Amikor szép idő volt, nagyon szívesen vittem a tanulókat olyan területére a vasútnak, amit az utasításokból már ismerhettek, de még az életben nem találkoztak vele.

Ezeket a gyakorlati oktatásokat a tanulók is szerették   -  ahogy 50 évvel ezelőtt én is, amikor az iskolapadban ültem  -, mert nem kellett a padokban ülni és figyelni a tanárra.
Esetleg a tanár kérdéseire válaszolgatni.
A fegyelem sem volt ezeken akkorra, mint a teremben,  bár minden indulás előtt figyelmeztettem őket, hogy, aki nem hallja mit mondok, az nyugodtan jöjjön csak közelebb hozzám.

Tudtam azt is, hogy egy 15-20 fős osztályból nem fog mindenki  mindenért lelkesedni.
Ezen úgy próbáltam segíteni, hogy a hangadókat,  illetve a félrevonulókat vontam be egy-egy feladat  elvégzésére.

Volt, amikor ez sikerült is, hisz például a  helyszíni állítású váltó átállítását a legtöbben  ki szerették volna próbálni.
Még a lányok közül is, pedig a lelkükre kötöttem, hogy a munkavédelmi szabályzat szerint nők nem állíthatnak helyszíni állítású váltót.
Ennek az okára hamar rá jöttek a helyszínen,  pláne ha egy nagyon ritkán használt és  nem kellően gondozott váltó átállítása volt a feladat.
A gondozatlan, kenetlen  (nem olajozott) váltó átállítása az edzettebb fiúknak is nagy gondot okozott.
De emellett  szemlélhették, hogy a váltó akkor állt át  „teljesen”,  vagyis biztonságosan, amikor a  „kampózár” tökéletesen záródott.   Ezt a könyvből nehéz megtanulni.

Néhány rendkívüli gyakorlati oktatás is akadt.
Amit sem a tanulók, sem én egy  darabig nem fogunk elfelejteni.
Egy ilyen  „állomásbejárás” során egy „vízdaru” mellett mentünk el.
Persze megkérdezték a kiváncsiabbak, hogy hát ez mire való?

Elmondtam, hogy amikor még gőzmozdonyok továbbították a vonatokat, szükség volt a vízre a mozdonyokon, hiszen ebből lett a gőz, amivel a mozdony mozgásba jött.
A vizet a mozdonyok vízdaruval rendelkező állomásokon szerezhették be.
Minden valamire való állomáson volt vízdaru, ahol a gőzmozdonyt fel tudták vízzel tölteni.

A szabályok szerint síkvidéken egymástól mintegy 50, hegyvidéki vonalakon 25-30 kilométerenként  volt az állomáson vízdaru, ahol az úgynevezett  kazántápvizet  tudták vételezni.  Ezeken az állomásokon még ma is megtalálhatók a  víztornyok, ma már használaton kívül,  ahova a vizet az üzemi vagy  a helységi vízműtől nyomatták fel, hogy a mozdonyok vízellátását megoldják.
Mutattam a vizdaru csövét, amit vízvételezéskor behajtottak a mozdony tartálya fölé.
A vízvételezés befejezése után pedig vissza kellett fordítani a vágányokkal párhuzamos helyzetbe, és rögzíteni, nehogy a közlekedő járművek beleakadjanak.

Az elevenebbek megkísérelték a vízdaru csövét elfordítani.  Persze, hogy ez sikertelen volt, hisz ki volt rögzítve.
A kudarc nem vette el a kedvüket.  Megpróbálták a daru mellett levő nagy kereket elforgatni, ami arra szolgált, hogy  kinyissák vele  a vízdaru csapját.
Arra gondoltam, hogy csak tekergessétek, nem fog abból víz jönni sohasem.
Tévedtem.
Tíz perces tekergetés után megindult a víz a daruból.  Alig tudtunk félre ugrálni, hogy ne locsogjon ránk csőből özönlő koromfekete víz.
Körülbelül öt percen keresztül folyt a csőből ez a fekete lé,  akkor kezdett megtisztulni.
A következő feladat az volt, hogy zárjuk el a csapot.
Ez sikerült is.
A vízdaru működtetése jó ideig téma volt az osztályban.

Csakúgy, mint egy másik alkalommal előfordult beavatkozásunk.
Az útsorompókat és kezelésüket már az utasításból megtanulták, de sokan nem is láttak még sorompót működés közben.
Nosza,  elindultunk az Ujlaki átjáró felé, ahol egy úgynevezett fél- és fénysorompó volt felszerelve.
Harminc évvel ezelőtt itt helyből kezelhető teljes csapórudas mechanikus sorompó volt, amit a sorompókezelő  csukott le, illetve nyitott fel, amikor szükség volt rá.

A jelenlegi motorikus sorompót többféleképpen lehetett működtetni.
A rendelkező toronyból, a vonatok vágányútjának lezárásával  (ez azért volt biztonságos, mert a vonat részére csak akkor lehetett „Szabad” jelzést adni, ha a sorompó le volt csukva.
A vonat elhaladása után a sorompó „feloldódott”, vagyis felnyílt.
Persze csak akkor   -  mivel több vágány is volt   -  ha a másik vágányon nem közlekedett vonat.
A rendelkező toronyból nem csak vonatok részére lehetett lecsukni a sorompót, hanem az erre a célra beépített nyomógombok segítségével, a sorompót bármikor le lehetett zárni illetve fel lehetett nyitni.
Ugyanezt a módozatot tudta alkalmazni a Helyi Kapcsolóban  (HK)szolgálatot teljesítő dolgozó is.
Tolatásoknál ő kezelte nyomógombokkal a sorompót.
Vonat részére a sorompót innen nem lehetett működtetni.

A sorompó kezelésének volt  még egy módozata.
Az útátjáró két oldalán volt egy-egy kezelőszekrény, aminek a kulcsát az illetékes tolatásvezető a  H. K. –ból  kapta meg.

Ez arra szolgált, hogy az átjárón végzett tolatások közben a tolatásvezetőnek nem kellett minduntalan a sorompó lezárását, felnyitását kérni, hanem szükség szerint kezelte magának a sorompót a kezelőszekrényből.
Ez  látszólag egyszerűen működött:  Megnyomott  két  (kellően felíratozott) gombot, mire a sorompó lecsukódott.  A felnyitás ugyanezen két gomb megnyomásával történt.

