert ezek a gyerekek már szinte a számítógéppel születtek.
Egyik ilyen tanfolyamos napon, délután öt óra körül, kinéztem az ablakon és azt láttam, hogy az állomás bejárata előtt hatalmas tömeg gyűlt össze.

Legalább háromszáz ember, mind az állomásépület felé leskelődött.
Nem tudtam mire  vélni a sokaságot.
Először arra gondoltam, hogy valamelyik iskola tanulói kirándulni voltak és mostanában érhetnek vissza.  A tömeget valószínű a gyerekeket váró szülők alkotják.
Többször kinéztem, de a tömeg még mindig ott volt.
Egészen addig nem tudtam miről van szó, amíg az egyik tanfolyamhallgató hölgy, szinte sírva jött fel a peronról, hogy a kisfiáért kellene mennie az Óvodába, de a rendőr nem engedte ki a peronra, hanem visszaküldte.
Azt nem árulta el, hogy miért.
Kinyomozzuk.
Felhívtam a rendelkező szolgálattevőt  -  ő az akinek mindenről tudnia kell, ami az állomáson történik  -  mondja már meg, miért nem engedik le a hallgatóimat a peronra?
Kérdezte, hogy honnan beszélek?
Mondtam, hogy a Tanműhelyből.
Még mielőtt meg mondta volna, amiért hívtam, csak azt hallottam, hogy:  Jézus Mária!
Na, mi a baj?
És akkor elmondta, hogy bombariadó van az állomáson és az egész épületből mindenkit ki kellett küldeni, mert nem tudták, hogy hol van a bomba.
A  „Jézus Máriát!”  azért mondta, mert mi is az állomásépületben vagyunk és nekünk senki nem szólt arról, hogy hagyjuk el az épületet.
Nagyon ideges lett, mert neki is figyelni kellett volna arra, hogy az épületnek ebben a részében is tartózkodhatnak emberek, akiket ki kell innen tessékelni.
Próbáltam megnyugtatni, hogy úgyis vaklárma az egész.

Sőt, ha eddig nem említette senkinek, ezután se szóljon róla, hogy mi is itt vagyunk.
Ha van is bomba valahol, az az épületnek nem ezen a részén van elhelyezve, ahol a legkevesebb ember fordul meg.
Arra kértem,  inkább arról értesítsen, mikor mondják le a bombariadót, hogy a hallgatók kimehessenek a Tanműhelyből.
Rövidesen erre is sor került.
Én csak ekkor mondtam meg a tanfolyam hallgatóinak, mi volt az oka, hogy nem engedték le őket a peronra.

Gratuláltam nekik, hogy sikeresen túléltek egy bombariadót!

A Tanműhelyben a Tanári iroda előszobájából nyílik egy ajtó.
Rendszerint be van zárva.
A tanulók, ha nagy ritkán arra járnak, megkérdezik, hogy mi van az ajtó mögött?
Egy darabig titokzatoskodtam, de annál kíváncsibbak lettek.

Egyszer aztán megkérdeztem, hogy ki jön le velem  a Pincébe?
Az ajtó mögött ugyanis egy keskeny csigalépcső van, ami lefelé a „pincébe”, felfelé pedig a padlásra vezet.
A pince egy érdekes hely, mert nem is pince.
Az épületet valamikor úgy alakították ki, hogy a földszinti Nemzetközi pénztár  fölé,
(ami valaha Gyermekváróterem és pelenkázó szerepet töltött be a régi szép időkben, amikor még Kultúrváróterem,  Könyvtár, Tanulóváróterem és olvasóterem is volt az épületben), egy 6x6 négyzetméter alapterületű helyiséget lógattak be, ahol az épületrész szellőztetésére szolgáló  villanymotorok voltak elhelyezve.

A   80-as évek elején, amikor állomási forgalmi oktató voltam, ezt a pincét kitakarítottam és  polcokat rakattam bele köröskörül.
Ezeken tároltam a különböző Utasításokat.
Jelenleg is a legtöbb, nem használt,  utasítás a pincében van.
Azért is invitáltam a tanulókat erre az eddig ismeretlen helyre, hogy hozzunk fel nekik,
Forgalmi Utasítást.
Mondanom sem kell, az ismeretlen mindig érdekli az embereket, így nem csodálkoztam, hogy mindegyikük a pincébe akart menni.
Fel is hoztuk a szükséges Utasításokat, de közben észrevették, hogy a csigalépcső felfelé is vezet.
Mondtam, hogy oda ne menjenek, de úgy látszik nem elég szigorúan, mert észrevettem, hogy néhány túl kiváncsi, megindult felfelé.
Visszaparancsoltam őket, bár a lépcső tetejénél elakadtak volna, mert a padlásra vezető ajtó be volt zárva.
De a kíváncsiság nem hagyta őket békében.
Megpróbáltam ugyan lebeszélni őket az ajtó kinyitásáról, mint a Kékszakállú herceg Juditot az utolsó ajtónál, de ez csak olaj volt a tűzre.