Ezt a módszert körülbelül húsz éve már nem alkalmazták.
A tolatásvezetők belegabalyodtak néha.
Például:  végzett a tolatással, fel akarta nyitni a sorompót.
Egyszerű,  megnyomta a két gombot.
Igen ám, de azt tapasztalta, hogy a sorompó nem nyílik.
Kezdődött a probléma.  Arra gondolt, hogy rosszul nyomta meg.   Megnyomta mégegyszer!

Szerencsétlen!  Arra nem gondolt, hogy most újra lecsukta a sorompót!
A sorompó ugyanis azért nem nyílt fel elsőre, mert más is zárva tartotta. Vagy a torony, vagy a HK.

Márpedig a szabály az, hogy ahol zárták a sorompót, ott tudják nyitni.
Ha a tolatásvezető most otthagyja a sorompót, az csak akkor fog felnyílni   -  még akkor is, ha a torony és a HK már nem zárja  - ha valaki visszamegy és a kezelőszekrényben újra megnyomja a két gombot.
Mivel ez a kezelési mód sok galibát okozott, a tolatásvezetők inkább kérték rádión a HK-tól a sorompó működtetését, minthogy csapdába essenek.

A tanulókkal tehát odaértünk  a kezelőszekrényből  már réges-régen nem kezelt sorompóhoz.

Szándékomban állt a tanulóknak megmutatni, hogyan lehet a sorompót helyből lezárni, felnyitni.
Mivel forgalmista koromból tudtam, hogy a kezelőszekrényt milyen kulcs nyitja, erre felkészültem és vittem magammal ilyen kulcsot.
A kezelőszekrényt kinyitva megmutattam melyik gombokat kell nyomni a lezáráshoz, felnyitáshoz.

Hogy izgalmasabb legyen  abban állapodtunk meg, hogy a legközelebbi trabantos előtt le fogjuk a sorompót zárni.
Nagyon örültek neki.
Rövidesen mondták is, hogy közeledik egy autó.
No figyeljetek!

Megnyomtam a két gombot és a csapórudak   -  gondolom az autós nem kis bánatára  - lecsukódtak.
Amikor úgy három, négy autót összegyűjtöttünk, mondtam, hogy most már megkegyelmezünk nekik.  Felnyitjuk a sorompót.
Az autósok persze mérgelődtek volna, hogy lecsukódott a sorompó és nem jött semmi vonat.

Megnyomtam a két gombot, aminek az lett volna a dolga, hogy felnyissa a sorompót.
De a sorompó nem nyílt.
Arra gondoltam, hogy jön valami vonat, azért nem nyílik fel.
Nem jött.  Pedig már 10 perc is eltelt.
Megpróbálom még egyszer.  De úgye most már úgy, hogy egy nyomás a lecsukás, még egy nyomás a felnyitás.  A sorompó nem nyílt.
A kezelőszekrényben van egy telefon is, amivel a tornyot tudom hívni.   Hívtam.
Bemutatkoztam.  Nagyon örültek nekem a régi kollégák, pláne mikor elmondtam, hogy nem nyílik a sorompó.
Pedig senki más „nem fogja”!, csak mi!
Mondtam, hogy nagyon gyorsan keressenek szerelőt, mert itt baj van.
Mi volt a baj?

Az, hogy az évek óta nem kezelt sorompó kezelőgombjának érintkezői jól berozsdásodtak.
Az első nyomást még érzékelte a berendezés, de többet nem.
Hiába forgattam az ujjammal a gombot, hátha megtisztul.  Nem sikerült.
Mondtam a gyerekeknek, hogy jól elszúrtuk.  Pláne én!
Óvatosan menjünk tovább, mintha semmit nem tudnánk  a „helyzetről”.

Bementünk a közelben levő Kocsijavítóműhely irodájába, ahonnan felhívtam a biztosítóberendezés szerelőket és elmeséltem, hogyan jártam.
Először megpróbáltak a központból intézkedni.  Sajnos nem sikerült onnan „jóvá tenni” a baklövésemet.
Kijöttek kocsival az átjáróhoz, ahol aztán rövidesen helyreállították a hiányosságot.
Mi közben a gyerekekkel megkerültük a háztömböt és a sorompó előtt ácsorgó kocsisort hátulról megközelítve hallgattuk az autósok szidalmait, amit erre a szegény vasútra zúdítottak.

Együtt éreztem velük, mert legalább negyven percet várakoztak a sorompó előtt, közben még vonatot sem láttak.

Ennek a sorompónak a működését máskor nem fogom megmutatni a tanulóknak.

Mivel minden tantárgyból a gyakorlati részt tanítottam,  természetes, hogy az elméleti előírásokat  a gyakorlatban is megtekintsük, ha lehet ki is próbáljuk.

Már a tanév elején el kezdtem mondogatni órákon, hogy , ha jó lesz az idő,  ide megyünk, oda megyünk.
A tanulók sokszor szememre is vetették, hogy mikor megyünk már, hiszen jó idő van.
Igen ám, de addig nem akartam,  például a váltót megmutogatni, amíg elméletben nem tanultunk róla.
Addig is rendelkezésünkre állt a „szimuláció”, amivel el lehetett játszani a vasutat.

Persze, azt is csak akkor, ha már a tanulóknak volt alapismerete  a vasútról.
Ez pedig keveseknek adatott meg.  Pedig a tanulók zöme a Bercsényiben érettségizett, ahol már  szinte az első (9.) osztálytól hallottak a vasútról.
Mégis könnyen be tudtam őket csapni az első klasszikus kérdésemmel:

Ki tudja megmondani, hogy a mozdonyon jobb vagy bal oldalon van-e a kormánykerék?
Mindig beleestek a csapdámba és  fele-fele arányban bizonygatták, hogy a jobb  illetőleg a bal oldalon van.
Ki kellett őket józanítani.
Mi csodának kell a mozdonyra kormánykerék?
Ha szembejön valami, ki tud kerülni a kukoricásba?
Hát így tértünk rá a kényszerpályás közlekedésre.

A szimuláció ügyes oktatási segédeszköz volt, mert sok mindent el lehetett vele játszani, ami a  „nagyvasúton”  történik.
Volt egy központi gép,  a tanári, ahonnan a további öt gépre -  ami öt állomást jelentett -  ki lehetett vezérelni a különböző biztosító-berendezéseket  (Dominó 55, 70,  Alkatel,  mechani-kus, vonóvezetékes,  és kézi állítású,  kulcsazonosító berendezést).
A beindulás volt vele mindig problémás, mert a tanulók addig nem nyúlhattak a géphez, amíg a gépükön meg nem jelent a bejelentkező ablak.
Ha ez előtt valaki  csak megérintette az egeret, a  hálózat már le is fagyott.
Erre aztán nagyon figyeltem.
Mondtam, hogy mindenki tegye hátra a kezét, amíg mást nem mondok.
Így be tudott indulni a szerkezet.
Egy alkalommal a budapesti  iskolából jött hozzánk látogatóba egy osztály a tanárnőjükkel, aki megkért, hogy mutassam meg a tanulóknak a rendszert.
Nagyon szívesen.
Beültek a gyerekek a munkaasztalhoz, én pedig miután a lelkükre kötöttem, hogy ne nyúljanak semmihez, bekapcsoltam az indítópultot.
Szép sorban jöttek elő az állomásokon a vágányok.  Járkáltam a gépek között, nehogy valamelyik gyerek ne bírjon magával, amikor egyszer csak leállt minden.
Valaki mégis hozzányúlt.
Mondtam is hangosan, hogy ki volt az a balfácán, akinek hiába beszéltem?
A tanárnő szólalt meg a hátam mögül, akit nem vettem észre, hogy bejött:  Én voltam!

A mérgem ugyan azonnal elszállt, de a gyerekek nagyon örültek, hogy a tanítónénivel így beszélt valaki.
A következő indítás már sikeres volt.
Előkerültek a vonatok is, amik jöttek-mentek egyik állomásról a másikra.
Nagyon tetszett a fiataloknak, alig akarták abbahagyni.

Az idő haladtával már egy két dolgot megtanultak a hallgatók és nem egy szer kérleltek, hogy menjünk a vasútra!
De az azért nem volt egyszerű.
Két tanulóra adtam munkavédelmi sárga mellényt (láthatóságinak hívják manapság?).
Állítottam ki magamnak  egy „felügyeleti” papírt, értesítettem az állomásfőnököt, hogy  kimegyünk a vasút területére és elindultunk.
Elindulás előtt minden alkalommal elmondtam, hogy a közelemből ne menjen el senki.
Aki öt méternél messzebb lesz tőlem  -  felszólítás ellenére  -  már mutatom is, hogy „egy!”.

Bejártuk így,  persze több alkalommal,  Győr állomás egész területét a Hűtőháztól a Rába-hídig.
A Hűtőházzal egy vonalban volt a „Kezdőpont felőli”  (Budapest felőli)  bejárati jelző, a Rába-hídnál a végpont felőli bejárati jelző.
Köztük  három pályaudvar:  Előrendező, Győr Ipartelepen,  a nagy-rendező pályaudvar és a Személypályaudvar.
Mindig találtunk érdekességet.
Ezen kívül még érdekességként figyeltem meg magam részéről, hogy oda menetben még én mentem a csapat élén, de visszafelé már alig tudtam velük lépést tartani.
Már mindenki éhes volt, fáradt volt, pisilni  kellett stb.

Volt még egy érdekessége ezeknek az üzemlátogatásoknak.
Megköveteltem a tanulóktól, hogy figyeljenek.  Ezt úgy ellenőriztem, hogy egy  hét elteltével úgy kezdtük az órát, hogy vegyetek elő papírt és irónt:
Írjátok le, hogy ki, mit látott egy héttel ezelőtt.
Eleinte ez sok gondot okozott a tanulóknak.
Kérdezgették, hogy mit írjanak?
Mondtam, hogy mindent, ami eszükbe jut, attól kezdve, hogy elindultunk a Tanműhelyből, addig amíg vissza nem értünk.
Csúnya dolog tőlem, de én szívesen olvastam ezeket az élménybeszámolókat.
Volt, aki öt sorban leírta a látottakat, volt aki három oldalas „regényt” írt.
És miket?

Nem felejtem el azt a „ravasz”  kislányt, aki úgy fejezte be a dolgozatát, hogy:
Nagyon szeretem a tanár urat!

Megnyugtattam, hogy  kár volt hízelegni, mert nem osztályozom le ezeket a műveket, csak kíváncsi vagyok, hogy kinek mennyit ért  „kirándulás”?
Olvashattam egyéb furcsaságokat is.
Egy tanulmányi kiránduláson elmentünk Hegyeshalomba,  persze vonattal és az ismeretség kihasználásával, megnézni  az új biztosítóberendezésüket.
A főnökkel és a „blokkmesterrel” (aki a biztosítóberendezésiek vezetője) előre megbeszéltem a látogatást, akik voltak olyan kedvesek, hogy végig kalauzoltak bennünket a kívánt helyeken. 

Már mindent megnéztünk, ami be volt tervezve, de a vonatunk indulásáig még volt több mint egy óra.
Mondtam nekik, hogy elmehetnek üdítőt inni, fagyit nyalni, némelyikük cigizni, de a vonat indulására kerüljenek elő.
Nem volt probléma.  Mindenki ott volt a vonatnál.
A következő héten megírták a „visszaemlékezéseiket”
Az egyik „mű”-ben olvasom,  hogy a biztosítóberendezés megtekintése után bementek az állomással szemközt levő vendéglátó egységbe,  le is írták, hogy milyen nevű kocsmába.
Ittak két sört és nézegették a falon a jobbnál jobb, hiányos öltözetben ábrázolt  szépségeket.
Mondtam az elkövetőnek, hogy bár ezek a művek nem kerülnek a nagyközönség elé, de azért én arra vagyok csak kíváncsi, hogy a tananyag szempontjából mi ragadta meg őket.

Van Győr állomáson egy bizonyos BGA épület.
Ez a fűtőház területén levő kerek épület, aminek a neve  azt jelenti, hogy  Bomba, Gáz és Atom-biztos óvóhely.
Annak idején  - az úgynevezett hidegháborús években   -   nagyon sokat jártunk ide kiképzésre és oktatásra.
A forgalmi szolgálattevőknek és a vezető beosztásúaknak vizsgázni is kellett abból, hogy mi a teendő  a légvédelmi veszély esetén.
A tanulókkal sokszor elmentünk az épület mellett és sokszor kérdezték, hogy milyen épület ez.
Megígértem, persze, hogy egyszer azt is megnézzük.
Nagy nehezen megtaláltam,  kihez kell fordulnunk, hogy bemehessünk a BGA-ba.
Meg is beszéltem az illetővel, hogy ekkor és ekkor   -  amikor az órám kezdődött   - találkozunk az épület mellett.
Mi ott is voltunk a megbeszélt időben.
Az „idegenvezetőnkre” azonban várni kellett egy félórát.
Egyelőre.   Ugyanis amikor előkerült, és örömmel köszöntöttük egymást , azt mondta, hogy van egy kis probléma.
Nincs kulcs.
Az épületet (is) ugyanis átvette a MÁV Ingatlankezelő és elvitték a kulcsot.
De ne ijedjünk meg, mert már megbeszélte velük a látogatást és már el is küldött valakit a kulcsért.
Nem voltunk túlságosan idegesek.  Vártunk még egy félórát. A kulcs csak nem érkezett.
Addig a tanulók kerülgették az épületet és egyik fel is kiáltott:  Tanár úr, nyitva az ajtó!
Átmentünk az épület másik oldalára és ott tényleg nyitva volt az ajtó.
Persze úgy, hogy a vasrácsból készült kapu el volt korhadva és könnyen ki lehetett nyitni.
Azt is észrevettük, hogy más is észrevette már ezt a nyílást.
Tele volt rakva nagykabáttal, pokrócokkal, ami arra engedett következtetni, hogy „éjszakai szállásnak” is használták.
Sőt, egyik másik elevenebb gyerek felhívta a többiek figyelmét, hogy ide nemcsak aludni járhattak, hanem egyéb is történhetett.