Elmondom a padlás történetét.
Jó 20-25 évvel ezelőtt, amikor oktató voltam, nem egyszer jártam fenn a padláson.
Ez volt az egyik, szinte egyetlen padlásfeljáró, amelyiken az állomásépület padlására fel lehetett jutni.  Volt egy másik feljáró, illetve még van is, de az akkor a Posta birtokában volt, mert az épületnek az a fele a Postáé volt.
A mi feljárónkon a padlásra jutva végig lehetett menni egészen a Posta padlásáig, de ott volt egy vasajtó, ami mindig be volt zárva.

Akkor még nem gyerekek jártak ide tanulni, hanem a felnőtt újfelvételesek, akik között természetesen voltak egészen fiatalok is.
Ők voltak azok akikkel kíváncsiságból végigjártuk a padlást, ahol sok érdekességet nem találtunk, kivéve azt, hogy a  „Nagycsarnok” feletti ablakokon le lehetett látni az utasokra.
A másik irányba is el lehetett menni a padláson, de ott egy magas fallal volt lezárva a padlás.
nem tudom milyen célból, de a padláson volt egy hatalmas létra, amit a magas falnak támasztva meg lehetett mászni.
A létra tetejéről be lehetett látni  a „Szolgálati lakások” éléskamrájába.
Ezt a létrát hamar elvitettem innen, nehogy valaki megkívánja a baracklekvárt.
Amit még látni lehetett,  a rengeteg galamb.
Ezrével laktak a padláson.
Amikor visszakerültem 2000-ben a Tanműhelybe, egy adandó alkalommal felnéztem a padlásra is.

Az ajtónál beljebb nem mentem.
Szörnyű volt látni, ami ott volt.
Döglött galambok százával  halmozódtak az egész padláson.  Lépni sem lehetett.
Az ajtót azonnal lezártam, nehogy valakinek eszébe jusson  felmenni.
Felhívtam az állomásfőnököt és elmeséltem neki, hogy mit láttam.
Kértem, hogy próbáljon meg valamit intézkedni, hogy a galambok ne járjanak  az épület padlására.
Megígérte, de sokat tenni nem tudott.
Néhány évvel később az egész épületet átvette a MÁV Ingatlankezelő.
A szerződéskötésnél én is jelen voltam, hiszen a padlásra, csak a Tanműhelyen keresztül lehetett  feljutni.
Kértem, hogy vegyék bele a jegyzőkönyvbe, hogy a padlást le kell zárni úgy, hogy a galambok ne tudjanak oda bejutni.
Ezután az egész padlást tisztítsák meg a galamb tetemektől.

Megtették.
Szkafanderbe öltözött szakemberek takarították fel a padlást.
A tetemeket zárt csövön juttatták le a gyűjtő edénybe és mindet elhordták.
A megtisztított padláson most már csak azt kellett elintézni, hogy az egész tetőt kicserélték.
Újra cserepezték.  Naponta többször ellenőrizték, hogy be tudnak-e jutni a galambok.

Sikerült őket a padlásról kiszorítani.
De az állomásépületet nem akarták elhagyni.
A tetőn  - kívülről – annyi galamb volt, hogy nem látszott a tető.
A Tanműhely állomási vágányok felé nyíló ablakait állandóan zárva kellett tartani, egyszer azért, mert megpróbáltak bejutni az épületbe, másodszor azért, mert a döglött galambok most a perontetőn, az ablakaink alatt sokasodtak.
Negyedévenként kellett letakarítani a perontetőt.
A város felőli nagy ablakok, ahol félméteres belépők voltak, állandóan tele voltak galambbal.
Mivel a padlásra nem tudtak menni, ezekbe az ablakokba kezdtek fészket rakni tavaszonként.
Ha időben felfedeztük, akkor a félkész fészkeket összeszedtük és bedobtuk a szemétbe.
Ha nem voltunk éberek, már csak azt vettük észre, hogy egy-két tojás ott van a fészekben.
Sőt, tanítási szünetekben ki is keltek a kis galambok.

Átköltöztünk a város felőli helyiségekbe.
Úgy a tantermeket, mint az irodánkat már ezen az oldalon használtuk.
Lassan elszoktak tőlünk, de még most is akad egy-két bátrabb, amelyik oda rakja a fészkét az ablakba.
Ha időben észrevesszük, nem engedjük kiteljesedni őket.

Annyira durván azért nem bántunk velük, mint az egyik diákunk, akiről a többiek mesélték, hogy amikor észrevette az ablakban a galambtojásokat, és a tojó éppen máshol járt, bekente a tojásokat  Technokol  ragasztóval.
A galamb mit sem sejtve visszaült a tojásokra.
A legközelebbi távozásakor  - ha akarta, ha nem  -  magával cipelte a tojásokat is.
Azt már nem tudták megfigyelni, hol vesztette el őket.
A kolléganőm, amikor tudomást szerzett a műveletről, nagyon megszidta az elkövetőt, ezért a durva bánásmódért.