Végigjártuk a bunkert.  Az előtérnél beljebb már nem jártak idegenek.
A nagy vasajtók érintetlenek voltak.
A tanulók sokat szörnyűlködtek, hogy a bunkerben a szálláson, konyhán, éttermen és raktárokon kívül volt forgalomirányító iroda, sőt még pénztár is valamikor.
Nem értették, ha jól belegondolok, akkor én sem értem, hogy minek kellett a pénztár.
Tegyük fel, hogy bombatámadás van,  pláne, ha atombomba, ki akarhat vonattal utazni?

És ha akarna is, minek vesz jegyet olyan vonatra, amiről azt sem tudja, hogy el fog-e indulni.
Vagy, ha elindul, valahova el fog-e érkezni?
De legalább láttak ilyet is.

Egy hét múlva megírták az élménybeszámolót.
Olvasom az egyikben, hogy a buta, rohadt kommunisták milyen hülyeségeket csináltak.
Ráhagytam, bár éreztem, hogy ezt a véleményt  nem a saját tapasztalatai alapján alakította ki.

Azon is elgondolkoztam, hogy szabad-e ezen nevetni?

A Tanműhely tanulói az első  (13/b)  és második (14/b)  tanév között, június közepétől, az utolsó tanítási napot követően, nyári termelési gyakorlaton vettek részt.

Kezdetben  (2001-től  2006-ig) a nyári gyakorlat négy hetes volt.

A négy hét közül egy hetet általában a pénztárakban  (MÁV-Start),  egy hetet az áruszállításnál  (MÁV Cargo) és két hetet,  természetesen, mivel minden szentnek maga felé hajlik a keze és én osztottam be a négy hetet, ezt a két hetet a forgalomnál  (Pályavasút) töltötték a tanulók.

Azt, hogy ki melyik állomáson töltse a négy hetet, szintén nekem kellett meghatározni.
Eleinte figyelembe vettem a tanulók  ilyen irányú idényeit, kéréseit.
Ezek a kérések arra irányultak, hogy a lakóhelyükről ne kelljen messzire menni, sőt némelyikük még azt is számításba vette, hogy az anyja vagy apja melyik állomáson dolgozott a vasúton.  Vagy úgy, hogy oda szeretett volna menni, vagy úgy, hogy oda aztán nem.

A nyári gyakorlat megszervezése elég időigényes feladat volt, mert legelőször egyeztetni kellett a szóba jöhető állomások főnökeivel.

A tanulókat ugyanis csak felügyelet alatt lehetett foglalkoztatni.
A főnöknek kellett a dolgozói közül kijelölni felügyelőt, sokszor nem is egyet, mert egy felügyelőhöz legfeljebb két tanulót lehetett beosztani.

Igyekeztem elosztani a tanulókat úgy, hogy egy állomásra kettőnél több ne kerüljön, így a felügyelő maga a főnök lehetett. 
A felügyelettel megbízott, ezért a tevékenységért, a vasúttól bizonyos járandóságot kapott

Az első nyáron 23 tanuló ment gyakorlatra.
Közülük négyen laktak Győr közelében. 
Ők Győrbe lettek beosztva.

Mivel Győr állomást  töviről-hegyire ismertem,  a forgalomnál töltendő napjaikat úgy osztottam be, hogy az állomás minden pontját megismerhessék a két hét alatt.

A többiekkel elleptük az Észak-Dunántúl jó néhány állomást.
Voltak tanulók  Veszprémben, Veszprémvarsányban, Pápán, Gyömörén, Szemerén,  Sopronban, Csornán , Rajkán, Hegyeshalomban, Kimlén,  sőt messzebb is, mint például Nagyigmándon,  Kisbéren, Komáromban, sőt még Nagykanizsán és  Fonyódon is.
Volt olyan nyár amikor Ceglédre, Hatvanba,  Kecskemétre is küldtem tanulókat.

Ezt a szétszórtságot hamar megváltoztattam,  már a negyedik nyártól iparkodtam úgy szétosztani a tanulókat,  hogy közelebb legyenek Győrhöz, vagy éppenséggel Győrben legyenek.
Erre azért került sor, mert a gyakorlat alatt ellenőriznem kellett a tanulókat, ami nagyon sok időt vett igénybe, mert szerettem volna eljutni egyszer-kétszer mindegyikhez.
Egyrészt azért, hogy lássam mivel foglalkoznak, másrészt azért, mert így nagyon sok vasutas ismerőssel találkozhattam, akikkel eddig csak telefonon tartottam kapcsolatot.

Nem árulok el titkot, hogy a nyári gyakorlat alatt,  főleg olyan esetben, amikor egy szolgálati helyre többen is kerültek,  néhány nap elteltével az ott dolgozóknak már láb alatt voltak.
Egy-két nap alatt a tanulók kezdeti kíváncsisága, érdeklődése is megszűnt, így nem egy ellenőrzéskor azt tapasztaltam, hogy az én gyermekeim egy eldugott sarokban, vagy az oktatóteremben vagy ha ilyen nem volt az állomáson, akkor a váróteremben félrevonultak és kártyáztak

A magam részéről ugyan elláttam őket feladattal, ami arra vonatkozott, hogy figyeljenek meg mindent az állomáson, ami az állomásra jellemző.
Vágányokat, váltókat, sorompókat, biztosítóberendezést,  szelvényezést, a vonatokat, a naplókat, távbeszélőket, amit a forgalmi szolgálattevő használ.

A következő év elején ezeket a „dolgozatokat” leosztályoztam és ezzel kezdődött az új tanévük.
A leleményesség azonban nem hiányzott a tanulóimból, mert azt vettem észre, hogy nagyon sok  feladatmegoldás egyforma:
Ha megkérdeztem, hogy miért hasonlít egyik dolgozat a másikra, azt mondták, hogy egy állomáson voltak. 
Elmeséltem nekik hogy az egyszeri iskolában a tanulók dolgozatot írtak. A tanár észrevette, hogy két dolgozat teljesen egyforma.
Számonkéréskor megkérdezte az egyiket, hogy miért a szomszédja dolgozatát másolta le.
Az illető rákérdezett:  Honnan tudja tanár úr, hogy én másoltam az övéről és nem ö az enyémről?
Onnan, hogy ő azt írta a harmadik kérdésre, hogy "nem tudom", te pedig azt, hogy "én sem"!
Ravasz!

Évről évre nekem is változtatnom kellett a feladatokon, mert  a leleményességüknek alig volt határa.
Feladat volt az állomás  „Torzított helyszínrajzának” elkészítése.
Ezt vagy kimásolták az állomási végrehajtási utasításból, vagy Üzemi tervből,  vagy egyikük lerajzolta a többiek lefénymásolták.
Kaptak olyan feladatot, hogy írjanak fel egy állomásra érkező vonatot Vonatterhelési kimutatásra.
Nézem a feladatot, látom, hogy csak egy kocsi van felírva.
Kérdezem, hogy miért?

Mondja a fiú, hogy kilesett egy olyan vonatot,  ami akkor nap csak egy kocsival érkezett.
Arra is rájöttem, hogy „kis” állomásra nem érdemes küldeni a tanulókat, mert nem találkoznak mindennel, amit tanultunk.
De leginkább azért, mert nem vették őket rövid pórázra.
A napi beosztást az ottani főnök jelölte ki.
Annyi előírás volt, hogy csak nappal oszthatók be, naponta hét órára.
Volt, ahol  héttől tizennégy óráig voltak, volt ahol nyolctól tizenötig.

Egyik nap délelőtt 9 óra körül láttam a peronon négy fiút, akik Öttevényre voltak beosztva.
Kérdezem tőlük, hogy miért mennek ilyen későn?
Azt mondták, hogy a főnök megengedte.
Elképzelhető, nem bántottam őket.

Ugyanezen a napon,  11 óra után kinéztem a város felé tekintő ablakon az irodából és kit látok?   A négy „öttevényi” fiú ballag a város felé.
Hamar megunták.  Vagy őket unták meg a dolgozók.
Többször nem küldtem kisállomásra gyakorlatra senkit.
De Győrben is előfordult, hogy 9 óra körül fel jött az irodámba két fiú, akiket, az akkor még  üzemelő  I. HK-ba  (Helyi Kapcsoló, váltókezelői szolgálati hely) osztottam be.
Na, mi van veletek, miért nem vagytok a szolgálati helyen?

Azt mondják azért, mert nem engedi be őket az ott szolgálatot teljesítő hölgy.
Hét óra óta üldögélnek a szolgálati hely lépcsőjén, de már megunták.
Kimentem velük a szolgálati helyre.
Kiderült, hogy az nap az állomáson vágányzár és feszültségmentesítés volt.
A fél állomás le volt zárva és villanymozdonyok nem közlekedhettek, legfeljebb leeresztett áramszedővel.

Az ilyen helyzet nagy odafigyelést követel a dolgozóktól és meg kellett értenem, hogy ebben az esetben a  váltókezelő hölgynek nem hiányzott, hogy még két tanulóval is törődjön.
El küldtem őket másik szolgálati helyre, ahol nem voltak útban.

A nyári gyakorlatok megszervezése egyre nehezebbé vált.
Kezdetben felhívtam telefonon az illető állomás főnökét és egyeztettem vele a gyakorlat időpontját.
Ő pedig, mivel az egész állomás főnöke volt, be tudta osztani a szükséges munkahelyekre.

Később egyre nehezebbé vált a gyakorlat megszervezése, mert a főnök csak a forgalmi részre tudta beosztani a tanulókat.
A MÁV-Start és a Cargó  (akkor még TÁK) külön főnökséggel rendelkezett.
Sokszor, sőt legtöbbször, ez a főnökség nem is azon az állomáson volt, ahova a gyerekek mentek.
Ha Pápára küldtem egy tanulót, akkor ezt meg kellett beszélnem a pápai főnökkel, a szombathelyi, a fehérvári, a celldömölki  főnökségekkel.
Néha egy-egy tanuló intézésére ráment egy délelőtt.
Az adminisztrációra pedig két-három hét is.
Készíteni kellett ugyanis egy, kettő vagy több  (létszámtól függően) Megbízólevelet a Munkavédelmi Szabályzat előírásai szerint.
Ezt el kellett küldeni az illetékes főnökségre.
Egy tanulóét három helyre.
Onnan elküldték arra a szolgálati helyre, ahova a tanulót küldtem.
Ott a helyi főnök kijelölte azt a dolgozót, aki a tanulóra felügyelni fog.
Ez a felügyelő kitöltötte a Megbízás rá vonatkozó adatait.
Aláírta és visszaküldte a főnökségre, ahol szintén aláírták, bélyegezték és visszaküldték hozzám.
Most egy kicsit!?  nagyképű leszek.
Azt kérdezték, hogy hova küldjék nekem a kitöltött Megbízólevelet?
Mondtam, hogy ez nem probléma.
Csak írják rá a nevemet.  Címet nem szükséges. Biztosan meg fogom kapni.
Persze ez így túlzás. De ha csak a nevemet és azt írják rá, hogy Győr állomás,  biztosan megkapom.

Amikor a Megbízólevél visszaért hozzám, az öt eredeti példányt elküldtem a Tanműhelyvezetőnek Kőbányára, mert az ő bélyegzője és aláírása szintén kellett a bizonylatra.
Amikor már ő is elrendezte, elküldte hozzám.
Készítettem még vagy három másolatot, mert  ez olyan fontos irat volt, hogy még a takarítónőnek is kellett belőle küldeni.
(BGOK,  Tanműhelyvezető, Iskola, Iparkamara, a főnökségek, a felügyelők, sőt egy példányt magamnál is kellett tartani.)

2011-ben a nyári gyakorlatot is drasztikusan megváltoztatták.
Ez abban nyilvánult meg, hogy  a GySEV nem vállalta a tanulók nyári gyakorlatát (nem tudom megmondani, hogy ki kivel veszhetett össze, vagy csak nem volt rá keretük?).
Ugyanígy elzárkózott ettől  -  magyarul nem tartottak igényt a tőlünk kikerülő
munkaerőre  -a Start is és a Cargó is.
Ebből az következett, hogy a négy hét gyakorlat lerövidült három hétre, mert a gyerekeket csak a pályavasút (a forgalom) fogadta.
Ide elég volt három hét.
Ráadásul valamennyi tanuló Győr állomáson töltötte a nyári gyakorlatot, függetlenül attól, hogy hol lakott.

16 tanuló lepte el Győr állomást.
Annyi változás volt még, hogy egy felügyelőre már legfeljebb négy tanulót lehetett bízni.
Így a 16 tanulóhoz négy felügyelő kellett.

A győri főnök úgy oldotta meg a felügyeletet, hogy egy tapasztalt dolgozójára bízta valamennyit, aki három héten keresztül cipelte a gyerekeket szolgálati helyről szolgálati helyre.
Az állomást ismerte, mert végigjárta ő is az összes szolgálati helyet és beosztást.
A tanulók feladatainak megoldását is segítette.
Az összes gyereké ugyanolyan lett.

Nem irigylem az idei nyári gyakorlatot felügyelőket.
A tapasztalt dolgozó ugyanis már nyugdíjba ment. 
Már a tavalyi három hetet is magánszorgalomból vállalta.

Persze az élet azért nem fog megállni.

Már egy fél éve ment a tanítás, amikor  nagy sürgölődés támadt a Tanműhelyben.
Lépten-nyomon jöttek a látogatók a BGOK-ból,  az Iskolából,  az Iparkamarából.

Átnézték a Tanműhely felszerelését, az oktatási eszközök működését, a berendezések elhelyezését.
Néhány módosítás és mindenkinek megfelelt minden.
Az Iparkamara kiváló minősítést adott az oktatási intézménynek.
A felhajtás oka, hogy  február 22-re tűzték ki a Tanműhely avatását.  2001-ben.
Amilyen csendben elkezdődött a tanév, azt hittem, hogy az égvilágon senki nem tud  rólunk.
Rosszul tudtam.
Ezt bizonyítja, hogy kik voltak a Tanműhely avatóünnepségén.

Mivel vasutas vagyok és az iskola is vasutasokat volt hívatott képezni, először a vasút képviselőit említem.
Itt volt Kukely Márton a MÁV  vezérigazgatója, aki szép beszédet is mondott, melyben kiemelte a MÁV és a GySEV  együttműködését abban, hogy mintegy 60 milliós ráfordítással a 21. század elvárásainak megfelelő, korszerű tanműhelyt hozzanak létre.

Péter Mihály a szakterületet felügyelő vezérigazgató helyettes elmondta, hogy a MÁV Rt  tizennyolc hasonló tanműhelyében a 2000/2001-es tanévben  több, mint 2700 tanuló gyakorlati kiképzéséről gondoskodnak.

Megjegyzem, hogy ma, 10 év múlva a tanulók száma nem csak megtizedelve lett, hanem jó, ha tizedrésze megvan ennek a létszámnak.  (De lehet, hogy túlzok).

A GySEV Rt képviselői is magas szinten képviselték magukat.
Az akkori vezérigazgatón, dr. Berényi Jánoson kívül, dr. Józan Tibor vasútigazgató,   Hende József oktatási előadó,  a soproni és a csornai  állomások főnökei.
A MÁV igazgatóságról Montvainé Pápai Jolán, Szabó András (egykori győri állomásfőnök), Vizsy  Ferenc volt jelen.
A Baross Gábor Oktatási Központot  (BGOK) az igazgató Bartos Géza, a helyettese Keszmann János,  valamint az Északi Tanműhely tanműhelyvezetője Matkó Ottó is részt vett.
Matkó úr egyben a győri oktatási kabinet tanműhelyvezetője is lett.
Vagyis a közvetlen főnököm.
A MÁV Rt-t  a fentieken kívül számtalan vezéregyéniség is képviselte, mint az erőforrás-fejlesztési osztályvezető, Gyuricza Gyula,  (akivel  együtt  szereztem a műszaki tanári diplomát, és aki  felhívta a figyelmemet, arra a lehetőségre, hogy  ide jöhetek tanítani.),

Orosz Károly főelőadó, (aki mindig németül akart velem beszélni, mondván, hogy ilyen névvel, mármint az enyém, kell tudni németül) ,  és Fenyvesi László Humánpolitikai főelőadó.
Hogy ezek a beosztások, rangok mit takartak, akkor sem tudtam, de még ma sem.
Biztosan szükség volt rájuk.
A Bercsényi iskolát az igazgatónő, Varga Miklósné, a helyettese (az akkori)  Pák Gyula, és az iskola gyakorlati oktatás vezetője Fehér Béla   képviselte.
A megyei kereskedelmi és iparkamara részéről  a titkár Nagy Attila és a szakképzési vezető dr. Kiss Lászlóné volt az ünnepségen.
A város részéről  ott volt az ünnepségen Balogh József az akkori polgármester, Rimányiné Somogyi Szilvia a megyei munkaügyi központ igazgatója és Olaszi Imre a polgármesteri hivatal oktatási vezetője.
A Széchenyi Főiskolát a főigazgató Keresztes Péter és helyettese Bikás Ernő, a tanszékvezető Prileszki István és  a főiskola tanárai Rixer Attila és Szabó Lajos képviselte.

A Főiskola egykori igazgatója dr. Kisbakonyi József is ott volt az avató ünnepségen, de nem a főiskola képviseletében, hanem mint programozó vállalkozó, aki a tanműhely  szimulációs számítógépes rendszerét  kialakította, programozta. 

A  „fejeseken” kívül  részt vett az ünnepségen néhány szakoktató, köztük én magam és későbbi kolléganőm, Deéné Nagy Teréz kereskedelmi szakoktató, akivel már  állomási oktatóként is kollégák voltunk, sőt  a lakóhelyünk is, Győrújbaráton egymástól 100 méterre esett.
Rajtunk kívül az állomási szakoktatók, akik a tanulók szakmai gyakorlati képzését végezték,
Az árufuvaros Nagyné Fehér Zsuzsa, a pénztárfőnök helyettes, Joóné Kővári Julianna, és  Péderiné Anci, aki  nyugdíjazása  előtt  szintén kereskedelmi oktató és vizsgabiztos is volt.

Az ünnepi beszédeket az egyik nagyteremben  bonyolították le, ahol 30-40 fő kényelmesen elfért.
Az ünnepség után a másik nagytermet rendezték be állófogadásra, ahol  „svédasztal” várta a vendégeket.

Iparkodtam mindenkivel felvenni a kapcsolatot, gondolván, hogy a későbbiekben a jó kapcsolat segíteni fogja a tanműhely  igényeinek kielégítését.
Ezek a kapcsolatok egy ideig gyümölcsözőek is voltak, hiszen a  Főiskoláról a közlekedésmérnökök kijártak a mi „szimulációnkon” gyakorolni a vonatközlekedés szabályozását.
A GySEV  igazgatóság  -  ellentétben MÁV-val  -  a soproni tanulmányi  kirándulásokhoz „Szabadjegyet”  biztosított.
A Vezérigazgatóságon ki tudtam járni, hogy a tanulóink  -  a szabályok szigorú betartásával persze  -  a mozdonyon utazhattak egy-egy szakaszon.

Az ünnepségre,  valószínű, hogy az iskola igazgatónője,  a győri Revita televíziót is meghívta.
Ők  az ünnepség mozzanatairól filmet készítettek.
Sőt az ünnepség befejezése után olyan kérésük volt, hogy szeretnének az állomás területén is néhány  filmkockát készíteni.
Egy kis nagyképűséggel mondhatom, hogy szerencséjük volt, hogy én is ott voltam.
Ezt azért mondom, mert ismét arra kell hivatkoznom, hogy a  vasúton töltött addigi, több, mint  40 évem alatt elértem, hogy mindenki ismert, mindenkivel jó kapcsolatom volt.
Ezt arra használta, hogy megkértem a rendelkezőt, bocsásson a rendelkezésünkre egy tolatómozdonyt, aminek éppen akkor nincs sürgős dolga:
Nagyon szívesen megtette.
A tanulókkal és a tévésekkel megszálltuk a rendelkezésünkre bocsátott „szöcskét” és a szabályok nem szigorú betartásával, az operatőr a mozdony elején tartózkodva, végig sétáltunk az állomáson lépésben.  A rendelkezővel a kapcsolatot  a gépkísérő „tolató rádióján” keresztül tartottam.
Nagyon klassz képeket készítettek a személypályaudvartól a rendezőpályaudvarig és vissza.
Az elkészült filmet egyszer láttam is.
El voltam magammal telve, mert a a film végén a stáblistán szerepelt, hogy műszaki szakértő: Walter István mérnök-főtanácsos.
Legyezgette a hiúságomat.
Kár, hogy ezt a filmet azóta sem láttam.  Az iskola sem tud róla, pedig a Revitások állítják, hogy nekiadták az iskolának.
Így aztán nem tudom bizonyítani, hogy szerepelek a stáblistán.
Annyi baj legyen.

A Tanműhely a győri állomáson  van.  (a helybeliek és a környékbeliek Nagyállomásnak nevezték, mert nagyon sokan használták a Győr Ipartelepek,  illetve a Győr Gyárváros megállóhelyeket is, amit csak kisállomásnak hívtak).  Vasúti nyelven a személypályaudvar  (mivel volt rendező   -  vagyis teher-   pályaudvar, sőt  Ipartelepen úgynevezett Előrendező pályaudvar is, ahol az  ébenfurti elegyet rendezték  - ma viszont az AUDI használja).
Nos, a személypályaudvar első peronjának végén van a  Tanműhely bejárati ajtaja.
2000 előtt itt voltak az állomási oktatótermek és az orvosi rendelők is.
Az erre utaló felíratok még láthatók a bejárati ajtó felett.
A bejárati ajtón belül a lépcsőház alján valamikor egy mellékajtón át be lehetett menni a Resti kistermébe.
Ezt a bejáratot a  főnökök és a bennfentesek használták.
A Tanműhely megnyitása előtt ezt az ajtót befalazták.  Az ajtó helye még látható az alapos szemlélődő részére, mert a fal  az új falazásnál körül meg van repedve.
A Tanműhelybe tehát csak ezen az ajtón át lehet bejutni.
És persze ki is!  Ez a tény csak a tűzrendészeti ellenőrt zavarta, mert minden alkalommal kifogásolta, hogy nincs „Vészkijárat”. Ezt másképp nem tudtam áthidalni csak úgy, hogy a bejárati ajtó fölé belülről kiírtam, hogy:  VÉSZKIJÁRAT.

Ennek az egy ajtónak kellett biztosítani, hogy  idegenek ne jussanak be az iskolába.
Ez elég nehezen ment, mert egyetlen zár volt az ajtón, amihez egy közönséges kulcs elég volt.

Tanítási szünetben   -  délutántól másnap reggelig, illetve hétvégeken és ünnepeken, valamint  azokon a napokon, amikor a tanítás ténylegesen szünetelt  - a Tanműhelyre nem vigyázott senki.
Pedig megérdemelte volna, mert a sok oktatási segédeszköz,  számítógépek, fénymásolók, írásvetítők, képvetítők,  valamint a vadonatúj iskolai bútorok  több, mint 60 millió forintba kerültek a vasútnak és az iskolának.
Volt tehát mit megvédeni.
Ennek érdekében szerelték fel a riasztó berendezést, ami mozgásérzékelővel és füstérzékelővel volt kiegészítve.
A riasztó szirénája a bejárati ajtó mellett harsogott riasztás esetén, jól ráijesztve az erre egyáltalán nem számító, vonatra várakozó utasokra.
A riasztót a tanműhelyből utolsónak távozó „élesítette” a kezelési szabályzatban leírtak szerint.
Az utolsónak távozó legtöbbször én voltam. És a legelsőnek érkező is.

A füstérzékelő minden helyiségben a mennyezetre volt szerelve. A legtöbb helyiségben nem is egy.
A tanáriban két füstérzékelő volt.
Ezeket félévenként tisztítani kellett volna, de a pesti cég, aki a karbantartást végezte, ezzel nem sokat vacakolt.
Félévenként megjelent egy szerelő és megkérdezte nincs-e probléma?
Legtöbbször nem volt.
Utólag hallottam, hogy egy-egy ilyen „karbantartás”  negyvenhatezer forintjába került az oktatási központnak.
A füstérzékelők végeredményben sok „füstöt” nem kaptak, mert a Tanműhely területén tilos volt a dohányzás.
Egyedül az iskola akkori igazgatónőjének volt szabad dohányozni a tanári szobában, mert ugyan ki is tiltotta volna meg neki, hogy ne szívja a cigit.

Ez később úgy ütött vissza  -  mivel a dohányzás mindig ugyanazon a helyen történt,   - hogy a fölötte levő füstérzékelő egyszer csak meggondolta magát és megszólaltatta a  szirénát.
Délelőtt, tanítási órák alatt, amikor egyáltalán nem volt a riasztó kiélesítve.
Először el nem tudtuk képzelni, hogy mi baja lehet a riasztónak.
A kezelési szabályzatban leírtak szerint kikapcsoltam ugyan a szirénát, de rövid időn belül, újból megszólalt.  Akkor délelőtt legalább ötször.
Mivel ilyen esettel még nem találkoztam, felhívtam a karbantartó céget, akik a távolból is  meg tudták mondani, hogy valamelyik füstérzékelő nem bírta már a füstöt.
Azt is elmondták, hogyan tudom ezt a füstérzékelőt  kiiktatni a legközelebbi karbantartásig, amikor is majd kitisztítják.
Ennek a kiiktatásnak az igazgatónő örült a legjobban, mert ezek után nyugodtan füstölöghetett.
Egy alkalommal az is kiderült, hogy a füstérzékelő nem csak a cigaretta füstöt nem szíveli.
A takarítónő porszívózott, amikor megszólalt a riasztó.  Megint délelőtt.  Tanítás alatt.
Körülszaladtam a tantermekben, nincs-e valahol valami rendellenesség.
Nem volt.
A tanáriban viszont a takarítónő porszívózott és éreztem, hogy a porszívóból több por jön kifelé, mint aminek befelé kellene hogy menjen.
Le állíttattam a porszívást és mondtam, hogy cseréljék ki a porszívót, mert nem szívja, hanem köpi a port.

A riasztót egyébként úgy állították be, hogy élesítés után, ha  „riaszt”, akkor a sziréna hang után egy perccel a forgalmi irodában megszólalt a telefon és a gép bemondta, hogy :
„A Tanműhelyben riasztás történt, kérem intézkedjen!”
De ugyanekkor a lakásomon is megszólalt a telefon és én is ugyanezt az üzenetet kaptam.
Sőt én még egyszer is kaptam üzenetet, mert a forgalmi irodában el volt rendelve, hogy ilyenkor hívjanak engem.

Az ezredforduló szilveszterét otthon töltöttem.
(A magam részéről, - persze majdnem mindenki így tudja, -  az ezredforduló a 2000/2001-es Szilveszter/Újév éjszakája).

Újév hajnalán, amikor már meguntam a tv nézést, úgy négy óra körül, megfürödtem, lefeküdtem.
Éppen hogy csak letettem a fejem, megszólalt a telefon.
Gondoltam, hogy valakinek eszébe jutottam és boldog új évet akar kívánni.
(Magamban már én is kívántam neki valamit!)
Ehelyett hallom, hogy:  „A tanműhelyben riasztás történt, kérem intézkedjen!”

Már öltözködés közben voltam amikor a forgalmista is hívott.
Ő azért először boldog új évet kívánt, csak utána mondta a riasztást.
De éreztem a hangján az enyhe "megértést"!  Miért legyen nekem jobb, mint neki, aki egész éjjel szolgálatban volt?
Ilyenkor ugye busz nem közlekedik
Autóm már ekkor nem volt.
A biciklimet egy hete vitte el valaki a közös tárolóból. (Úgysem szerettem, mert sokat kellett tekerni a kis kempingbiciklit).
Gyalog mentem be a Tanműhelybe.
Ezt máskor is megtettem, riasztás nélkül is, mert hetenként egy nap gyalog mentem be, hisz ez hozzátatozott az egészséges életmódhoz.
Úgy mint máskor, most is 25 perc alatt beértem.
A riasztó még szólt. (A forgalmista is ki tudta volna iktatni, mert  a forgalmiban, lezárt borítékban ott volt a másodkulcs).  Számítottak rá, hogy hamar kiérek.

A rendőr és a vagyonőr már ott vártak a bejárati ajtó előtt .
Nem állítom, hogy csőre töltött pisztollyal, de nagy kíváncsisággal követtek  a Tanműhelybe, mert hátha, valami betörő settenkedik odabent.
Végigjártuk a helyiségeket, tantermeket.  Sehol senki.
A termek be voltak zárva.  Előbb a kulcsokat hoztam elő, úgy mentünk végig minden teremben.
Mondanom sem kell, hogy az utolsó teremben találtunk rá  a riasztás okára.
Ebben a teremben az utca felőli ablak tárva-nyitva volt.
A szalagfüggöny szalagjait  csapkodta a szél.
Ezt érzékelte a mozgásérzékelő.
A tanműhelyt ugyan felújították, de a nyílászárók még olyanok voltam, mint amiket  ötven éve senki nem javított meg.
Az átépítéskor erre már  -  valószínű  -  nem jutott pénz.
Az ablakokon a zárak gyengék voltak.
Így történhetett, hogy a hajnalban feltámadt vihar az egyik ablakot benyomta és a függönyök mozgása működésbe hozta a riasztót.
Ahogy tudtam becsuktam az ablakot.
Nehogy a szél be tudja nyomni, eléje húztam egy asztalt, az asztalra felraktam néhány széket.
Ezt nyomd be!

Élesítettem, bezártam és haza sétáltam.
Alig léptem be az ajtón, szólt a telefon.
Rosszat sejtettem.  Nem is csalódtam.
A gép-ember közölte, hogy riasztás történt.
Mehetek vissza.
Ugyanabban a teremben, ugyanaz az ablak volt nyitva.
De most nem az a része, amit elbarrikádoztam,  hanem a felső része engedett a szélnek.
Még jó, hogy oda volt rakva az asztal meg a szék.  Fel tudtam mászni és seprűnyéllel  kiékeltem a felső ablakot is, nehogy még egyszer  sétálnom kelljen.
Az összes teremben végigjártam és kibiztosítottam az ablakokat.
Az első munkanapon aztán adtam munkát a szerelő brigádnak.

Na nem annyira, hogy az ablakokat megjavítsák, de legalább mindegyikre szereltek, alul felül, ráhajtható „görbülőt”.
Azóta is ezekkel lehet az ablakokat rögzíteni.

Az igazsághoz tartozik, hogy ma már nem szól a telefonom riasztáskor.
Egy új cég vette át a karbantartást, akik tényleg karban is tartják, sőt nem is kérnek annyit érte, mint az elődeik.
A telefon már senkit nem riaszt.
A sziréna, ha megszólal, addig  nem hallgat el, míg valaki ki nem kapcsolja.
(Mondjuk péntek délutántól hétfő reggelig is szólhat).

Engem már nem ugraszt ki az ágyból.
Hogy miért?   Majd a vége felé elmesélem.  De addig még sok minden történik.